A Lellei Konyakmeggy az elmúlt öt-hat évben kezdte el – Émile Gerbeaud szellemiségében, kiváló minőségű alapanyagokból és szinte muzeális módszerrel – gyártani a kézműves bonbonokat. A helyszínen néztük meg, hogyan készülnek az egyenként aranypapírba csomagolt finomságok.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Émile Gerbeaud nevű svájci úriember. Ő a budapesti konyakmeggy szülőatyja.

Monsieur Gerbeaud cukrászcsaládból származott, párizsi bevásárlókörútjain többször találkozott Kugler Henrik híres pesti cukrásszal. Kugler úrnak nem volt utóda, és Gerbeaud-t szemelte ki örököséül. Émile elfogadta a lehetőséget, és feleségével – aki egy csokoládégyáros lánya volt – Pestre költözött.

A házaspár 1884-ben érkezett a magyar fővárosba, és át is vették a Gizella téri (ma Vörösmarty tér) üzlet vezetését. A következő évtizedekben a Gerbeaud család páratlan tehetségével nap mint nap elcsavarta az édes ínyencségekre áhítozó pesti úri közönség fejét. Sikerének kulcsa a hibátlan, de elérhető luxus volt.

Gerbeaud rengeteg újítást vezetett be.

Meghonosította például a párizsi krémet, a francia teasüteményeket, kitalálta a macskanyelv desszertet, leszállította az árakat és emelte a minőség színvonalát.

1886-ban az üzletet kisebb csokoládégyárral bővítette, és bonbonkészítésbe fogott. 1896-ban a millenniumi kiállításra Ybl Miklóssal terveztetett cukrászdát a Városligetbe. Itt, a Royal Gerbeaud Pavillonban mutatta be korszerű csokoládégyártási eljárását és új, azóta világhírűvé lett találmányát, a konyakmeggyet.

Később Gerbeaud megvette a fiumei csokoládégyárat, és fióküzleteket nyitott. Kávéházai pazar berendezést kaptak. Zsűritag volt az 1900-as párizsi világkiállításon, ahol munkájáért megkapta a francia Becsületrendet. Alkalmazottainak ösztöndíjakat, külföldi tanulmányutakat biztosított. Párizsi eleganciát és francia szellemet csempészett a pesti polgárok életébe. Ahogy ő fogalmazott, „hozzánk a vendég nem jóllakni jön, a Gerbeaudba járni sikk”.

ÍZLÉS ÉS SZÍNVONAL

Lammné Sári kisasszony – aki ötven éven át szolgálta ki a Gizella/Vörösmarty téri cukrászdában a vendégeket – főnöke maximalizmusáról a következőket mesélte: „Saját kezével roncsolta szét a puncsminyonokat, ha azok színárnyalata nem felelt meg szigorú előírásainak.”

Mademoiselle Sári fontosnak tartotta kiemelni: „Émile úr művész volt: saját maga tervezte a bonbonosdobozokat is. Ő találta fel a konyakos meggyet és a csokoládédrazsét, melyek mint Gerbeaud-specialitások az egész világon elterjedtek.” (Gundel Imre – Harmath Judit: A vendéglátás emlékei, 1982)

Gerbeaud 1919 novemberében elhunyt. A Hétfői Napló újságírójának a híres Lukács cukrász vallott a halottról: „Ma a leghíresebb cukrász egész Európában. A híres Rumpelmayert, az előkelő világ első cukrászát is túlhaladta. És, bár a világ minden táján jártam, nem láttam annyi ízlést, ötletet, szakértelmet együtt, mint Gerbeaud-nál. Nála mindennek volt valami sajátos finomsága, a legcsekélyebb cukorkán is ott volt valami az ő egyéni ízléséből.”

Az üzlet vezetését Gerbeaud felesége, Esther vette át. A színvonal változatlan maradt. A Pesten járó külföldiek rendszerint innen vittek ajándékot barátaiknak, szeretteik nek. 1928-ban a világhírű, magyar származású hollywoodi színésznő, Bánky Vilma is jócskán feltankolt konyakmeggyből, mielőtt visszautazott volna az éppen alkoholtilalommal sújtott Amerikába. A Színházi Élet természetesen nem hagyhatta ki a ziccert, és azon élcelődött, hogy Vilma és férje, Rod La Rocque, a híres színész bizonyára desszert formájában próbálnak szeszt csempészni hazájukba.

„Cherbourgból jött egy távirat, amelyben Rod la Rocque-ék egy újabb láda konyakos meggy expressz utánküldését szorgalmazzák. Amiből kiderül, hogy mozihőseink az első láda tartalmát Cherbourgig tökéletesen elszopogatták, holott ebből a speciális budapesti csemegéből, amely ellen még az amerikai finánc sem emelhet vétót, meg akarták vendégelni a szesztilalmas Hollywoodot. (…) Tudják ám ezt Bánkyék portáján is s ezért a kért egy láda helyett hármat pakkoltak be.”

Esther 1940-ig, haláláig vezette a céget. A fadobozos bonbonokat, közöttük a konyakmeggyet Európán kívül az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába, Dél-Afrikába és távol-keleti országokba is exportálta. A konyakmeggynek ugyanis kevesen tudtak ellenállni, különleges csemegének számított. Hogy mindig is ellenállhatatlan volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Az Est egyik 1937-es cikke. Az írás egy gyilkossági kísérletről számol be, a tettes – a gyanú szerint – mérgezett konyakmeggyel akart ölni.

Az áldozat vesztét az okozta, hogy nem bírt nemet mondani a konyakmeggyre, pedig azzal egy idegen kínálta.  „Dr. Gergely Lajosné, vegyészmérnök özvegye, feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen, akik mérgezett konyakos meggyel akarták megölni. (…) A mérgezési kísérlet hátterét is megmagyarázta feljelentésében a vegyészmérnök felesége. Mint mondja: férje 15 000 dolláros biztosítási kötvényt örökölt.” (Mindenki nyugodjon meg, dr. Gergelyné gyomrát kimosták a Rókus Kórházban, az állítólagos mérgezést túlélte.)

CSERESZNYÉVEL TÖLTVE

A Gerbeaud-ház viszont hiába élte túl a második nagy háborút, mert 1948-ban államosították, akárcsak a konyakmeggy gyártását. Jött az állami konyakmeggy korszaka. 1967 októberében arról írt a Népszabadság, hogy nyáron valaki Rómában járva az egyik édességbolt kirakatában ezt a feliratot látta:

„Mi csak magyar édességet árulunk.” Az olasz tulajdonos elmondta, „bár a híres nagy nyugati cégek csodálatosan csomagolják termékeiket, a benne levő áru zöme nem a legjobb minőségű. Ő erre rájött és olyan vevőkört alakított ki – mióta csak magyar árut kínál –, hogy jóformán alig győzi raktárral.”

Idősebb olvasóink biztosan emlékeznek még arra, hogy ebben az időben nyugati exportra más minőséget termelt a magyar ipar, mint a hazai vásárlóknak. A cikk szerzője példának a cseresznyével töltött „konyakmeggy” történetét hozza fel.

„A konyakos meggy külföldön is, belföldön is régi, kedvelt márkás cikk. Az idén tavasszal a kereskedelem új meg új megrendelést adott belőle. Igen ám, de márciusban honnan vegyenek meggyet? A konzerviparnak semvolt már, a saját tartalékai is csak a tervezett mennyiség legyártására voltak elegendőek. Ekkor a kereskedelem azt mondta: gyártsuk cseresznyével, mert nekik feltétlenül kell...”

És az édesipar gyártani kezdte a fából vaskarikát, a cseresznyével töltött konyakmeggyet, nem törődve saját termékének márkavédelmével. A KERMI (Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézet) tiltakozott, sok vita, hercehurca után végül is a doboz hátuljára írták: „Cseresznyével töltve.”

Vajon mit gondolhatott mindeközben Monsieur Émile túlvilági luxuscukrászdájában? Valószínűleg idegességében több tucat puncsminyont trancsírozott szét puszta kezével. A kor kedvelt írónője, Halasi Mária is kiállt az igazi, kézműves konyakos meggy mellett. Az egyik legjobb desszertnek nevezte a magyar „brüsszeli konyakos meggyet” (melyet azért hívtak „brüsszelinek”, mert ott nyert díjat a világkiállításon).

