Jellegzetes őszi gyümölcsként tekintünk rá. Az édes, szaftos körtét elsősorban frissen fogyasztjuk, de konyhai alapanyagként is megállja a helyét.

A körtét több ezer éve szeretjük. Nem tudni, a gyűjtögetést mikor váltotta fel a tudatos termesztés, de már az ősember is fogyasztotta, svájci cölöpépítmények maradványai között körtemagokat is találtak a régészek. A körtére vonatkozó első írásos utalás az Odüsszeiában található: Homérosz az istenek ajándékának nevezi. Theophrasztosz részletes leírást ad nemcsak a körte termesztéséről, de felhasználási lehetőségeiről, az aszalásról és a borkészítésről is. Plinius már több tucat körtefajtát ismertet. A Római Birodalom bukása után más gyümölcsökhöz hasonlóan a körte termesztése, nemesítése is a kolostorkertekben folytatódott. Evlia Cselebi az 1660-as években arról számolt be, hogy Pécsett egyetlen napon 47 fajta körtét evett - bár hozzá kell tenni, a török világutazó leírásaiban hajlamos volt a túlzásokra.

A körte szavunk a régies (néhol ma is használt) körtvélyből rövidült le, amelyet még a honfoglalás előtt vettünk át valamelyik török nyelvből. Az angol pear, a német Birne vagy a francia poire forrása egyaránt a gyümölcs római neve, a pirum. Ebből származik a mai tudományos elnevezés is: körtének a rózsafélékhez tartozó Pyrus nemzetség fajait nevezzük. A nemzetséghez mintegy 20-40 fajt szoktak sorolni - a körtefajok nagyon változékonyak, könnyen kereszteződnek, ezért kutatótól függ a körték besorolásának mikéntje.

Mindenesetre a különböző körtefajok Európában és Ázsiában honosak. A nálunk is őshonos európai vadkörte (Pyrus pyraster) Törökországban és Észak-Afrikában is megtalálható. Szintén európai eredetű, de sokkal ritkább a vastaggallyú, avagy hókörte (Pyrus nivalis). A szíriai vadkörte (Pyrus syriaca) őshazája a Közel-Kelet, valamint Ciprus és Észak-Afrika. A termesztett, nemes körtét a Pyrus communis fajhoz sorolják, amely az előző három és más fajok "keveredéséből" keletkezett. A történészek megosztottak a kérdésben, vajon Süsü, a sárkány és családja pontosan mely vidéken élhetett, de ha esetleg a Pilisben, akkor könnyen elképzelhető, hogy Süsü kedvenc csemegéjét a magyar vadkörte (Pyrus magyarica) jelentette. Ezt a fajt Terpó András, tavaly elhunyt botanikus találta 1960-ban Pomáz környékén. Rendkívül ritka, kihalás szélén lévő, fokozottan védett növény.

A kelet-ázsiai fajok közül leginkább a nálunk is kapható nasival, azaz homoki körtével (Pyrus pyrifolia) találkozunk. A kertészetekben a gyümölcsoltványok mellett díszfának szánt körtefajok is kaphatóak. A fűzlevelű körte (Pyrus salicifolia) gyümölcse nem értékes, de ezüstösen molyhos leveleivel szép dísze a kertnek. A körte még a közelmúltban is az egyik legnépszerűbb gyümölcsnek számított. Bordeianu román kutató 1964-ben megjelent könyve közel száz, Erdélyben megtalálható tájfajtát ismertet. Szani Zsolt a 2000-es években tett gyűjtőútja során már "csak" 27 fajtát tudott összegyűjteni.

Szent Márton kálmánja

A régi fajták között a leggyakoribb elnevezés a császárkörte, de a hangzatos név a legkülönbözőbb fajtákat jelöli. Alapvetően megkülönböztették a körtét a vackortól, de ez utóbbi nem a vadkörte szinonimáját jelentette. Vackor alatt ma a vadkörtét értjük (Süsü is ilyen értelemben használja), de régen a termesztett körték egy típusát, elsősorban a kisméretű gyümölcsöket nevezték így. Adott "keresztnévvel" létezett körte és vackor is, megkülönböztették például a sárga körtét a sárga vackortól, vagy a mézkörtét a mézvackortól. Vadkörte alatt értelemszerűen a természetben, erdőkben, erdőszéleken maguktól termő, nem csak apró, de kövecses (azaz kemény daraszerű, nehezen rágható) húsú, friss fogyasztásra nem igazán alkalmas fajtákat értették. Természetesen ezek gyümölcsét is felhasználták: pálinka vagy ecet készült belőlük.

