Kétféle nő van: az egyik napokkal előre utalgat rá, félmondatokat pöttyint el, hogy el ne feledjük: házassági évfordulónk lesz. A másik véletlenül sem szólna, hogy a férj tutira elfeledje, és akkor jöhet a bezzegelés meg a hisztike. Hála Istennek, nejem idén is előre szólt, így én, aki a saját szülinapját is képes elfeledni, felkészülhettem.
Már az esküvőnk sem volt hagyományos – két különböző ország állampolgáraiként mindenféle hivatalos papírok kellettek, hogy igen, az odabenn növekedő pulya nem elég a család fogalmához, mert pecsét, kérvény és okmánybélyeg nélkül nem megy az. Kezdtünk vészesen kicsúszni az egyházgellei templomban lefoglalt időpontból, így a személyes nyomasztást választottam, néniket kerestem fel, magas plafonú belvárosi irodákban tipródva igyekeztem harmincnapos határidők rácsai között dobogó közalkalmazotti szívekre hatni.
„Utoljára Kaszás Attilának adtam ki várásra – maga vigyázzon jobban a szívére!”
– mondta a hölgy, és jól kistafírolt papírokkal. Voltak még gáncsok a rendszerben, de nincs annyi betű a lapban, hogy mindent leírjunk – a lényeg, hogy sütött a nap pünkösd szombatján. Feleségem megvarrta a ruháját, feldíszítette barátnőjével a templomot és a tortát is megsütötte. Én sem voltam tétlen, borotválkoztam és a kis piros Fiat Pandánkat is lemostam.
Nem volt megszokott esküvő, nem csoda, hisz a miénk volt. Cserébe a világ legjobb tóparti bulijává fajult, ahol a lobogott a tábortűz, az autószerelőm mindenkit whiskyvel kínált, és cseh sört csapolt magának, aki akart a hurka, a sült kolbász meg a pecsenye mellé.
Lehet, hogy a feleségem bánja, hogy
nem voltak brillek, hatszáz fős pompa, igaz nekem már ez is óriási kompromisszumnak tűnt, de a szerelem mindkettőnknek segített megtalálni a közös nevezőt.
E nélkül ma sem menne: éppen ezért örülök, hogy most időben elejtette az infót, véletlenül sem szeretném megbántani, de hála istennek tudja, hogy életem nem képez metszetet a naptárral. Muszáj valami, ami formájában emlékeztet egy tortára, gondoltam tegnap. Az, hogy édes legyen, szintén felmerült bennem, de amikor a hentesnél megláttam a szép lapockát, elhessegettem a gondolatot. Húsos pite kell ide, az mindenkinek öröm, jól mutat a pünkösdi rózsa mellé és passzol hozzá a jó nyárias chablis fehérbor is.
A tészta kérdése nekem mindig okoz egy kis bizonytalankodást. Legyen franciás vonal, vagy éppen angolos? A magyar anyák receptjeihez nyúljak vissza, vagy menjek a saját fejem után? A végén az empirikus tudás mellett döntöttem, és megfogadtam Nábelek Zsófia, a MÁK Bisztró csodás cukrászlányának a tanácsát – pâte brisée, sok vajjal. Más arányokat ajánlott, mint a legtöbb forrás, de neki volt igaza.
Hozzávalók (a tészta):
250 g liszt
205 g vaj
3 g só
55 g jéghideg víz
Nem bonyolult, igaz, aki még nem dolgozott vajas tésztával, annak szokatlan, hogy mennyire figyelni kell a hőfokra, vagyis arra, hogy a zsiradék ne kezdjen megolvadni. A hűtőhideg vajat felkockázzuk, majd liszttel és sóval összemorzsoljuk. Ezt követően egy órára mehet vissza a hűtőbe.
A pihenés után hozzáadjuk a jéghideg vizet, majd határozottan, gyorsan összedolgozzuk, figyelve, hogy ne melegedjen meg – lisztes kézzel gombóccá gyúrjuk, majd két óra hűtő.
Jöhetett a hús: nagyon szép lapocka volt a boltban, vettem egy kilót, igaz, ehhez a recepthez 75 deka is elég, pláne, hogy vagy tíz még langyosan elfogyott. Nem kell túlcifrázni: kacsazsíron vöröshagymát pirítottam, majd a ledarált húst beleforgattam. A kerti zöldfűszerekből kapott csak, a só, bors és sükösdi pirospaprika fölé.
Három nagyobb paradicsomot lehéjazva s apróra vágva tettem a hús közé, majd pár korty vörösbort löttyintettem oda: fél órát pároltam fedő alatt, majd újabb húsz percet fedő nélkül, hogy a fölösleges nedvességet kilehelje – sűrűbbre csináljuk a szokásosnál.
Hozzávalók (a töltelék)
750 g sertéslapocka
50 g füstöltkolbász
100 g gorgonzola
1 fej vöröshagyma
3 gerezd fokhagyma
kakkukfű
majoránna
bors
só
paprika
1 evőkanál kacsazsír
Ezen a ponton már muszáj volt felhívni a feleségemet, hogy mikor jön haza, úgy akartam időzíteni, hogy vágásmelegen kerüljön az asztalra. Mielőtt elmentem a három gyerekért a bölcsibe és oviba, sodrófával nagyjából kör alakú nyújtottam a tészta nagy részét és beterítettem a piteformába, és visszatettem a hűtőbe.
„Nem mehetünk játszótérre, mert házassági évfordulónk van anyátokkal.”
– A szőke háromévest ez láthatólag nem hatotta meg, az ünnepi előkészületek helyett hintáról, csúszdáról, kardozásról és kalózokról magyarázott. Sajnos észérvekkel nem ment, tekintélyelvűen rángattam haza, de a korai cseresznye piros szemei a kapuban megvigasztalták őt és testvéreit – a bölcsis lányom egészen megbékélt a helyzettel, hiszen később a konyhapulton ülhetett és ütemesen kérhetett egy-egy kanállal ebből-abból.
Amikor a hangfalakból Lajkó Félix azt kezdte énekelni, „hogy esteledik a faluban, haza kéne érni”, eszembe jutott, ideje előmelegíteni 180 fokra a sütőt és a húst bekanalazni a tésztába. Fölé vékonyra karikázott kolbász került és mintegy 80 gramm gorgonzola – ez ugyan teljesen eltűnik sütés közben, de az íze és ízkiemelő hatása megmarad.
Rozi lányom még megpróbálta megakadályozni, hogy a maradék tésztát elnyújtsam, de mit nekem a sok apró trükk? A széleket hajtsuk rá, villával szúrjunk lyukakat, hogy a kisülő pára távozni tudjon és a ne szakítsa szét a tésztát. A végén már csak tojássárgával kell átkenni – nézőseregem is volt.
Ugye, hogy minden gyerek számára varázslat a tojás szétválasztása?
60 perc és kész – nem kell letakarni, nem kell az edényt kizsírozni, ha mindent jól csináltunk, a pitetészta leveles jelleget vesz fel ezernyi hajtogatás nélkül is. Persze teljesen tuskó nem vagyok, vettem virágot is, hátha a konyhai munkát nem értékelné a hitves. Bevallom, szerencsém volt, mert ízlett neki, a növény kék szirmai is szépen visszatükröződtek zöld szemében – remélem jövőre is időbe figyelmeztet, szívesen vonulok be órákra a konyhába.
