Alkonyi László irigylésre méltó ember. Borbírálatai miatt több pincészetből kitiltották, hosszú utat tett meg tehát addig, amíg idén elnyerte a Borászok Barátja címet. De mindig a saját útját járta, és mert váltani, amikor úgy érezte, hogy addigi tevékenysége már nem ad annyi örömöt, elképzeléseihez pedig következetesen hű maradt. Így lett bölcsészből közgazdászhallgató, tőzsdei szakíróból borkritikus, újságíróból Tokaj-Hegyalján kecskéket terelgető, szőlőt gondozó borász. Alkonyi László irigylé

– Jobban örült volna, ha már borászként kap valamilyen elismerést?

– Az első két-három évjárattal még nem lehet sikereket elérni, de nem is ez a fontos.

– A borászok körében sok ellenséget gyűjtött, így a díj mindenképp „nem várt fordulat”.

– Soha nem tekintettem ellenségként a borászokra, és sok barátra leltem köztük. Amúgy az írásaimmal nem a borászok barátságát kerestem, hanem az országért, a nemzetért érzett felelősség vezérelt.

– Messziről indult, de utólag úgy tűnik, semmi nem volt véletlen.

– 1996-ban a tőzsdén már éreztem, hogy nagy baj lesz. Azt mondták, húsz év múlva utolérjük a Nyugatot, de a tőzsdéről pontosan lehetett látni, hogy azok a gyárak, amelyek miatt érdeles elmenni tanulni, majdnem mind meg fognak szűnni. Lehetett látni, nem azt számolgatják a nyugati gazdasági kutatóközpontok, hogy a burgonya ára hogyan alakul húsz év alatt. Ömlött a pénz az országba, miközben tönkrement a parasztság, de ezzel senki nem foglalkozott.

– Hogy került a tőzsdére?

– Magyar–történelem szakos hallgatóként mindig a tőzsdén lógtam. Diploma előtt egy évvel nem is akartam tovább folytatni – a tőzsde érdekesebb volt. Átmentem a Közgázra, amit egyébként a diploma előtt egy évvel szintén otthagytam – a fiamat agyonverném, ha ezt csinálná –, de ott sem a könyvekből vizsgáztam, hanem elmondtam, amit a tőzsdén tanultam. Aztán ezekből cikkeket írtam, amelyek megjelentek, és el is helyezkedtem tőzsdei újságíróként. Később Gödöllőn azért szereztem egy agrármérnöki diplomát.

– Hogy lett tőzsdei újságíróból borszakértő?

– A Magyar Hírlap pénzügyi rovatánál dolgoztam akkoriban, amikor rájöttem: nem vagyok normális, ha csak megírom, mibe kellene fektetni a tőzsdén, de magam ezt nem teszem meg. Elkezdtem tehát tőzsdézni – gyönyörű dolgokat lehetett csinálni logikával, a történelem és a szakzsargon ismeretével. Ezt a főnökeimnek is elmondtam, és nem rúgtak ki. Nekem mindig bejött, hogy vállaltam azt, amit jónak gondoltam.

– Sok pénzt keresett?

– Tudtam venni lakást, autót, be tudtunk rendezkedni. Ami akkor fontosnak tűnt, azt meg tudtam venni, de mindig mondtam otthon, hogy félre kell tenni, mert nagy baj lesz, ez csak pillanatnyi állapot. 1996-ban megcsináltam az utolsó üzletet, amire azt mondtam, hogy ezt még szépen, logikával meg tudom tenni, de tisztában voltam azzal, hogy háború van. Ez a háború azonban nem pusztán a pénzről szól, hanem arról, hogy hány alkotó egzisztenciát lehet megmenteni egy közösségen belül. Mekkora az a réteg, amelyik álmodni, tervezni tud, megvan a saját alkotói potenciálja, képessége, víziója. Ez a fő kérdés. Láttam, hogy most még csak a feldolgozóipart adják el, de aztán a közszolgáltatók is sorra kerülnek, és szinte minden, aminek a társadalom szempontjából értéke van. Nem lettem gazdag, mégis úgy gondoltam, hogy ha nekem megadatott a normális élet, akkor ebből valamennyit vissza kell adni. És hol lehet a legtöbb megmenthető alkotó egzisztenciát találni? Hát a magyar borászatban. Akkor alapítottam meg a Borbarát folyóiratot. 1996 szeptemberében jelent meg az első szám, és 15 évfolyamot ért meg. Korábban a napilapnál már elkezdtem egy borral foglalkozó oldalt is szerkeszteni, ami arra jó volt, hogy kapcsolatokat, ismeretségeket kössek.

– Miért pont bor? Honnan tudta, hogy ez lesz a legnagyobb „divat” a következő évtizedekben?

– A borban benne van a kultúra, a történelem, a közgazdaságtan, a szociológia, a biológia, minden, ami érdekelt, csak addig még nem találtam meg, hogy mivel akarok foglalkozni. És látszott, hogy óriási felfutás előtt áll. Közben pedig élvezetes: megtanulod a szőlő biológiáját, azt, hogyan kell szervezni egy borászatot, megismered a helyi történelmet, mindazt, amiből építkezni lehet. Sok dolog van itt, ami egy embert izgathat. Annyi mindent elrontottunk, itt viszont újraépíthetünk egy valódi kultúrát, amire Londonból is fel lehet nézni! Gondoltam, ehhez kell egy olyan újság, amit nem lehet lefizetni. Csináljunk egy olyan lapot, ahol a legkisebb is győzhet a legnagyobbal szemben! Ehhez az kell, hogy kóstolásban elől járj, s hogy alaposságban és írásban is támadhatatlan legyél. Így született a Borbarát.

– Honnan ismerte egyáltalán a borokat?

– Akkor tanulta mindenki. Ahogy a tőzsdét is. Én pedig tanultam a többiekkel.

– Az egyetemi évek alatti ivászatokat nem lehet jó iskolának tekinteni.

– Nem. A 90-es években jött ki az ország a pancsolásból, és kezdte ismét komolyan venni azt, hogy a szőlő meghatározott szőlőterületről származik, legyen az egy ország, egy borvidék vagy egy dűlő. Tanultunk mindent elölről. Kiváltságos időszak volt, mert ha valaki komolyan gondolta, akkor el tudott mindent sajátítani. Én pedig szabadon végigjárhattam az ország összes borászát, beszélgettem velük – észre sem vettem, és már egy csomó mindent tudtam.

– Nemcsak ráérzett a „bordivatra”, de alakította is.

– Bajom volt a világgal, az országgal, az újságírással, úgy éreztem, semmi nem tölti be valós feladatát. A borban viszont mindent a helyére lehetett tenni. Nagyon egyszerű a képlet: ha a borászatból nem csinálunk sikert, akkor semmiből. Akár el is mehetek az országból. Csakhogy akkor  egész életemben vesztes lettem volna, hiszen föladtam mindazt, amit fontosnak éreztem. A kezdeteknél még nem volt borászati sajtó, elsők lehettünk – könnyű volt úgy tanulni, hogy közben még tanítottál is. Ma már hosszú évek tanulmányai kellenek ahhoz, hogy föl tudd venni a szálat.

– És úttörő módon megteremtett egy műfajt, lefektette a mai borértékelések alapját.

– Voltak már akkor is borról írók, de abban, hogy a lap vállalta a konfrontációt, úttörők voltunk. Úgy fogtuk föl – és ehhez szigorúan tartottuk magunkat –, hogy egy lemaradt kultúrában nem lehet beilleszkedni a sztenderdekbe, hanem fölfelé kell húzni. Ez viszont állandó konfliktusokkal járt. Persze, az elején azt hittem, hogy ha valaki valamit sokáig jól csinál, akkor idővel elismerik. Aztán rájöttem, hogy ez balgaság. A jutalom az, hogy teheted a dolgod.