„A konyakos meggyről egy intimitás: kétféle van belőle, gépi és kézi. A kézi készítésű lényegesen jobb, ízletesebb; a fejlettebb technika speciel a konyakos meggynek nem használ.” Ez az írás 1974-ben jelent meg a Tükörben. Csak sejtjük, hogy gép készíthette azokat a konyakmeggyeket is, amelyekről egy olvasó számolt be levélben az Ország-Világban:

„A minap, hosszabb szünet után sikerült egy édességboltban kimért konyakos meggyhez jutnom. A ritkán látott csemegének örültem. De örömöm a szó szoros értelmében a torkomon akadt. A hazai konyakos meggyben korábban ismeretlen volt, most – nagy találmányként – felbukkant benne: a MAG. Kis konyakos meggyben nagy mag – gondoltam, véletlen. Vettem egy újat. Így fogyott el egy negyedkiló. S mindegyikben volt mag. Visszatértem az édességboltba, s kérdeztem: Ez így szabályos? A válasz így hangzott: így, egy átlagos konyakos meggy pontosan egy deka. Véleményem szerint – ha már van konyakos meggy, akkor inkább ne legyen pontosan egy deka, de ne legyen benne mag…”

Úgy képzeljük, hogy e sorok olvasásakor Émile Gerbeaud túlvilági luxuscukrászdájában haját tépte, s közben puszta lábával megtaposott egy láda macskanyelvet.

BERÚGOTT DIÁKOK

Az biztos, hogy Monsieur Gerbeaud műhelyében gyorsan megtalálták volna a „magos tettest”. Nála ugyanis szinte nem volt fluktuáció. Aki kiérdemelte, hogy ott dolgozhasson, az gyakorlatilag onnan is ment nyugdíjba, a konyakmeggymártó asztal mellől. Ezzel szemben a Budapesti Édesipari Vállalatnál diákok is részt vettek a bonbongyártásban. Ezt egy 1979-es termelési riportból tudjuk:

„A dolgozók már várják őket. A tálcákon már előkészítve a kóstoló: méret- és súlyhibás táblacsokoládék. Konyakos meggyek, desszertek. Az üzemben már tudják, az első napot minden diák evéssel kezdi, aztán napokig rá se tud nézni az édességekre. A művezető rövid eligazítást tart: – Mindenki annyit ehet, amennyi jólesik. De azért kérem, vigyázzanak az egészségükre.  Szinte vezényszóra kezdik, a kóstolgatás alig néhány másodpercig tart, utána jön a habzsolás. Mindig a konyakos meggyből fogy a legtöbb. Bánkuti Imréné, a desszertcsomagoló részleg csoportvezetője aggódva figyeli őket. Legutóbb egy kislány úgy teleette magát, hogy rosszul lett, s orvoshoz kellett vinni. Korábban pedig egy fiú berúgott a sok konyakos meggytől.”

A Budapesti Édesipari Vállalatot a rendszerváltáskor az elsők között privatizálták (persze nem a túl sok berúgott diák miatt). A tulajdonosváltás után – a szakértők szerint – tovább folytatódott a konyakmeggy mélyrepülése. Gyatra minőségű mártócsokoládé, növényi zsiradék és egyéb hitvány alapanyagok kerültek a desszertesdobozokba. A Lellei Konyakmeggy az elmúlt öt-hat évben kezdte el – szinte muzeális módszerrel – gyártani a kézműves bonbonokat. Lássuk, hogyan!

A balatonlellei kézműves konyakmeggy titkos receptje

1. A Kiskunmajsáról érkező meggyszemek három hónapig áznak kiváló minőségű alkoholban.

2. A meggyszemeket egyenként magozzák ki.

3. A meggyszemeket egyenként titkos recept szerint készült fondant-nal vonják be.

4. A fondant-os meggyszemek egyenként csokoládétalpat kapnak.

5. A bonbonokat egyenként kiváló minőségű belga csokoládéba mártják, és díszítik.

6. A konyakmeggyeket egyenként aranypapírba csomagolják.