Az ország legnagyobb biogazdasága minden bizonnyal a virágoskúti, amit Rózsa Péter hozott létre a semmiből. Az igaz, sok kritikát is kap a biogazda, aki a rideg pásztorkodáshoz hasonlítja a bio állattenyésztést. A virágoskúti farm kínálatában a hús mellett zöldségfélék és tejtermékek szerepelnek.

Napkeltétől napnyug­táig hol a virágoskúti földeken intézkedik, hol az úttalan Vókonyapusztán rendezke­dik a szabadjára eresztett szürkemarhák és mangalicák körül, vagy éppen a ha­lastavat kotorja. Amikor este lezöttyen a maga kis földi paradicsomában a háza előtt a padra, még jót húz a fonott demi­zsonba töltött kútvízből - ha elutaznak is, ebből visznek magukkal, ásványvizet boltban a világért sem vennének. Egyebet sem sokat, mert a gazdaságban öt hektá­ron minden megterem: a hatalmas fólia­sátrakban még lóval is meg lehet fordulni. "Nem olyan nagy ez, de nekünk csak ek­kora adatott" - mondja Rózsa Péter.

Amerre a szem ellát, csicsóka-, paradi­csom-, paprika-, tök-, dinnye- és padlizsánpalánták zöldellnek - felsorolni is képte­lenség. Az ágyások mindenütt kigazolva, megkapálva, a gyümölcsfák körül tyúkok takarítanak. Az emberek még alkonyat­kor is szüretelik a szamócát, mossák az újkrumplit, csokorba kötik a zsenge répát, másnap hajnalban indulnak a biopiacokra. A legelőről épp behajtanak egy csodatehe­net - ha igaz a mondás, hogy gazda szeme hizlalja a jószágot, hát ez itt, Virágoskúton százszor igaz. Rózsa Péter szeme ide-oda villan, miközben azt rajzolja, hogy s mint vessék el másnap a tengerit, közben fel­ügyeli, leszedték-e már mind a szamócát, ne maradjon a töveken semmi a hét vé­gére, mellesleg pedig egy rekesz zöldsé­get pakol össze az állatokat vigyázó em­bereinek. Tavasszal egy tucatnyi ember sürög-forog a gazdaságban, szezonban negyvenen-ötvenen is dolgoznak, hiszen nyolcvanféle készterméket is árusítanak - zöldségkrémeket, befőtteket, ivóleveket -, csupa friss ízű terméket, mind természe­tes összetevőből. No meg mangalicazsírt, sajtokat, kolbászt, szalonnát is.

A Rózsa Péter által felvirágoztatott Virágoskút ("azelőtt itt nem volt semmi") sze­rencséje, hogy gyakorlatilag már nincs rajta a térképen, távol esik a megmű­velt földektől, kertektől - nincs, ahon­nan a kártevők átjárhatnának. S ha va­lami mégis megtámadja a növényeket, hasznos baktériumokat, katicabogara­kat, fürkészdarazsakat vetnek be. "Már nem vagyok olyan bolond, hogy tízezerszámra vásároljam őket hibernálva Hol­landiából. Szépen áttelelnek a padláson" - mondja mosolyogva a gazda. Egy pön­dörödő, rücskös, levéltetvektől hemzsegő ribizlilevelet mutat: éppen fürkészdarázs dolgozik rajta, beletojja a petéit a tetvek­be, így pusztítja el őket - és közben szapo­rodik. "A kártevőket kell szaporítani - ál­lítja Rózsa Péter -, mert ha sok a kártevő, sok lesz a hasznos rovar is. A kártevőknek is meglehet a helyük, csak nem azon a nö­vényen, amit termelünk." A saláta fodrai között sincsenek világoszöld pöttyök. "Ha elkezdjük irtani a tetveket, védekezni kez­denek, s még ellenállóbbakká válnak. Ma­gam is de sokat permeteztem a rózsafát csalánlével meg egyéb bioszerekkel, hiá­ba! De ha a levéltetű elszaporodik egy he­lyen és túl sok lesz belőle, hát szárnyat növeszt és elrepül. Új helyet keres. Csak ezt is kevesen tudják. Nem kell kiirtani a kártevőket. Kilopják a parasztok zsebéből a pénzt, mert nem gondolkodnak. Még a vetni való kukoricát is boltban veszik."

Jártak itt tudósok az Akadémiáról, és rég kipusztultnak hitt rovarokat is találtak. Sok a panasz, hogy világszerte pusztul­nak a méhek, Virágoskúton viszont jól megélnek. "Évente ötször fél napot foglal­kozom a méhekkel: tavasszal kitakarítom a kaptárt, június-júliusban pergetünk. Ki­nek munka, kinek ünnep ez. Nekünk ün­nep, amire barátokat is hívunk. Aztán ős­szel betereljük a méheket - hol egy mázsa mézet adnak, hol kettőt. Elég ez egy csa­ládnak - mosolyog -, még sok is."

Rózsa Péter a hozzáállását szigorú édes­apjától vette át, aki még hetvenöt évesen is maga ássa föl és ülteti be falusi kiskert­jét, megreszeli a tyúkoknak a céklát, mi­közben a szomszédok már rég a Tescó­ban vásárolnak mind. "A nagyanyám 98 évesen még kilószámra megtöri a diót. Na, ilyen különbségek vannak emberek és emberek között... meg boldogságok és boldogságok között. Tegnap egy kisbá­rány született, ma egy szamárcsikó - ne­kem ez a boldogságom. Sokan irigylik tő­lem ezt a... sok munkát. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta mindezt. Hiszen melyik ősömnek volt ekkora gazdasága?! És mindezt már egy fillér tartozás nél­kül - kétszázmillió forintnyi hitelt dolgoz­tunk le. Eddig piacokra jártunk, boltokba szállítottunk, de már tervezi a csárdát az öreg Makovecz. Hogy ide jöjjenek a pesti­ek, és itt egyék, amit mindebből főzök ne­kik. Nem lesz ám húszféle étel, csak egy vagy kettő. Amit aznap főzni van ked­vem... és persze lesz zene mellé. Meg tánc. De tovább már nem növekszünk. A kérdés most az, hogyan adom át mindezt a gye­rekeknek. Hogy jól csinálják."

Felnőtt fiai már átvették a ritmust: a leg­idősebbnek nemcsak a neve egyezik az apjáéval, hanem éppúgy viseli a szalma­kalapot is. Szeme is úgy villan, és éppoly gyorsan dolgozik. "Kell is, hogy ellessen mindent, hiszen ő viszi tovább a gazdasá­got." Csakhogy míg édesapja az indulás­kor egy rossz kapát kapott atyai hozzá­járulásként vasszigorú apjától, no meg a tudást és az erőt ahhoz, hogy a maga ere­jéből legyen valaki, ifjabb Rózsa Péter a kertészmérnöki diploma mellé egy cifra­szűrt kapott. Ezt használta a pásztorem­ber a szél, az eső és a hideg ellen - majd elválik, hogy miféle újkori viszontagsá­goktól óv meg Rózsa Péter köpönyege.