Az egész Kárpát-medencében, a Szigetköztől Kalotaszegig, Zalától a Bükkaljáig megtalálható az árpával, búzával, rozzsal vagy zabbal érő körte. Termése apró szemű, de édes és lédús, és nagyon korán, már június végén érik. Ennek köszönhetően fontos táplálékot jelentett gabonaaratáskor, a terméssel teli fák hűsítő energiát adtak a betakarítás fáradságos munkáját végző parasztoknak, akik feltehetően arról a gabonáról nevezték el a körtét, amelyiket a fa környékén termeszteni szoktak. Az alföldi száraz klímát jól tűri az arabitka. Származása nem ismert, de a Duna-Tisza közén régóta termesztik. Cseresznyével érő néven is ismerik, Lippay János 1667-es Gyümölcsös kertjében már említ Cseresnyévelérő fajtát. Termése a "gabonával érő" fajtákéhoz hasonló, de kissé nagyobb, és húsa feszesebb.

A korai fajták közé tartozik a mézvackor vagy mézkörte (illetve Farkaslakán megkülönböztetik a mézvackort a mézkörtétől). Nemcsak a Kárpát-medencében, de egész Európában elterjedt. Lippay Mézes körtvélyként ír róla, német nyelvterületen általában Honigbirne a neve az apró, sárgás színű gyümölcsnek.

A fügekörték a fügéhez hasonló alakú vagy édes ízű fajták. Bereczki Máté a XIX. század végén négy fügekörtefajtát írt le. Szani Zsolt Hargita megyében, Firtosváralján gyűjtött nyári fügéjének korán érő, kicsi, a napsütötte oldalon pirosas, lágy gyümölcsei csemegeszámba mennek.

Nyikómentén fordul elő a palacférög vackor. Bár a palackféreg a poloska régies neve, a körtének nincs köze a büdös bogárhoz: a közeli korondi fazekasok a mészkőszemcséket tartalmazó, hibás, törékeny edényeket hívják palackféreg-edényeknek, így a gyümölcs neve a hús szemcsézettségére utal. Szemcsézettség ide vagy oda, a zamatos, édes, a nyár végi munkák idején érő vackort ma is nagyra értékelik. A medeséri kétszer termő körte neve nem csalás, nem ámítás: a hűvös éghajlatú vidéken a fajta évente háromszor is virágzik, és az első két virágzásból, nyáron és ősszel gyümölcs is fejlődik.

A kétszer termő fajtákat a XVIII-XIX. századi leírások német eredetűnek tartották, de levéltári adatok szerint Batthyányné Bánffy Kata nagyasszony "1556-ban Miksa cseh királynak olyan körtefáról küldött oltóágat, mely háromszor terem egy évben". Valószínűleg Erdélyből került tehát német területre, és onnan mint "német" fajta érkezett vissza hozzánk.

A nyári kálmánkörte a Kárpát-medence egyik legrégebbi fajtája, tőlünk jutott el Nyugat-Európába is, ahol sok új fajta nemesítéséhez használták fel. Török eredetű - neve Karaman városra utal -, a Balkánon át került el hozzánk. A Kalocsa környéki ártéri gyümölcsösökben ma is törökkörtének hívják. A jó 15 dekás, zöldessárga gyümölcsök friss fogyasztásra és befőzésre is alkalmasak.

Az augusztus közepén érő fajta névrokona, a téli kálmán csak októbertől szüretelhető. Több francia pomológus szerint Pannóniából az itt született Szent Márton vitte magával 374-ben Tours-ba, ahová püspöknek hívták. Mindenesetre a fajtát Franciaországban Bon chrétien d'hiver ("téli jó keresztény") néven ismerik és szeretik.

Vilmos és az apátok

A körte igényes növény: sok csapadékot, kiegyenlített, de alapvetően meleg hőmérsékleti viszonyokat, párás levegőt és tápanyagban gazdag talajt kíván. A mai Magyarországon három nagyobb termesztőkörzete alakult ki. A Nyugat-Dunántúl és a Bodrog völgye jó környezeti feltételeket biztosít a növény számára, míg a harmadik körzetben, Budapest környékén inkább a nagy felvevőpiac miatt alakult ki a nagyobb arányú körtetermesztés. Bár a körte kevésbé tartozik a háztáji kertek legdivatosabb gyümölcsei közé, megfelelő fekvésekben az ország minden részén megtalálható.

Csapadék- és páraigénye miatt nem csoda, hogy németalföldi kertészek is szívesen foglalkoznak vele. A ma termesztett fajták többségét évszázadokkal ezelőtt errefelé, Franciaország, Hollandia, Belgium és Anglia területén nemesítették ki. A nemesítés aranykora a XVII-XVIII. században volt. A belga apátok elsősorban a söreikről híresek, ezzel szemben a mons-i Nicolas d'Hardenpont apát körtenemesítői tevékenységéről ismert, az 1700-as években több ma is elterjedt fajtát állított elő. Munkáját Jean-Baptiste Van Mons gyógyszerész-botanikus folytatta, neki is több világfajtát köszönhetünk.

