A borrajongók számára jól csengő név Barta Károlyé, hiszen a család mádi pincéje az élvonalba tartozik. Négy lánya közül az egyik, Barta Anna úgy lépett az édesapja útjára, hogy közben a magáét járja. A hatvan-nagygombosi Nagygombos Borászat az észak meghatározó rozékészítőjévé válhat. Vadromantika, játékos savak és egy fiatal női borász egy férfias szakmában.

– A Nagygombos Borászathoz felkanyarodva páratlan kép tárul elénk: az út két oldalán gömbakácfasor, a végén egy kopottas, de elragadó kúria. Önöknek is szerelem volt első látásra?

– És a legszebbet ki is hagyta: az épületet minden irányból szőlő veszi körül. Amikor a 2000-es évek elején idelátogattunk édesapámmal, még nem terveztünk a birtokkal, de már akkor azt éreztük, amit valószínűleg az összes elődünk. Gál Tibort is ez ragadta meg annak idején.

A legendás egri borásznak komoly tervei voltak Nagygombossal,

de 2005-ös tragikus halálával ezeket már nem tudta megvalósítani. Ez klasszikus toszkán jellegű birtok, hiszen minden itt található egy helyen: a feldolgozó és a pince is a szőlő közepén van, ami nemcsak romantikussá teszi Nagygombost, hanem a szüret idején is kézre áll minden.

– Valóban gyönyörű a birtok.

– Pontosabban gyönyörű lesz, mert nemsokára elkezdődnek a felújítási munkák, tehát ezt a kopottas romantikát – ami részben a patinás épület bájából, részben a rendszerváltás előtti „belsőépítészeti megoldásokból” ered – átadjuk a múltnak. Reményeink szerint a műemlék épület újjászületése kárpótol bennünket ezért a vadromantikáért. A jelenleg kicsit romosan álló emeleti termet alakítjuk át kóstolóteremmé, és hidegkonyhával látjuk majd vendégül az idelátogatókat. Ehhez persze most még kell némi képzelőerő.

– Amivel a Barta család bizonyítottan rendelkezik…

– Édesapám is azzal biztat, hogy Mádon még rosszabb állapotban volt a 17. századi Rákóczi–Aspremont-kúria, amikor 2011-ben elkezdtük a felújítását. Mostanra pedig úgy vált modern épületté, hogy közben megőrizte egykori főúri szépségét. Mindenesetre Nagygomboson újra átélhetem, milyen egy műemléki épületet 21. századi állapotba hozni. Merthogy nem egyszerűen renoválásba kezdünk, hanem az épített örökség tiszteletben tartása mellett egy korszerű borászatot alakítunk ki.

– A pincében végigsétálva itt tényleg időutazásban lehet részünk. Akkora hordók sorakoznak odalent, hogy abban egy pesti garzon is elférne. Megtartják ezeket?

– 150 hektoliteres a legnagyobb ezekből a hordókból. Első pillantásra számomra is ijesztőek voltak, hiszen korábban a Barta család mádi pincészetében dolgoztam, ami egészen más lépték. Talán emiatt sem adom fel a mai napig, hogy kis tételben is készítünk borokat. Ezek az útkeresésünk részei, mert lelkes kísérletező vagyok, és kicsiben próbálunk rájönni, merrefelé haladjunk tovább a jövőben. Ezért használunk a hatalmas hordók mellett kis – klasszikus, 220 literes – fahordókat: a gamay rozék jelentős részét például ilyenekben tároljuk.

– Az épület mellett magát a birtokot is örökölték?

– A birtok vegyes szőlőösszetétele a múlt változó elképzeléseit tükrözi. Nagyrészt kékszőlő, még úgy is, hogy mi telepítettünk traminit és hárslevelűt is. Emellett egy burgenlandi kékfrankos klónt is ültettünk, és egy kicsit Szentesi Józsi bácsi kadarkájából. Természetesen a régi ültetvényeinken is újra kell telepíteni a szőlőt, mert a nagy sor- és tőketávolság régebben jó ötletnek tűnt, de ma már nagyon nehéz rábeszélni a növényt, hogy ne teremjen túl sokat. Inkább legyen kisebb a hozam, de jobb minőségű a szőlő. És akad még egy kevés különlegesség is, amit Gál Tibor és Szeremley Huba a kétezres évek elején telepítettek:

alighanem kevés helyen van az országban rajtunk kívül tempranillo.

