Ki mondana nemet egy közös szüretelésre Laborfalvi Róza és Jókai Mór társaságában a Svábhegyen? Még ha Róza a hétköznapokban Saly Noémiként, Jókai pedig Tóth Józsefként mutatkozik is be. Közeleg a svábhegyi szüret, a Kadarka Kör nem pihen. Vinkó József cikkével idézzük meg a legendás összejövetelek hangulatát.

"Ha megöregszem, pincét akarok – írja Márai Sándor – semmi mást nem akarok az élettől. Az ember ül a diófa alatt kecskelábú asztalra könyökölve, az újbor erjed a hordókban, a diót leverték, a napnak szelíd ereje van még, mint az öregember szerelmének." Sokunkban él ez a kép a borkészítésről.

A valóság egészen más. "A szőlő szolgabíró, aki munkára hajt, s halasztást nem enged. Aki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának”  - mondja Jókai. És nem a levegőbe beszél. 1853-tól kezdve, amikor 2200 forintért megvette Schweitzer János hangszerkészítőtől (ő csak "hegedűgyáros"-nak nevezi) a Költő utcai elhanyagolt, kétholdas birtokot, halálig szinte semmi mással nem foglalkozott csak írással és kertészkedéssel. Hét esztendei kemény munkába telt, amíg a silány talajt termőre fogta.

Először fákkal ültette be a ház előtti fennsíkot. Aztán betemettette a gödröket és teraszokat épített. A kövekből mellvédet rakatott, termőföldet hozatott. Mivel az egyedüli forrásvíz a Mátyás kútja volt, ahonnan hordókban kellett fuvarozni a vizet, ciszternák építésére szánta el magát. Az esővizet földalatti csatornákon vezette a fák gyökereihez. Az összegyűlt iszapot kiszikkasztotta, majd puttonyokban fölhordatta a szőlők tövére. Megküzdött a pajzstetűvel, a levél-, és gyökérpenésszel, madarakkal és darazsakkal, a szőlő összes ellenségével.

Némelyik találmányára büszkébb volt, mint akármelyik regényére. Ilyen volt a "darázsfogó tempó". Vásárolt ötven légyfogó harangot, mézzel bekent papírost dugott alájuk, a darazsak rárepültek és a harang faláról belepotyogtak a szappanvizes vályúba. "Minden üvegharang elfog naponkint 20-40 darazsat és dongót, ez átlag számítva naponkint 1500 ellenség. Én ezzel a stratagémával egy szüreti évadban húszezer darazsat és dongót öltem rakásra. Elbújhat mellettem Sámson, aki csak tízezer filiszteust tudott agyonverni egy szamárállkapoccsal." Csak azon csodálkozott hogy a csapdába soha nem tévedtek méhek. A méhecskéknek nyilván van becsületérzésük - gondolta - nem járnak lopni.

Másik nevezetes hadicsele a "madárijesztő" volt. Amikor a szőlő érni kezdett, a karók között vékony spárgát feszített ki, amikre felkötözte A Hon című politikai napilap csíkokra tépett lapjait. Volt belőlük elég a padláson, hiszen ő volt a szerkesztő. "Ezektől a libegő hírlaphasáboktól úgy félnek a madarak mint az interpellációtól" - írta büszkén.

A szőlőművelést a saját kárán tanulta meg. 1866-ban már közel hatezer liter bort termelt. Mire mindennel készen lett, lecsapott a filoxéra és szőlőkertjeinek kétharmadát elpusztította.
A megmaradt harmadrész azonban mindenért kárpótolta. "Az én asztalomra - írja Kertészgazdászati jegyzetek című munkájában - csak olyan bor kerül, amiről bizonyos vagyok, hogy nincs benne szőlőcukor, se spiritusz, se idegen borkő, se kénsav, se tannin, se fukszin, se glicerin; amely nem ismer se gallizírozást, se petiotirozást, még vizahólyagot sem; az én boromban nincs más, mint a szőlőfürt nedve."

Ekkor már országosan elismert szaktekintély. Tudós professzorokkal levelez, külföldről hozat szaporítóanyagot, kertjeiben több mint háromszáz fajta gyümölcs terem: a kormos almától az esperes körtéig,  a berzencei szilvától a naspolyáig. Szőlőt többfajtát is ültet, az otelló, a kadarka, a mézes fehér mellett amerikai fajtákkal is kísérletezik, de kedvenc bora a "kastélyos" marad, amit három fajtából (kadarka, kékfrankos, csókaszőlő) házasítanak. 

A legendás szüretek minden évben Móric nap (szeptember 22.) után kezdődtek. Aki kíváncsi, hogyan is zajlott egy ilyen szüret, október 7-én a Jókai-kertben megnézheti. Az írót Tóth József faszobrász alakítja törökparadicsom színű hálóköntösben (mert ettől Jókai nem szívesen vált meg), bár szüretkor kékkötényt kötött és maga irányította a kútvölgyi, Orbán-hegyi szőlőből érkező fuvarosokat.

Feleségét, Laborfalvi Rózát Saly Noémi kadarnagysád kelti életre. Idén is tavalyi gönceit viseli majd, hiszen – mint maga bevallotta – nem várhatja el drága Móricától, hogy ebben a rettentő drágaságban esztendőnkint új 's újabb ruhakölteményekben kerülgethesse a' káczit. "Azon fellyül mustár- s violaszín rokolya lesz, meleg lájbival, s paprikaszín nagykendővel. Ünnep lévén kalárist is kanyarítok a nyakamba, fejembe pedig az illendőség szerént féketőt húzok. Feltűnő leszek a sokadalomban, de hát kelletik es, hogy lássanak, 's Móricom is elmondhassa: még mindig takaros fehérnép az ő vénecske felesége."

A díva szerénysége ne tévessze meg az olvasót. Róza megérte a pénzét. Hol szobányi luxuskacatot vásárolt, hol velencei mozaikkal akarta kirakatni a folyosót. A zongorára ecetesüvegeket állított, a selyemdíványon paradicsomot érlelt, a csirkecsontot, citromhéjat a szekreterfiókba dobálta, a svábhegyi villa pompás szalonjában szabadon mászkáltak a tyúkok, libák. Még malacot is nevelt, amit este bevitt magához a hálószobába, selyempaplannal bevackolta és tejeskávéba mártogatott zsemlyével etette. 

Az ilyesmi könnyen kikezdi a férfiember idegeit. „A szerelem oltárán elhamvadnak a lángok" - írta  Jókai - bár a tűzhely vonzereje örökké tart". És Laborfalvi Róza - szerencséjére - tudott főzni. Úgyhogy az író beletörődött sorsába. Olyan lett, mint a vén tőkék. Az évek alatt megtanulta, kinek hol a helye. Az övé itt volt, a Költő utcában. Beleunt a saját dicsőségébe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba.