A Légli család vallon eredetére utalhat egy település Belgiumban, a Vallon Régióban, Luxemburg tartományban, a Neufchâteau kerületben, amit így hívnak: Léglise. Lakosainak száma négyezer.
A Magyar Konyha egy asztalhoz ültette a Légli családot - idősebb Ottót, ifjabb Ottót, Attilát és Gézát -, hogy meséljenek családjukról, a szőlőkről, a borkészítés hátteréről. A bort persze Ottó, 2010 Borászok Borásza, valamint a szintén bortermelő Géza hozta, a Kislaki Majorban pedig Attila látta vendégül ebédre a társaságot. A riportból kiderül az is, mi köze van a Léglieknek a szerzetesi cella magányához, s hogy a különbözőségeik ellenére is mitől ilyen összetartóak.
A föld és a szellem ereje
"Ha bor van a poharunkban, beszéljünk a borról." Légli Attila öccse, Géza házában ül, egy mélyzöld színű cserépkályha oldalának dől, kezében pohár, a pohárban bor, és azt mondja, hogy beszélgessünk a borról. Így hallotta ő is az apjától, s bár próbál a beszélgetés közben a bornál maradni, gondolatai időről időre másfelé szállnak. Gyerekkorából idéz hangokat, édesbús történeteket, elvesztett földeket, álmokat, suhanó tájakat, pörgő fazekaskorongokat, s bár minden korty után visszatér a földhöz, a szőlőhöz, a borhoz, mint egy jó mesében a legény a szülői házhoz, eltérül mégis a beszélgetés menete. Előkerül néhány családi fotó, még ha csak képzeletben úsznak is elénk, nyitott tenyeréből olvassa Szent Benedek bölcseleteit, úgy tesz, mintha könyvet tartana maga elé, és általuk tűnnek fel a győri bencés évek, a gimnázium, ahová az "öreg", az idősebbik Légli Ottó taníttatni adta fiait, Ottót, Attilát és Gézát. Majd megint a bor következik, a pohárban aranyló rajnai rizling, kortyolunk belőle, és óra múltán értjük már az öreg szavait, miért kell a borról beszélnünk, ha bor van a poharunkban. A bor az élet, történetek, sorsok esszenciája.
A Légli család ismert története is így kezdődik, a borral, mert az igazi eredet az idők homályába vész. Ráadásul nincs egyezség apa és fiai között arról, honnan származnak. Mert ki tudja pontosan, hogy flamand vagy svájci születésű volt-e a férfi, aki 1720 tájékán költözött Magyarországra. A legújabb - rokoni - kutatások szerint egy bizonyos Legley Mihály, hét gyerekkel és egy feleséggel érkezett Baltavárra azzal a szándékkal, hogy gyökeret verjen a furcsa nyelven beszélő magyarok földjén. Borral kereskedett ő is, hordókban hordta a szőlők levét Ausztriába, és árulta kimérve is a fűrészbakra rakott létra fokain pöffeszkedő hordókból. Ám mindegy is talán, hogy Legley vagy Légli névre hallgatott-e az ősatya, hiszen a lényeg az, hogy olyan örökséget hagyott maga után, amitől a család elszakadni később sem tudott. A földből éltek akkor is, a föld adja a kenyerüket ma is, ráadásul a Dél-balatoni borrégió elismert borásza ma már a Légli család több tagja is, ifjabb Légli Ottót éppen 2010-ben választotta meg az ország ötven kiváló borásza a Borászok Borászának, s adta ehhez aláírását is a hitelesítő oklevélen. Mint nemesi levél, aranyozott keretben hirdeti a Légli név dicsőségét Légli Ottó balatonboglári borházának falán. Ide tart ma, Boglárra a Légli család minden férfi tagja. Nem kell messziről jönniük, nem szórta őket messzire egymástól a XX. század. Mert úgy alakult, hogy a két Ottó lakik Bogláron, Géza és Attila Szőlőskislakon, vagyis Kislakon, ahogyan hívják. Talán csak az utazóknak ritka pillanat, hogy egy szobában lássák a négy Léglit, a család összejár, s nem csak a jelesebb napokon. Odakint sűrűn hull a hó, idebent cserépkályha fűti a termet, és az első pohár borral megérkeznek a családi történetek is. Ketten viszik főként a szót, Ottó és Attila, a két idősebb gyermek. Az öreg hátradőlve hallgat, akár csak a legifjabb Légli, Géza - igaz, velővel teli minden mondatuk, amikor megszólalnak. No, nem mintha Ottó és Attila hosszúra engednék szavaik láncát, csak hát úgy alakul, hogy felidézni a kezdeteket és a múltat valamiért nekik van ma érkezésük. Ottó sietve megjegyzi, hogy ő bizony olyan ember, aki még a saját szavába is képes közbevágni, mire halkan megjegyzi az öreg, hogy "itt az beszél a legtöbbet, aki otthon a legkevesebbet szólhat". A humor lételem a Légli családnál. Talán a bor miatt van ez is: a jó bor jó kedéllyel ajándékozza meg az embert. Pedig korántsem volt biztos, hogy ennyire átfűzi majd a szőlők indája a család jövőjét.
