Szerémségben egykor gyönyörű, gazdag magyar városok voltak. A legfontosabb Kamanc lehetett, amely már a XV. században vagy 150 kőházzal és színházzal is büszkélkedhetett. Ma pedig nem szabad kihagyni Kispiacot, ami igaz nem vásártér, de a sajtjai messzi földön ismertek. Alkonyi László Maurer Oszkárral utazgatott a Délvidéken.

Nyalják a gumiabroncsok a bácskai ho­mokot, finom porlepel rakódik a karos­szériára. Szabadkától keletre, Magyar­kanizsától nyugatra járunk, a magyar Délvidék, a szerb Vajdaság északi részén, néhány kilométerre a határtól – a kisebb­ségben élő tömbmagyarság szíve felé. Hajdújárásról Kispiacra tartva letérünk a főútról, és a tanyavilágba vetjük magun­kat. „Szóljatok, ha láttok egy parlagon álló parcellát!” – figyelmeztet vezetőnk, Maurer Oszkár, a délvidéki borászat leg­elkötelezettebb képviselője. Mi csak hall­gatunk, mert nem látunk ilyesmit. „Eladó búza”, „Eladó kacsa, liba” – mindent csak magyarul írnak ki, minden porta rendben van, minden négyzetméter gondos kezek alatt. Itt még majd az összes faluban van vágóhíd, no meg akad pék, aki szűkebb pátriája kedvéért őrzi a hajnali kelés ha­gyományát. Valamikor az egész Alföld, sőt egész Magyarország ilyen lehetett.

Kispiacra azonban nem a vetemények, kukoricások miatt látogatunk el, hanem a sajtért. Ez a falu ugyanis, eltérően a szomszédos településektől, jelentős rész­ben állattenyésztésből élt, s amikor a ser­tésüzlet leáldozott, megjelentek a tejter­melő tehenészetek. A kispiaci sajtoknak Zentától Zomborig a halandók és a piz­zériák között is kezd komoly tiszteletük kialakulni. A termelők közül legtovább Sárkány Jenő jutott. Amit a hagyomány­ból meg lehet tanulni, azt szüleitől elsa­játította, ami hiányzott, azt magyarorszá­gi, szlovéniai, franciaországi utakon leste el. „Ami tudást lehet, azt igyekeztem összecsenni – példázza a bácskai parasztok furmányosságát. – Mert a sajtkészítésben akkor is van pénz, ha a legjobb tejből, a legtisztább módszerrel készítik. Megköve­telem hát a legjobb minőséget.”

Nem messze Sárkányéktól található Ke­nyeres Emil sajtüzeme. Tíz hektár, 70 anyakecske – ezek a kezdő vállalkozást méretező számok, de készülnek itt likő­rök, lekvárok és bor is. Idővel talán a füs­tölt kecskesonkából is áru lehet, az ólak fölötti szinten pedig most is százszámra híznak a gyöngytyúkok. Egységes kispiaci sajtváltozatról nem beszélhetünk, dol­gozni akaró, útkereső kispiaciakról annál inkább. Kispiacon mindenekelőtt az élet­erő, az önellátó gazdálkodásban rejlő ru­galmasság és életképesség ragadja meg az embert. A remény, hogy ez az életmód nem elveszett kultúránk emléke. Egy biz­tos: nem könnyen adják meg magukat a sorsnak a kispiaciak.

Hogy az életerő következetes, s nem áll meg a gazdasági megfontolásnál, azt a történelem bizonyítja. A délszláv háború­ban ugyanis Kispiac volt azon két délvidé­ki falu egyike, ahonnan nem vittek el férfit a háborúba. Megtagadták ugyanis a bevo­nulást, traktorokkal és kombájnokkal tor­laszolták el a település két közúti bejára­tát. A szerb hadsereg tankokkal indult a blokád feltörésére. Az útzártól nem mes�sze megálltak, s Kispiac felé fordították az ágyúcsöveket. A kispiaciak nem hátráltak meg, s a tankok felé fordították a vasvillá­kat. Csoda történt: a vasvillák feszesen áll­tak, a tankok viszont meghátráltak.

Ha valaki Maurer Oszkárral utazgat a Dél­vidéken, ne hagyja ki e remek borász ül­tetvényeit sem Bácskától a Szerémségig: hatalmas élményben lesz része. Mellet­te hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a szőlő a genezise minden ébredésnek, szellemi, lelki kitárulkozásnak a Délvidé­ken. Végigjárjuk a 80 éves kövidinka-ül­tetvényeket, aztán isszuk remek, üdítő borát. Soha nem találkoztam olyan szép kövidinkával, mint a Maurer Pince 2009-es folyóbora. Aztán nézzük meg a kadarká­kat is. Felemelő látványt nyújtanak a bács­kai szőlőveteránok, főleg a Kárpát-meden­ce legöregebb, 1880-as kadarkaültetvénye, amiből Oszkár készíti a bort. A néni, aki megműveli, s akitől Oszkár felvásárolja a termést, alig ifjabb az ültetvénynél, gör­nyedezve babusgatja a tőkéket. A fiai ki­vágnák a szőlőt, de a többit Oszkár nem engedi: közelharcot folytat minden öreg tőkéért, mintha mindannyiunknak men­tené, ami még menthető. A mélyben ke­resget, s talál. Felfedezései kisugároznak környezetére is – vincellérre, sajtkészítőre, borisszára egyaránt.

A legnagyobb megrökönyödést azonban a hajdújárási Maurer pincétől 120 kilomé­terre délre fekvő Szerémség okozza. Az a híres középkori magyar borvidék, ahol ma már alig hallik magyar szó, de ahol a dűlők, hegyek neveiben lépten-nyomon magyar kifejezésekre találunk. Maurer Oszkár szőlőt telepített a Csücsülős-dű­lőben, a Kárásban, a Kis-Remetében, nem is akármilyen fajtákból. Miközben a szerb borászat elmerül a sauvignon blanc-ok,chardonnay-k tengerében, az ő kezeialól szerémi zöld-, bakator-, sárfehér-, kadarkaültetvények szökkennek szárba. Míg a helyi és szerbiai borászat 90 évre sem néz vissza szívesen, Oszkár 500 éves mélység­ből emeli ki a nagyságot.

Ne feledjük, a Délvidéken ma szavakban lopják el az életet, és szavakban lopják vissza. Olyan tájon járunk, ahol magyar szájból a „rác” szót haraggal fogadják, s ahol az első világháborúig Magyarorszá­got csak ugor királyságként emlegetik. Egy régi fajta, egy régi dűlőnév megmen­tése éveket, évtizedeket jelent a helyi ma­gyarságnak.

A Maurer Oszkárral készült interjút a Bor és társai című rovatunkban olvashatja.