Találó a Tiszavirág elnevezés Szeged egyik legismertebb és legpatinásabb polgári épületére, hiszen e kis élőlény is több évet várakozik a Tisza iszapjában, mire eljön újjászületése csodálatos pillanata. Hasonló várakozás után, 2012 végén újra megnyitotta kapuit a - nem kérészéletű - Tiszavirág Hotel és étterem, amely pillanatok alatt beírta a dél-alföldi országrészt a mai magyar gasztronómia nagykönyvébe.

Minden 1858-ban kezdődött a Politzer-házzal. Ekkor nyitotta meg kapuit a bérlők számára a ma is a szegedi Hajnóczy utca elején található épület öt szép lakószobával, egy előszobával, egy konyhával, éléstárral, valamint pince- és padlásrésszel, Politzer Salamon aranyművesnek köszönhetően.

Aztán ahogy múltak az évek, cserélődtek a tulajdonosok, s ezzel együtt változott az épület funkciója is. Jött az '50-es évek eleje, a Vörös Malom pajzán estéi, amikor az örömlányok kacérságának kevés férfi tudott ellenállni. Majd csendesebb évek következtek:

Rózsa néni kalapszalonja inkább az előkelő hölgyközönséget vonzotta, mint a titkos légyottra vágyó férfinépet.

Az első Tiszavirág az '50-es évek végétől fogadta a vendégeket, de ez valóban tiszavirág-életűnek is bizonyult. Hamarosan újból egy család írta a krónika lapjait, de ekkor már cipők készültek a csillogó ékszerek helyett. Majd változó évek következtek, a történelem hol hozzátett, hol elvett a dicső napokból, az épület azonban egyre csak várt kiteljesedése pillanatára.  

Az idő aztán meghozta a Tiszavirágnak a várva várt pillanatot. Az épület ma is áll letisztult, visszafogott eleganciájával, kovácsoltvas erkélyével, a Tiszavirág étteremmel és kávézóval, valamint a tízszobás butikszállodával. Belépve hangulatos, pasztellszínekben játszó folyosóra érkezünk, melyből tökéletes rálátás nyílik az átriumra és az üvegfallal körülvett konyhára.

Nem kérdés, zajlik az élet az O alakú épület falai között.

Balra, a reggelizőbe visz az utunk. A napfényben fürdő, néhány asztalos kis hely a régmúltat idézi. Patinás fafejek díszítik az ablakokat, mindegyik tetején egy-egy szebb kort is megélt kalappal: Rózsa néni emléke ma is él, de a dicső időszak meghitt pillanataiba inkább a saját pörkölésű kávé és a helyben sütött reggeli repíti el a vendégeket.  

A kávézóba érünk, ahol egy ma már éltesnek mondható úr vár minket, aki szinte megfiatalodik, miközben a régmúltról mesél. Az eredeti "Zónázó" felirat alatt foglalunk helyet, mint kiderül, nem véletlenül.

A történet az '50-es években kezdődik, a jogi egyetem évei alatt. Akkoriban még fiákerrel zötyögtek a fiatalurak az egyetemig, a hajnali 4 órás zárás után pedig még tettek egy gyors kitérőt a vasútállomási restibe, ami pont akkor nyitott.

Ma már nem titok, éveken keresztül egy héten többször is ellátogattak az épület sokat látott falai közé, vizsga után is ide vezetett az első útjuk: hajnalhasadtával az örömlányok karjaiból szólította el őket az egyetem jogi kara.

A Zónázó akkor már ebédmenüvel várta a vendégeket - rántott szelettel, isteni galuskával kínált marhapörkölttel, rántott sajttal, sörrel, borral, pálinkával a piros kockás abroszon -, ami a havi ezer forintos fizetésből vígan megfizethető volt az ebédet lezáró két forintos szimpla kávéval együtt is. A zenés bárban pedig mindig "simulósat" kértek a zongoristától, ha táncolni akartak.  

Beszélgetés közben három hölgy érkezik a szomszéd asztalhoz. Szóba elegyedünk. A smink alatt ma is szép arcú, pajkos tekintetű koros hölgyek társaságában találom magam, s egyszer csak elhangzik a bűvös név: Vörös Malom. Igen, a volt munkahely.

Szeretnek ide visszajárni, mert a sok tükör, ami az ő időszakukat idézi az enteriőrben, kedves éveket juttat az eszükbe. Távozásomkor annyit kérnek csupán, higgyem el nekik, csodálatos évek voltak azok. S ma, amikor bejönnek a kapun, ismét fiatalnak és szépnek érzik magukat. Rájuk nézek és rájövök, van valami titok a Tiszavirágban. Három fiatal, életvidám lányt látok magam előtt, ahogy kacagnak a forró kávéjuk felett. Hagyom őket a titkaikkal....