Írók, költők, képzőművészek, városa, kisvendéglői, kávézói, teraszos éttermei máig jelentős vonzerőt képviselnek – nem csak a fővárosiak számára. Gasztronómiai kalandozások Szentendrén.

Aki szabad levegőre vágyott, felült a kávédarálóra (így neveztük a Helyiérdekű Vasutat) és kizötyögött Szentendrére. Volt itt minden, ami helyettesítette a külföldi utazást. Pravoszláv székesegyház és római rom, szerb kálvária és macskaköves sikátor. Karinthy Ferenc, az író csak templomtoronyból negyvenet számolt össze, mialatt Leányfaluról bebiciklizett a Szent-háromság térre. Gesztenye- és lángossütő, antikvárium és szoborpark, Nosztalgia cukrászda és régiségbolt. Utóbbiban petróleumlámpát és mozsarat árultak, ami nélkül egy (önmagára valamit is adó) rebellis értelmiségi nem élhetett.

Álltunk félig elalélva a Szamárhegyen, az Álomi Reményfűző Intézet későbbi sorskutatója házának kapujában, és vártuk, hogy a Mester („szentendrei festő!”) felébredjen. De Öcsike (ef. Zámbó István) éjszaka túl mélyen belegabalyodott az alternatív művészet bugyraiba, úgyhogy inkább „a vendéglő” felé vettük az irányt. Ha nem is a Szajna-part, de legalább a Bükkös-patak mentén. Arrafelé, ahol az ötvenes években Hamvas Béla kertészkedett és Németh László színdarabot írt. Én parajra vágytam poféznivel, de a „kiflimorzsában rántott sárgáspiros parlagi csirke”, illetve „a kemencében párolt füstölt libamell” sem volt elérhetetlen. Mindkettő 38 forintba került. A többiek a sárkányerőlevesre esküdtek.

A vendéglőt könnyű volt megtalálni. 1978-ban ez volt Magyarország első magánétterme. A főtértől felfelé a szűk, „menedékes” kis utcán jobbra az első ház. Megismerni a cégérről. Ami nem azért lett Aranysárkány, mintha bármi köze is volna Kínához. Inkább a szerbek védőszentjére, Sárkányölő Szent Györgyre utalt. Vagy Kosztolányi Dezső regényére.

A mai Szentendrén két legenda kalauzol bennünket: ef. Zámbó István, az alternatív rock kultikus zenekara, a Bizottság együttes alapítója, szobrász, grafikus, Munkácsy-díjas életművész és Erdész László, a legismertebb galéria tulajdonosa. 1966-ban Erdész Párizsból loholt haza, hogy a festőt megismerje, mivel a Petit Palais kortárs magyar kiállításán Salvador Dali kijelentette, „erre az ef. Zámbóra oda kell figyelni”. A galerista már akkor ínyencnek számított, Öcsike viszont égett gumiillatú kotyogóban főzte a kávét, Stockholmban kenyeret kért a cápauszonyleveshez, „hánytatónak” hívta a sörbe öntött kevertet, s még hangszert is olyat választott, hogy megálljon rajta a pohár (unikum félszáraz pezsgővel).

Erdész szerint emlékezetes kulináris kaland volt, amikor Hamburgban egy reménybeli gyűjtő meghívta őket egy bormúzeumba és azzal büszkélkedett, hogy itt a világ összes bora kapható. Kedves kérdésére, hogy mit kérnek, Öcsike azt válaszolta: sört. Úgyhogy ef. Zámbó számára (aki mostanában befőtteket fest) a Zöldfa kocsma (ma Corner étterem) a volt hajóállomással szemben, a Lola-féle főzött fagylalt és a lángos jelentette a gasztronómiát. A Művészkonyha kiállítás alkalmából persze Erdész rá tudta venni Öcsit is, hogy „ehető” művet készítsen. A rezgő kocsonyát ef. Zámbó módra az Erdész Galériában állították ki, az Aranysárkány vendéglőben Máhr Attila és fia meg is főzték. Így talált egymásra a fakanál és a művészecset.

A Folt kávézóban Öcsike csak szódát iszik. Kérdő tekintetünkre az ír prédikátort idézi: „Az ital az átka ennek a népnek. Miatta vesztek össze a szomszédokkal. Miatta lőtök rá a földesúrra, és miatta nem találjátok el.” Arra a kérdésre pedig, hogy mi változott Szentendrén, az a válasz: „Semmi. Minden ugyanaz, másképpen.”