Honnan volt bátorsága tíz évvel ezelőtt, hogy egy fakosaras préssel, egy hektár szőlővel és egy negyvenéves traktorral belevágjon a borászkodásba? Ráadásul a nagy testvér árnyékában, aki akkorra már letette névjegyét a szakma és a rajongók asztalára. Ez a mese a legkisebb fiúról szól, akitől Elizabeth Gabay, Master of Wine, a magyar borok szakértője nem sajnálta a nagy szavakat: „Eddig csak egyetlen emberrel – termelővel – találkoztam a Balatonnál, aki valóban megismerte dűlőinek karakterét, és

Az Epres utcai fiúk

Góóóól! A labdát nem akármilyen háló fékezi le a kapuban. A hálót a srácok saját kis kezükkel fonták, ennyire komolyan vették a játékot. Az utcák között dúlt a futballháború, amit természetesen mindig az Epres utcai fiúk nyertek meg. Az Epres utcába nem lehetett csak úgy besétálni. Mert aki mégis megtette, annak előbb-utóbb a mellkasára térdeltek, és bajuszt húztak az orra alá. Ezekben a srácokban volt ambíció. Léglinek hívták őket. Ottónak, Attilának, Gézának.

A sztori már vagy negyvenéves, de az orgonabokrok még mindig ugyanolyanok. Legalábbis így emlékszik Géza, amikor elgurulunk az Epres utca 7. előtt, ahol két testvérével együtt gyerekeskedett. Itt volt a szolgálati lakásuk, nem messze az Ágoston család 1900-as évek elején épült kastélyától, ahol az apjuk dolgozott. Merthogy Légli papa anno a BB (Balatonboglári Állami Gazdaság) szőlőskislaki kerületének volt a szőlészeti vezetője.

Légli Géza számára inkább teher volt a családi hagyomány. Elmenekült a szőlőművelés elől, amit apja máig nehezen emészt meg. Az eredeti családi terv az volt, hogy Ottó lesz a szőlész, Géza meg a borász. Attila akkor már elmerült a kerámiában. Légli papa nehezen nyelte le, amikor Géza húszévesen nemet mondott erre az egészre. Aztán, amikor tizenöt évvel később azzal állt elő, hogy mégis a borászkodás az ő útja, akkor az apja ezt kérdezte tőle: „Miért nem akkor csináltad, amikor kellett?”

Géza a kerámiát hagyta ott a borászkodásért. Attila bátyjával együtt működtette a Légli Fazekasműhelyt. Tizenpár év után kiégett, mint egy cserépedény. Robot lett, reggel nyolckor odaült a korongozóhoz, este hatkor hazament, és nem érezte, hogy él. Nem volt már meg benne az a tűz, ami az első időszakban hajtotta, amikor rakus meg sómázas kerámiát készített, amivel amúgy a kerámiaszakmában megelőzte a korát a ’90-es évek elején.

Gézánál egyszerűen nem ment muszájból a dolog. Ha valaki tizennyolc éves korában azt mondja neki, hogy negyvenévesen már rosszul fogja érezni magát, ha egy nap történetesen nem ér ki időben a szőlőbe, hát azt körberöhögi. De senkit nem lehet azért büntetni, mert másképp gondolkodik húsz- és negyvenévesen. Sőt, ez tulajdonképpen erény. Az élet lényege a változás.

Miért, van másik Légli is?

Géza ma úgy látja, élete egyik legjobb döntését hozta meg 2005-ben, amikor a szőlővel kötötte össze az életét. Azt csinálja, amit szeret, minden napban van valami öröm, a munka nem válik csömörré és rutinná. Új élet nyílt meg előtte. Barátságokat kötött, olyan emberekkel ismerkedett meg, akikkel másképp soha nem találkozott volna.