– A Nagygombos mégsem elsősorban a vöröseiről, hanem különleges rozéiról híres.

– Nagyrészt valóban rozéval foglalkozunk, mert arra gondoltunk, hogy a birtok adottságai miatt ebben különlegeset nyújthatunk. A Mátraalja északibb fekvése miatt egyenletesebb az időjárás errefelé. Kiegyensúlyozottabb az érési idő, ami miatt jobban megőrzi a szőlő a savakat. A friss, üde rozéink mellett 2013-ban készült el az első önálló Gamay Noir Rosénk. Akkor még egynegyednyi hordós résszel.

A hordóban mindig kap egy kis batonázst, vagyis a már kierjedt, egyszer fejtett, finom seprőn tartott bort időnként felkavarjuk.

Ennek köszönhetően alakulnak ki a vajas, krémes ízek. A francia szőlőfajta, a gamay gyümölcsös jellegéhez nagyon jól illeszkednek ezek az aromák, az idő múlásával a vajas ízek kerülnek előtérbe.

– Ez azt is jelenti, hogy a Nagygombos rozéi szembemennek a divatos tendenciákkal? Merthogy egy rozé nálunk a nyár itala: friss, gyümölcsös, illatos.

– Vannak friss, egyszerűbb rozéink is. A húgaim például kifejezetten ezeket szeretik. A gamay inkább arról szól, hogy a közkedvelt rozéink mellett egy kicsit mást, némiképp elmélyültebb élményt nyújt.

– Magyarországon kívül talán nincs még egy hely, ahol ilyen vallásos áhítat venné körül a rozét. Minek köszönhető ez a rajongás?

– Bizonyára az is benne van ebben, hogy a mi termőhelyi adottságainkhoz illik a rozé, másrészt tényleg könnyen szerethető borfajta. Talán a habitusunkhoz is jobban illik, mert ha megiszunk két pohárral, még mindig nyugodtan beszélgethetünk. A könnyű rozék szórakoztatók, nem nehezítenek el bennünket.

– Ennek ad vajszínű árnyalatot a batonázs.

– Kis mélységet ad neki. Nem csak kétdimenziós lesz, könnyű és gyümölcsös. Különben mi az átlagos rozéinkat is egy kicsit másképp készítjük, hosszabban érleljük. Vicián Károly borásztársammal az lelkesít bennünket, ha minél természetesebben dolgozunk. Ezt sugallja a környezetünk is, hiszen mi tényleg kilencven hektár szőlő közepén vagyunk.

– Mennyi idő kellett ahhoz, hogy letisztuljon a szándékuk ezzel a rengeteg szőlővel?

– Édesapámmal kezdettől sokat beszélgettünk Sági Ferenc borásszal, aki mindent tudott Nagygombosról. Később meghívtuk a francia Nicolas Godebskyt is, tőle rengeteget tanultunk. Provence-ban volt birtokuk, és szintén nagyon lelkes volt a gamay-tól, de nem is elsősorban a fajtáról tudtunk meg tőle új dolgokat, hanem a borkészítés olyan alapvető szabályairól, mint amilyen a minden apró részletre kiterjedő tisztaság. Nicolas vezetett rá bennünket például arra, hogy a hordók csapjait minden egyes használat előtt és után töröljük át. Az utolsó mintavevő csap is ragyog nálunk. Ezt a pedantériát tanultuk el tőle. Két értékes világot, a jövő technológiáját képviselő Nicolas és a Nagygombos 1700-as évekre visszamenő borkultúráját ismerő Sági Feri bácsi szemléletét próbáltuk ötvözni 2009-től.

– Édesapja kitűnő tokaji borászatot irányít, de itt vajon hagyja érvényesülni a lányát?

– Annyi szabadságot ad, amennyit csak tud. Most fogunk új címkesorozatot bevezetni, ezen például sokat gondolkoztunk együtt. A borászat gazdasági részét természetesen felügyeli, de alapvetően ránk hagyja a fontos szakmai döntéseket, pedig tudom róla, hogy ez időnként nehezére esik.  Társalapítói voltunk a Magna Mátra Történelmi Borvidékért Egyesületnek, az idei szüretből az egyik Magna Mátra-tétel még nincs lepréselve, pedig már elmúlt január közepe is. Ezt például nyilván elég türelmetlenül nézi. Én viszont olyan régen utána akartam járni, mi történik ilyen esetben egy kékfrankossal, és legnagyobb meglepetésemre úgy tűnik, hogy egy idő után már nem gyűjt magába extra tannint. Még mindig a héjával van romantikus összhangban – pedig már január közepe is elmúlt –, és nem fordult át ihatatlanba. Ez persze csak kis tétel lesz, mindössze egy hordónyi borral kísérletezünk.