Támadó hármas
A három fiú három erős jellem. Ottó kezdetben erdész akart lenni - igaz, erre ma már ő sem nagyon emlékszik -, Attilát a fazekasság művészete érdekelte, Géza pedig Attila útját járta, kezdetben a korong mellé ült ő is. Az öregnek mindeközben határozott elképzelése volt a fiai jövőjét illetően: elképzelni sem tudta, mi legyen belőlük. Csak azt szerette volna, ha megmaradnának mindannyian a földnél, a szőlő ugyanis egész évben szinte éppen annyi munkát ad, ahány napot jegyeznek a naptárban; de úgy gondolta, ismerjék meg előbb a fiúk a szellem erejét: mindazt, ami körbeveszi őket, de tőlük független, s mindazt, ami belőlük fakad, de tanulással fejleszthető. Ezért is adta mindhárom fiát a győri bencésekhez, és csöppet sem rémült meg, amikor mindhárom fia életében elkövetkezett a pillanat, amikor megérintette őket a szerzetesi cella magánya, s a magányban rejtőzködő kiteljesedés utáni vágy. Így van ez rendjén, ha az embert szerzetesek tanítják, s így van ez rendjén, ha a szellem és a lélek dolgai már ifjúkorban elmélkedésre, gondolkodásra tanítják a fiúkat; már csak arra várt, hogy visszatérjenek végleg a szülői házhoz, a szőlők birodalmába. Jóllehet kezdetben nem bánt kegyesen a sors a Légli családdal, s főleg a hatalmi rendszer nem ringatta őket illúziókba. Az öreg megbecsült, újító borásza volt a balatonboglári borgazdaságnak, szakmai legendák fűződnek a nevéhez. Egyszer maga Kádár János is belefoglalta beszédébe a boglári borászokat, amikor azt találta mondani, hogy azt a népet nem kell félteni, amelyik lefújja a havat a szőlőről. Pedig Légli Ottó nem tett mást, mint észrevette, hogy későn álltak neki a szüretelésnek - más olvasatban: hamarabb érkezett a hó -, s hogy ne derüljön ki a turpisság, vagyis ne havas szőlő látványa fogadja az ellenőröket, az emberek hátára csapta az üres permetezőket, úgy fúvatta le a tőkékről a havat. 
Szóval, történt, hogy a nagy gazdasági fellendülés korában, 1968-ban egy hold földet vehetett a Légli család Bogláron. Háztáji. Így hívta a népnyelv. Remény. Így hívták Légliék. Ottó kilencéves volt akkor,Attila alig nyolc, Géza pedig abban az évben született. Jól jött egy kis kiegészítő boldogság - ami, mint később kiderült, alig hét évig tartott. 1975-ben egyszerűen elvették tőlük a földet. Indoklás nélkül. Kellett az államnak. Pedig aki a szőlővel bánik, az tudja, hogy ilyen rövid távra senki nem tervezhet még egyetlen hold telepítéssel sem, ám jól jött a szőlő a kombinátnak: művelt, gondozott, ápolt birtok volt, még ha aprócska is. Rizlingszilváni, királyleányka, zöldveltelini termett rajta, 176 mázsa boldogság, kilogrammonként tíz forintos piaci áron. Ez volt a "támadó hármas", ahogyan az ifjabb Ottó elnevezte.
A bor sem elég vörös?