Az elején, amikor elment valahova kóstoltatni és kimondta a Légli nevet, az emberek felkapták a fejüket. Ja, nem az Ottó? Miért, van más Légli is? Van. Gézának hívják. Nofene. „Amikor azt kérdezték, 333-ast hoztam-e, lehajtott fejjel válaszoltam, az nem az én borom. De az ilyet mindig alázatosan elviseltem. Sosem felejtettem el, hogy én vagyok a kisebb, a később kezdő.”

A mérleg nyelve

Négy-öt éve történt meg az áttörés. A nagy testvér árnyékából Géza kilépett, föltette a kezét, és jelezte, hogy itt van. Most már sokan jönnek vissza hozzá úgy, hogy nem kérnek 333-ast, tudják, hogy Kislakon Jánoshegyi Merlot vagy Matacs Chardonnay a hívószó.

„Sosem volt bennem irigység, nagyon nagyra tartom, amit Ottó elért. Testközelből láttam, hogy az egész család mennyi energiát fektetett abba, hogy Ottó eljusson oda, ahova eljutott. De persze ő fektette bele a legtöbbet, mindig egyről a kettőre jutva. Ez számomra is példa, lépésről lépésre haladni. Ami alapvető különbség, hogy én, egy kicsit kívülről érkezve, másképp tekintek a borászkodásra. Nem kötnek a konvenciók, bátrabban engedek el bizonyos dolgokat, mint például a fajélesztőt, amit mások mankónak tartanak. Bátrabban nyúlok fajtákhoz. Bátrabban nyúltam a vörösborhoz. Ez például alapvető különbség. Ottó a mai napig azt gondolja, ha Dél-Balaton, akkor fehérbor. Konyári meg például csak vörösben képzeli el a borvidéket.”

Talán Géza a mérleg nyelve, aki szerint mindkettőnek helye van a borvidéken. Arról nem beszélve, hogy a filoxéravész előtt a kék és a fehér szőlő aránya ötven-ötven százalék volt az északi és a déli parton egyaránt. Géza nem azért dolgozik három fehér és öt vörös fajtával, mert ez a heppje. Örülne, ha ezt a munkát már az ősei elvégezték volna. Ha csak két fehér meg két vörös fajta lenne, amire fókuszálhatna. De hosszú távon már látja, melyik lesz ez a kettő. Fehérből a chardonnay és a rajnai rizling, vörösből a merlot és a kékfrankos. Az utóbbi kettő biztos, hogy nem vita tárgya szakmán belül. A fehér szőlő összetettebb kérdés.

Sokan hisznek a Dél-Balatonon az olaszrizlingben. Géza nem tartozik közéjük. Szerinte olaszrizlingből igazán jó bort tízévente párszor lehet készíteni, ez pedig gazdasági öngyilkosság. A rajnai ezzel szemben tízből ötször kiváló minőséget produkál. Van három átlagos meg két gyengébb éve. Ha egy fajta ezt tudja egy borvidéken, akkor erre alapozva gazdaságilag is működtetni lehet egy birtokot. Logikusan hangzik. Az sem véletlen, hogy Géza borainak címkéin első a dűlő, második a fajta és az évjárat, és csak a harmadik a termelő neve. Ez fontos üzenet, nem azért van így, mert így esztétikus.

Kézművesből lábműves

Ha már a címkénél tartunk, Géza az utóbbi időben szándékosan kerüli a kézműves szót. Sőt a főcímkéről a hátcímkére száműzte ezt a terminus technicust. „Amikor 2006-ban fölírtuk az első címkére, hogy Kislaki Bormanufaktúra, Légli Géza kézműves bora, úgy gondoltam, ennek van üzenete.” Aztán csakhamar minden kézműves lett. A fagyi, a sonka, a sör, minden. És mivel olyanok is kézművesnek titulálták magukat, akik Géza szerint végképp nem illettek bele ebbe a körbe, úgy döntött, ideje megszabadulni ezektől a homéroszi jelzőktől. Ebből született a brandváltás, ami azzal is együtt járt, hogy rövidített Kislakira.