– Az alkimista szenvedély hajtja?

– Játékos kedvűek vagyunk, de ezeknek a próbálkozásoknak van más oka is. Nagygomboson hihetetlen nagy tudású borászok dolgoztak az elmúlt bő háromszáz évben. A gond az, hogy ennek semmi nyoma nem maradt. Nem tudjuk például, milyen borokat készítettek itt. A birtokunk alapítója, gróf Grassalkovich Antal a tokaj-hegyaljai és a ménesi királyi szőlőbirtokok igazgatója volt, hatalmas szőlészeti tudással rendelkezett. Utána jött a Deutsch család, amely a máig álló borházat felépítette. Ez a família magyarosított később Hatvanira.

A család talán legismertebb tagja, Hatvani Lajos író, kritikus itt látta vendégül Ady Endrét is. No, róla már legalább valami keveset tudunk: Adynak a tramini volt a kedvence. Aztán szinte meg is érkeztünk a jelenbe, hiszen a Hatvani család után a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tangazdaságaként működött a birtok, majd Gál Tiborék jöttek. Ő alapvetően vörös cuvée-ben gondolkodott, de hogy pontosan milyenben, azt nem tudjuk.

A mi feladatunk, hogy ha hosszú héjon tartással, ha szén-dioxidos erjesztéssel – de megtaláljuk azt a bort, ami a leginkább illik Nagygomboshoz.

– A borászati útkereséshez édesapja pincéje adja az alapot?

– Nélküle természetesen nem tévedtem volna a szőlő birodalmába, de a kezdőlökéstől hosszú idő telt el Nagygombosig. Volt olyan időszak az életemben, hogy egyszerre jártam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai bölcsészkarára és a budafoki Soós István borászati szakközépiskolába. Hát, mozgalmas periódus volt… Budafokra úgy kerültem, hogy a tokaji Hétszőlő Birtok borásza, Kovács Tibor kóstoltatót keresett Budapesten, és ő javasolta nekem a Soóst. Ekkor már elvégeztem a Mészáros Gabriella vezette borismereti képzéseket. Végül belefáradtam a borászat és bölcsészkar közötti ingázásba, és győzött a borászat. Nem bántam meg, mert úgy érzem, hogy

az első nagygombosi szüretemen többet tanultam, mint az egyetemi szemeszter során.

De nemcsak az itthoni szüretek, hanem a külföldi utak során is szerezhettem tudást. Nagy hatással volt rám a toszkán Montalcino környéki brunellókészítőknél tett látogatás – nem tudom, hogyan volt rá lehetőségünk, de bejutottunk Biondi Santihoz is. A másik olasz borászat, a Trento környéki Foradori volt még rám nagy hatással. Ugyanezen a vidéken végignézhettük a Ferrari pezsgők készítését.

– Hogy visszatérjünk a magyar valóságba: nőként mennyire fogadják el vezetőnek a munkatársai?

– Ezzel sosem volt gondom, ráadásul édesapám pincéjében is látom, hogyan működik ez, hiszen a mádi Barta Pincében Újvári Vivien borászkodik. Inkább azt tartom fontosnak, hogy önmagában az, hogy dolgozhatok a két gyermekünk mellett, hatalmas öröm számomra – és ezt a családomnak, édesanyámnak és a testvéreimnek köszönhetem. Tudom, hogy ma már általános, hogy a nők dolgoznak a gyereknevelés mellett, én mégis hálás vagyok nekik ezért a lehetőségért.

– Mennyire nehéz édesanyaként egy borászatot igazgatni?

– Életem legnehezebb időszaka az első szüretem volt. A második a nagylányom, Emília születése. Annyi véleményt, szempontot, mentalitást kellett az első szüretkor összehangolnom, hogy annál gyötrelmesebb dolog kevés van. Ugyanakkor amiatt is lehet egyre több női borász, mert

a borkészítés minden fizikai kihívással és kulturális hagyománnyal együtt mégiscsak a gondoskodásról, a kifinomultságról és a törődésről szól.

Őszintén szólva, én inkább azt nem értem, hogyan került ide ennyi férfi.