– Elkezdett haragosokat gyűjteni?

– Az elején nem, mert mindenki örült, hogy végre van borsajtó. De én szigorúan vettem a teszteket, nem akartam olyat megjelentetni, amivel szakmailag vagy erkölcsileg nem értettem egyet. Könnyű lett volna úgy beilleszkedni a borászatba, hogy elkezdek szépeket írni. Ez a tipikus keleteurópai mocsár, amikor kölcsönösen veregetjük egymás vállát. Ide értékeket kell tenni, mert nagyon gyorsan utol kell érni a Nyugatot. Nehéz volt feldolgozni, hogy mások olyan borokat istenítenek, amelyek nem jók, nem elegánsak, rombolják a borkultúrát. De egyszer ki kell mondani, hogy ne dicsőítsük már a borhibákat!

– Honnan vette a magabiztosságot, hogy megmondja, mi elegáns, mi nem?

– Kezdetben az is nehéz volt, hogy kimondjuk: rossz az a bor, amit egyetemistaként nyomtunk magunkba a kocsmákban. Aztán amikor a fa lett a divat, ahhoz, hogy faízű legyen a bor, égetett deszkákat áztattak benne. És erre is azt mondták, hogy barrique! A 90-es évek jó néhány sztárbora ilyen volt. De az író nem hallgathat: nem a termelőhöz kell lojálisnak lennie, csakis az olvasóhoz. És amit megtapasztalsz és hiszel, azt le kell merni írni. Lehet, hogy nagy szavak, de küldetést éreztünk. Vakon hittem, hogy vissza kell ennek a nemzetnek szereznie azt a kulturális pozíciót, amelyben egykor volt. Nem ámíthatjuk magunkat! Kezdetben alapszintű tudás és tisztesség kellett a véleményformáláshoz, később rengeteg tapasztalatra is szükség volt ahhoz, hogy ítéletet alkothassunk.

– Melyek voltak azok a pincészetek, amelyek megértették a törekvéseiket?

– Ez időszakonként és borvidékenként is változott. Kezdetben Szepsy István gondolkodása mélyen hatott rám. Ma Hegyalján a Bott Pincét, a Tokaj Kikeletet, Demeter Zoltánt vagy Homonna Attilát érzem követendő példának.

– A borszakértői stílust, amit megteremtett, sokan műmájer szépelgésnek tartják az avaros meg animális jegyekkel, fűszeresen viaszos illattal. Borsznobizmusnak, amit nem is lehet érteni.

– Ezt a stílust, amire gondol, a különböző illat- és ízjegyek leírását, nem mi teremtettük meg. Sőt: mi az aromák helyett inkább a borok szerkezetére helyeztük a hangsúlyt. Ezzel együtt, azt hiszem, a Borbarát nagyon elöl járt a kóstolásban. Próbáltunk érthetően, követhetően írni. Ami persze nem jelentette azt, hogy az illatjegyeket ne írtuk volna le. Csakhogy miközben itthon az illatokról mint valami asszociás játékról írtak, a Borbarátban konkrétumokról beszéltünk. A borhibák mellett a legfontosabb illatjegyek is jól meghatározhatók. Egy bizonyos szintig ez nem hókuszpókusz. Jó példa erre a puncsos jegy, aminek még a legutóbbi években, sőt ma is nagyon örülnek, amikor felfedezik – megjegyzem, pusztán azért, mert felismerik. Csakhogy ez a jegy általában nem örömteli, hanem egy jellegzetes hordóhibára utal. No, ezen azért már túl kellene esnünk: ne azt szeressük egy borban, hogy hibás hordóban tartották! Át kellene már ezt a szellemi állapotot ugrani. A jó borászokat és a jó kádárokat szeressük, ne a tévedéseket dicsőítsük!

– Amit tehát írtak, az nem kamu volt.