De a föld sorsa akkor sem alakult volna másként, ha a szőlők a védekező hármas nevet kapják. A történelem másfajta tőkékben méri a boldogságot. Még a kombinát soha ki nem mondott "jelszava" is az volt, hogy sokat kell termelni, és idővel a mennyiség átmegy minőségbe - ám Légli Ottó sosem hitt ebben, inkább azt látta, hogy bár készülnek minőségi borok,a mennyiségi szemlélet szelleme erősen bevette magát a kombinát hordói közé. A föld nélkül maradt Léglinek azt tanácsolták ekkor, hogy termesszen céklát, arra nagy a kereslet a Szovjetunióban, mire az öreg csak ennyit morgott: már a bor sem elég vörös? Ám a tanács mégis hasznosnak bizonyult, a cékla kelendő volt, és 1976-ban megint egy hold szőlőt vett Légli Ottó, ezúttal távol a kombináttól, Baltaváron, majd idővel következtek sorra a többiek, köztük 1983-ban a magyali egy hektár, 1989-ben pedig a Banyászó 1,5 hektár és a Rekesz dűlő majd%u2019 egy hektárnyi szőlővel. Ma már 33 telepített hektáron gazdálkodik az ifjabbik Légli Ottó, évente 120-150 ezer palack bort állít ki a piacra. A legfiatalabb Légli, Géza 14 hektár szőlősgazdája. Mindketten a birtokgyarapítás korát élik, hiszen, amíg lendületben van a gazdaság, menni kell előre, harminc-negyven-hatvan évre ültetik a tőkéket, a szőlők olykor csak évek, évtizedek múltán hálálják meg a gondos munkát.
A megoldott gatyaszár
A fiúk közül elsőként Ottó lépett az apja örökébe. A szőlőt ugyan jól ismerték mind a hárman, iskolai szünetekben, nyáron mindig akadt tennivalójuk a karók között, de Ottó gondolta úgy, feledve immár az erdészek amúgy szép hivatását, hogy felső-fokon is kitanulja a szőlész-borász mesterséget. Tanulmányai után visszatért a kombináthoz, pontosabban annak kutatóintézetéhez, ahol végül 1989-ben felmondott. Az apja elé állt, és azt mondta, egyedül is megpróbálná a bortermelést. Ma már másként emlékszik a kijelentés hatására az apa és a fia, de abban egyetértenek, hogy az ifjabb Ottó pontosan fogalmaz: "Húsz éve még nem volt türelmem a borhoz. Mindent azonnal akartam, s utólag nem is csodálkozom azon, hogy csak 1993-ra született meg az első komoly borom, egy olaszrizling a Banyászón." Az öreg mosolyogva kacsint erre az őszinteségre, és csak ennyit mond mosolyogva: "Végül is, kutatóintézetből érkezett... Éveken át kísérletezett, de megérte!"
Érdekes fordulópont ez az időszak a Légli család életében. Éppen abban az évben - amikor piacra került Ottó első "komoly bora" -, 1994-ben alapította meg közös cégét Attila és Géza is, a Légli Kerámia Kft.-t. Igen, Géza, aki - követve középső bátyját - előbb a fazekasmesterséget tanulta ki, sőt a bátyjánál volt tanuló. Tíz évig tartott a közös vállalkozásuk. 1999-ben vették a majort, pár méterre a fazekasműhely mellett (ahol ma Attila működteti - egyedi receptek alapján készült ételekkel - vendégváró konyháját), aztán 2005-ben Géza kivált a kft.-ből, és visszatért a szőlőtőkék közé. Először úgy gondolta, hogy saját néven debütál, mert fontosnak tartja - azóta is - a termelő személyét minden palack bor mögött, de hamarosan rájött, hogy a Légli - mint "nagy" - név óriási teher is lehet, és zavart is kelthet a piacon. 2006-ban a borászat Kislaki Bormanufaktúra néven mutatta be borait, mint utóbb bebizonyosodott, meglehetősen nagy sikerrel. Az azóta már ismertebben csengő név Géza szerint azért is jó választás, mert a borok készítésének módját, a saját filozófiáját is kellően jól tükrözi.
Persze, Attila is megpróbálkozott a szőlővel, de talán a sors is úgy akarta, hogy végül a tálak, edények, bögrék és korsók világában alkosson maradandót. Csípőficama miatt amúgy is nehezebben ment neki a járás a tőkék között. Más utat választott hát, de a földtől sosem szakadt el. Mindhárom fiú közül ő lett legkorábban önálló. Már 1982-ben az apja elé állt, hogy saját műhelyt vinne, kap-e hozzá támogatást, mire az öreg így szólt: "Éppen annyit adok, amennyit te hozzáteszel." Értett Attila a szóból, előtte Mohácson élt, nem kis lábon - amit egyszerűen csak így summáz: "Elhegedültem a pénzt Mohácson" -, így kemény munkás évek következtek, korongról korongra fordultak a napok. Soha nem vágyott semmiféle rangra, címre, nem akart a népművészet mesterévé válni, és "csupán" iparosnak mondja magát - pedig a Légli edények, korsók és tálak igazán egyedi arculatot adnak művészetének.