Ha az is kézműves, aki koszos, dohos hordókban vállalhatatlan bort készít, akkor nagy baj van. A kézműves szó mára a félművelt borász eufemisztikus megnevezése lett. Aki a hiányosságaiból, a nem tudásából akar erényt fabrikálni. Ez nagy hiba. Légli Géza ezért is akar elkülönböződni ettől. Máshogy gondolja, és máshogy kommunikálja a saját történetét, hozzáállását. Légli Géza lábműves lett.

Nem korrekt hülyének nézni a vendéget

Volt olyan időszak, amikor mindenki arra volt kíváncsi, mi van egy-egy történet mögött. Nincs is ezzel baj, a háttér fontos dolog. De a kíváncsiságot szemtelen módon használták ki termelői oldalon. Költötték a történeteket, olyanokat, amilyeneket a fogyasztó hallani akart. Nem szép dolog hülyének nézni a vendéget. A borfogyasztók mára felnőttek, már nem olyan könnyű átverni őket. Észreveszik, ha a borász vetít, és a pohárban, a szőlőben egész mást látnak, mint amit az úgynevezett filozófiából ki lehet hámozni. 

Géza számára nagyon fontos az önazonosság. A legfontosabb a termőhelyi adottság maximális tisztelete és kiaknázása. Ehhez nem kell más, mint megismerni a termőhelyet. Lehet Burgundiát vizionálni és példaképnek tekinteni, de ha az ember burgundiai pinot noirt akar készíteni, akkor Burgundiában kell szőlőt vennie. Ha Szőlőskislakon szeretne pinot noirt készíteni, el kell felejtenie Burgundiát. Szőlőskislakot kell megismernie.

Ha nem ezt teszi, fordítva ül a lovon. „Nekem Burgundiában két fontos dolog van, az egyik a terroirszemlélet, a másik az elegancia. Erre lehet törekedni, és ebbe az irányba igyekszünk haladni. Nem véletlen, hogy a boraink zöme burgundi palackba kerül. Ennek is üzenete van.”

Mint a lakmuszpapír

Azt mondja Géza, a Gergely-naptárt gyakorlatilag kidobhatjuk a kukába. Hogy ami működött az apja vagy nagyapja idejében, az ma teljesen irreleváns. Bizonyos gyökereket meg lehet tartani, de napi szinten aktualizálni kell magunkat. Vannak elkeserítő pillanatok, ilyen volt 2014, amikor három nap alatt lerohadt a termés harminc százaléka. De hát ez egy ilyen sport. Örök harc. Nem lehet felülírni a természeti adottságokat. Nem eszményképet kell üldözni, hanem szembe kell nézni az itt és most kihívásaival.

Az már részletkérdés, hogy ehhez milyen borászati technológiát használ. Kvázi személyes ügy. Ha az egyediség fontos, akkor nincs más út, legalábbis Légli Géza számára, mint a természetes borkészítés, annak pedig egyik kulcsa a spontán erjesztés. Ezen persze lehet vitatkozni, de az nem kérdés, hogy nagyon tiszta illat- és ízvilágú borok születnek. Tíz évjárattal a háta mögött ebben már biztos. Volt időszak, amikor Légli Géza verte a dobot, hogy csak így és így lehet bort készíteni.

Ma már inkább úgy fogalmaz: „Azért készítjük így a borokat, mert egyedül így látok esélyt arra, hogy ebből az átlagos termőhelyből mégiscsak fel tudjunk mutatni valami egyedit.” Olyan fajtákat használ ehhez, amelyek erre alkalmasak. Miközben mindenki pocskondiázza a chardonnay-t, hogy lejárt lemez (ami nem igaz, mert a nagyvilágban még mindig az egyik legkeresettebb fehérbor), addig Géza úgy tekint rá, teljes joggal, mint a lakmuszpapírra. „A chardonnay-nak megvan az a nagy erénye, hogy mindenhol az adott terroirt képes megmutatni. Szőlőskislakon például a szőlőskislakit.”