– Határozottan nem. Úgy gondolom, hogy a borról való beszédnek már régen meg kellett volna haladnia a blöffölés kérdését. Ma már ott kellene tartanunk, hogy tisztában van vele minden termelő és boríró, hogy bizonyos szint fölött nem beszélhetünk minőségről, ha a borvidék nem rendel értelmezési tartományt a borászat mögé. Egy szint fölött csak ebben értelmezhető a minőség. Ahhoz, hogy értéket tegyél le, hogy elfogadtasd a minőséget, nem elég bort önteni a pohárba. A házaknak is rendben kell lenniük, a műemlékek sem omolhatnak össze, nem lehet szemetes az árok, nem lehet a boltban másnapos a zsemle. Tokajban sem csak azzal kell ma már foglalkozni, hogy milyen a címke: azt kell megmutatni, hogy itt igenis jó élni. Jó volna eljutni oda, hogy ha egy amerikai házaspár ellátogat Hegyaljára, azt mondja: mégis inkább itt telepedik le, és nem Toscanában. Nem készíthet egy birtok nagy bort, ha nincs víziója arról, mit és miért tart jónak, és ha azt nem tudja hitelesen, a világ számára is átélhetően átadni. Picasso háromszögéért milliószor többet adnak, mint az enyémért, mert ott van mögötte a vízió – pedig önmagában nem rajzolt annyival szebbet, mint amit én tudok.

– A Borbarátot azért kellett abbahagyni, mert már annyi ellenséget szereztek?

– Kompromisszumképtelen voltam, de a lényegét tekintve ma sem csinálnám másként. Úgy gondoltam, hogy vagy sikert csinálunk ebből, és akkor az ország is megmarad, vagy nem sikerül, és akkor az ország sem áll talpra.

– A következő váltásnál úgy gondolta, most már nemcsak beszél róla, hanem csinálja is a bort?

– Nem volt már min gondolkodni. Becsukódtak az ajtók. Amikor már meg sem kérdezik, hogy mit és miért mondasz, csak azt szajkózzák, amit az ellenfeleid terjesztenek, akkor lépni kell. Ahogy egy hűséges olvasóm mondta: „kezdetben azért írt, hogy változtasson másokon, ma már azért, nehogy mások megváltoztassák.”

– Írni, kóstolni, szagolgatni mégis egész más, mint kapálni.

– Hála Istennek! Hogy érthető legyen a váltás lényege: én folyamatosan súlyosbítottam a helyzetet. Négy-ötévente írtam egy könyvet, ami után három-négy pincéből kitiltottak. Az első könyvem a Tokaj – A szabadság bora volt, amit azért írtam, hogy legyen Tokajról is olyan kötet, amely akár egy londoni könyvesboltban megállja a helyét. Máig keresik, mert hasonló minőségű kiadvány nem készült. Komoly támadásokat kaptam, nyilvánvalóan azért, mert kimondtam: amit addig hagyományosnak tartottak, az jellemzően nem más, mint a hamisítás. Aki elolvasta, az fordult egyet Tokajjal kapcsolatban. Egész addig támadtak, amíg Michael Broadbent, a Decanter vezető publicistája a tíz valaha írt legjobb boros könyv közé nem sorolta. A Birtokok és borok című könyvben háromszáz birtokot hasonlítottam a világszínvonalhoz. Aztán jött 2004-ben a Dűlőmitológia, ami előrevetítette a dűlőszelektálást. Egy-két év múlva kiderült: ha nincs száraz bor, akkor gazdaságilag már működésképtelen Tokaj. Ám amikor elkezdtem a dűlőklasszifikációval foglalkozni, a kör bezárult. Jöttek a kritikák, hogy tönkreteszem Tokajt. Pedig csak nem értették meg, milyen szakaszai vannak a dűlőfejlődésnek.

– Az itt élők gyanakvással figyelték, hogy az ő dűlőjük első vagy másodosztályú besorolást kap. Kívülállóként hogy mert előállni egy ilyen térképpel?