Így alakult ki mára a család végső munkamegosztása: Attila korongozik és főz, Ottó és Géza bort termel. Meg is mutatják, milyen a kislaki vendégszeretet, fejedelmi hatfogásos ebédet főznek (a menüsort lásd külön - A szerk.) a major konyhájában. Körbeüljük az asztalt, az ételekkel újabb borok érkeznek, a borokkal újabb történetek.
Hagyomány és mértékletesség
Az öreg pedig mosolyogva néz végig fiain, akik egymás szavába vágva mesélik a családi történetek újabb és újabb verzióját, ki hogyan élte meg az eseményeket. Mosolyog és így szól: "Az a fiú, amelyik nem viszi többre az apjánál, azért meg sem kellett volna oldani a gatyaszárat." Hiába, a bor megmutatja a humor férfiasabb formáját is, de ezt az asztalnál ülők közül senki se bánja. Még akkor sem, ha időközben befut Géza családja. A fiúk nagyszülei apai ágon parasztok voltak, anyai ágon pedig egy ács és egy tanító adta tovább a géneket. S hogy sikeresek lettek-e a gyerekek, az unokák, többre vitték-e, mint az ősök? Mindenki tudja, hogy egy család csak akkor lehet sikeres, ha van mit továbbadni, ha van mit tanulni. Attila a kézműves-manufaktúrában mutatta meg, mire képes a teremtő erő; Ottó ma az ország legjobb borásza, bár szerénységgel mondja, hogy bortermelő inkább - ahogyan Géza is nevezi magát, és állítja: minden kiváló bor sikernek számít, főleg, ha meg is isszák az emberek.
Mi pedig isszuk a borokat akkor is, amikor szétszéled a társaság. Az idősebb Légli Ottó, aki februárban tölti be a nyolcvanadik életévét, visszavonul pihenni a boglári házába. Gézához vendégek érkeznek, kóstolóra a kislaki házhoz. Mi a majorban, a cserépkályha tüze mellett várjuk, amíg a hóval együtt ránk zuhan az este. Az ételek fotózása közben Attilával váltjuk meg a világot. Attilával, aki a testvérek közül talán a legművészibb lélek. Nem csoda hát, hogy az anyagról kezd mesélni, amelyik életre kel a keze alatt. Formálódik, alakul, aztán végső formába dermed. Ő az egyetlen Légli talán, aki a romantikát látta a szőlőben, s ő az, aki kimondja bátran, kicsit talán keserűen, hogy bizony a bátyja és az öccse foglalkozik a rendszerváltás győztes árujával, a borral. A kerámia nem tartozik a győztesek közé. Később persze büszkén vezet körbe manufaktúráján, ahol az eladásra váró mázas edények sorakoznak. Mert bár Attila a népművészetet, a kerámiát nem sorolja a sikerágazatok közé, elnézve a keze alatt készül műveit, meg kell vallani: sómázas kerámiában szinte verhetetlen.
Az esti fagyos szellő átbillent aztán minket is Gézához. A házigazda a vendégekkel társalog a másik szobában, időnként átjön, hogy meséljen a borról. Furcsának tűnhet talán, hogy a falon egy régi térkép feszül, s a táj, amit ábrázol, bizony messze esik a Balatontól. Tokaj vidékének lankáit ábrázolja a metszet. "Tiszteletből - jegyzi meg halkan Géza. - Mert illik tudni és tisztelegni a tudás és a hagyomány előtt." Aztán tölt a pohárba egy kis rizlinget, Attila a mélyzöld cserépkályha zugába huppan, és megint és újra beszélünk a borról. Maga elé tartja tenyerét, elmereng, előkerülnek ismét a bencés évek, és idéz Szent Benedek regulájából, éppen abból, amit Az ital mértéke címmel írt, mert azt is jól bevésték Győrben a fiúk lelkébe. "Bár azt olvastuk, hogy a bor egyáltalán nem való szerzeteseknek, de mivel korunkban lehetetlen a szerzeteseket erről meggyőzni, legalább abban egyezzünk meg, hogy ne igyunk a telítettségig, hanem mértékletesebben; hiszen a bor elszakítja Istentől még a bölcseket is." Felpillant aztán a pohárról, kinéz az ablakon. Odakint elállt a hó, az ég kitisztult. Csillagok fénye csillan a hóval borított balatoni tájon.