A körtefajtákat az almához hasonlóan két fő típusba sorolhatjuk. A nyári körtéket általában augusztustól szüretelik, és friss fogyasztás mellett ebből készül a pálinka vagy a gyümölcslé. A téli körték az őszi hónapokban érnek, szüretelésük a teljes érettség elérése előtt történik, és hosszas utóérleléssel válnak fogyasztásra alkalmassá. Ezek jelentik a téli időszak friss körteválasztékát, jellemzően frissen kerülnek a boltokba, de egy részüket feldolgozzák: az utóérlelés előtti, még kemény gyümölcsökből készül a körtebefőtt.

Nyáron, augusztusban jelenik meg a régóta ismert vilmos. A piacokon hajlamosak sokféle körtét "levilmosozni", de ezzel együtt ma is tényleg létező fajtáról beszélünk. Angol találmány, csemetéjét a londoni Williams faiskola kínálta először 1770-ben. A gyümölcs vékony héja zöldről sárgásra érik, húsa olvadós, ízletes, kissé muskotályos, bő levű - finom szomjoltó a meleg augusztus végi napokon. A világ vezető fajtája, általában Williams, Williams Christ, Amerikában pedig Bartlett néven árulják. 

Elterjedtségét tekintve Magyarországon megelőzi őt a Bosc kobak, Van Mons 1807- ben bejelentett fajtája. Aki vett már körtét, szinte biztos, hogy találkozott vele: nagyméretű, hosszúkás, teljes felületén rozsdabarna termése szeptember közepétől szedhető, és megfelelő körülmények között öt-hat hónapig is tárolható. Sárgás színű húsa olvadó, ízletes. A szállítást is jól tűri, a kereskedők is szeretik, ezért gyakorlatilag a Bosc kobak jelenti nálunk a téli körtét. Máshol Alexander, Kaiser Alexander, Beurre d'Apremont a neve, sokszor ezt a fajtát hívják nálunk császárkörtének.

Hardenpont apát nemesítése, a Hardenpont téli vajkörte az egész világon ismert, de Magyarországon a legnépszerűbb. A nagy méretű, széles körtéket októberben lehet szüretelni, és decemberig kell megfelelő körülmények között tárolni, hogy húsuk megpuhulva fogyaszthatóvá váljon. Befőttnek természetesen ezt megelőzően, keményebb állapotában alkalmas.

A Packham's Triumph Ausztráliából származik, a vilmos és az Angevin szépe keresztezéséből született 1897-ben. Jellegét tekintve a vilmoshoz hasonló, olvadó húsú, annál visszafogottabb ízvilággal. A vilmossal ellentétben nem nyáron, hanem szeptemberben szedik, és három-négy hónapig is tárolható.

Cider, pálinka

A számtalan egyéb hagyományos fajta mellett néhány évtizede ázsiai körték is megjelentek az európai termesztők kínálatában. A 80-as évektől a francia, majd az olasz termesztők is telepíteni kezdték a japán körtéket, azaz a nasikat. A nasi fajták ma már nálunk is megtalálhatók, bár inkább csemete formájában a gazdaboltban, mint áruként a piacon. A nasi teljesen különbözik megszokott körtéinktől. Alakja gömbölyded, almaszerű, zöldes-sárgás héja érdes tapintású. Lédús gyümölcsét elsősorban frissen fogyasztják.

Ha nem csak úgy magában eszünk meg egy körtét, jó kísérő lehet csípősebb sajtokhoz, például rokforthoz vagy gorgonzolához. Ételekhez ritkán szoktuk felhasználni, de azért vannak körtével készülő hagyományos fogások. Az északnémet tájakon ismert egytálétel a Birnen, Bohnen und Speck, amely - mint neve is mutatja - körtével, babbal és szalonnával készül. Ehhez kis méretű, nem túl édes, helyben főzőkörtének nevezett gyümölcsöt használnak. A klasszikus francia desszert, a poire belle Hélene cukorszirupban posírozott körte, vaníliafagylalttal és kandírozott ibolyaszirmokkal, valamint csokoládészósszal tálalva. A receptet Auguste Escoffier kreálta az 1870-es évek körül, amikor Jacques Offenbach operettjét, A szép Helénát bemutatták Párizsban.

Az angol cider vagy a francia cidre alapanyaga alma mellett körte is lehet. A körtéből készült verzió neve Angliában perry. A körtének természetesen kézenfekvő hasznosítási módja a pálinkakészítés is. A szeszfőzdék nem igazán kedvelik a sűrű körtemasszát, amely nem is ad túl sok pálinkát, de - ha nem hallgatunk azokra, akik szerint cukros vízzel "kell" a körtecefrét hígítani - éppen a viszonylag alacsony cukortartalma miatt a körtéből viszonylag kevés, ám nagyon aromás pálinkát nyerhetünk.