– Bármivel foglalkozol, könnyebb távolról ránézni: aki benne él, sokszor nehezebben ismeri fel a kézelfogható összefüggéseket. A könyvek írása közben döbbentem rá a tokaji dűlőbesorolás igazi jelentőségére. Tokaj egyik fantasztikus hagyományrendszere a cukor kultuszán nyugszik. Csakhogy ami luxus és különlegesség volt négyszáz éve, az mára egészségügyi közellenség lett. Ezzel szembe kell nézni. Minden érték csak az azt körülvevő kultúrában válik értelmezhetővé. 150 évvel ezelőtt négy pilléren nyugodott a világ rendje: kapálás, szalonna, vöröshagyma és bor. Amikor a kapálást elhagytuk, a bor alkohol lett, a szalonna koleszterin, a hagyma pedig büdös. Ezzel számolnunk kellene, amikor a cukor bűvöletében élünk.

– Mi a másik?

– A másik nagy hagyományrendszer a természeti egyediségé. Ezt kevésbé ápoltuk. Egy ízben Cambridge-ben tartottam kóstolást és előadást a tokaji száraz borokról: azt mondták, fantasztikus – ugyanolyan szép, mint a Rhône-völgyi, a burgundi vagy az ausztrál borok. De nem ez a lényeg, hanem az, ami a termelőkkel történik. Cambridge-ben nyolcszáz éve élnek egy rendszerben: aki oda belép és tehetséges, azt a rendszer fölemeli. Hol van a ti rendszeretek, amire innen, Cambridge-ből kultúraként tekinthetünk? – kérdezték kimondatlanul is. De ha van egy klasszifikációs rendszerünk, amelyik a világon az első volt, és ezt föl tudjuk venni, tovább tudjuk vinni, és kultúrát tudunk építeni belőle, azt már elismerik. Ennek hazai felismerése idő kérdése, azt hiszem. Azok, akik a legtöbbet támadták a klasszifikációt, ma már egyre többet beszélnek róla. Szerintem még több év kell, amíg megértik, hogy pontosan miről is beszéltünk, amikor zátonyra vitték a besorolás újraélesztését. A baj az, hogy a legfontosabb időszakot elveszítjük közben. 

– Borászként átállt a front másik oldalára?

– Amikor elkészítettem a háromszáz éves dűlőbesorolás térképét, sikerült olyan támadásokat kiváltanom, hogy nem volt tovább. Ilyenkor el lehet keseredni, vagy lehet váltani. Szerencsére a térkép elkészítése közben néhány dolgot sikerült megértenem. Például azt, hogy a fénykorban Tállyát előbbre helyezték például Mádnál, Mezőzombornál vagy Erdőbényénél, vagyis olyan területeknél, amelyek ma ismertség és presztízs tekintetében vezető helyen állnak. Megszólalt bennem a tőzsdés múlt: eladtam az akkor már meglévő harmadosztályú mádi szőlőimet, és kétszer annyi kiemelt első osztályú területet vettem rajta az addig elfelejtett és méltatlanul elhanyagolt Tállyán. Front pedig nincs: szőlőt művelve, bort készítve gyönyörű az élet, még akkor is, ha a család kétlaki életet él, és ritkábban tudunk együtt leülni az asztalhoz.

– Befogadta Mád?

– Jól érzem magam itt, sok jó ember él Mádon. Élő református gyülekezettel büszkélkedhet a falu, és megtisztelő, hogy beválasztottak a presbiterek közé. Ez a gyülekezet – ápolva a négyszáz éves hagyományt – ma is rendelkezik szőlővel, és van bora. Fantasztikus lelkészházaspár vezeti a gyülekezetet, sok-sok tisztességes, jó szándékú ember tartozik oda. Itt egy közösség részének érzem magam, és ez jól illeszkedik ahhoz a képhez, ahogy a világot látom s benne Hegyalját: a siker kulcsa az, hogy hány gyerek születik, s hogy ők hogyan nőnek föl, kik tanítják őket, mit tanulnak – hogy álmodni képes felnőttek lesznek-e belőlük.