Az Algyői Halászcsárda tudományát díjak is bizonyítják, de nem az a legfontosabb, hanem hogy az ország minden részéből érkeznek a vendégek, hogy megkóstolják Barta László halászlevét.

Barta Lászlónak nyakkendős állása volt Szegeden, üzletvezető-helyettesként dolgozott, amikor 23 évvel ezelőtt elhívta valaki Algyőre, nem vállalná-e el a helyi kocsma üzemeltetését. Nézte az orgonabokrokkal telenőtt, egyablakos viskót, aztán belevágott. Négyen kezdték, ma harmincan dolgoznak az Algyői Halászcsárdában. A kocsmával megkapta Biacsi Andrásné Marikát, aki kezdetben nem akart maradni a „városi ficsúrokkal”, de aztán a pöttöm asszony évtizedekig passzírozta a halászlevet – ma is megvan az a toldott-foldott spiccszűrő, amihez ragaszkodott. Nem volt hajlandó mással passzírozni. Ez lett volna a titka? „Nem. Az eszköz az mindegy. Az alapanyag fontos, meg a szakács szája íze – mondja Barta László. – Ha minden friss, akkor nem nagyon tudunk a cimbalom mellé csapni!” Amikor Marika nénitől megkérdezték, hogy mi a jó halászlé titka, azt mondta, hogy „hát mindön kő bele. Hagyma kő bele, paprika kő bele, mindön kő bele”. „Az ő kötényéből bújtunk ki mindannyian, tőle tanultuk a halászlékészítést. Hetvenéves elmúlt, mikor lerakta a spiccszűrőt” – mondja Barta László.

„Ha babérlevelet raknék a halászlébe, akkor a vendégek talán le is lőnének – mondja Barta László, elismerve Herman Ottó tekintélyét, aki A magyar halászat könyvében (1887) így említi a halászlevet. – A halászlével nem kísérletezünk, a vendégek ízlése az első.” Herman Ottó passzírozást sem említ, márpedig a szegediek azt szeretik, ha tartalmas a halászlé leve, amelyben aztán a halszeletek főnek. Igaz, régen a tiszai halászok még nem így főzték a halászlevet, de nem lesz így sem mártásszerű a halászlé. Az arányokat, a sűrűséget a szakácsnak kell éreznie. Barta László a nemes halak jó részét (süllőt, harcsát) halászoktól veszi. „A hal akkor jó, ha még pattog, amikor ideér. De ha pontyban a halászra lennék bízva, becsukhatnám a csárdát” – mondja.

A paprikát pedig Mihályteleken szerzi be a szomszédjától. Szentmihálytelek, Szeged-Alsóváros, Röszke mind paprikatermő vidékek voltak. „Gyerekkoromban este összegyűltek édesanyámék, és hosszú paprikafűző tűkre nyomkodták a paprikát, fűzték a madzagra, amik aztán gyönyörű szépen ki voltak rakva az eresz alá. Aztán a szocializmusban a kombájn egyszerre szedte le a gyorsérlelővel lepermetezett paprikát, ami, miután – csumástul – ledarálták, majdhogynem kifehéredett, mert egy része még éretlen volt. Nem lehet mindent gépesíteni. Csumázni is csak kézzel lehet.”

Barta László szerint a lényeg a halászcsárdában is a kézi munka. „Nekem harminc ember dogozik, hátul épp bontják a halat. Azt mondják, ez rengeteg. De addig, amíg kézzel készítenek mindent, erre szükség van.” Algyőn mindig frissen főzik a halat és a hallevet is. Az alaplé egy nap háromszor is elfogyhat, másnapra biztosan nem marad, a halat pedig mindig frissen főzik bele, ahogy jön vendég. Míg Baján maguknak is megfőzik az emberek a halászlevet, Szegeden inkább elmennek vendéglőbe. Talán ez is a passzírozásnak köszönhető. Nem bíbelődnek a hallal. De járnak ide a határon túlról is, na, nem úgy, mint a 80-as években, Tito idejében, amikor átjártak ebédelni, vacsorázni. De azért ma is látni szerb autót. Aki az 47-es úton megy, mondjuk Gyula felé fürdeni, az biztosan betér az Algyői Halászcsárdába.