Nem szeretne a szőlő rabszolgájává válni Konyári János, akit 2008-ban választottak az Év Borászává. Fontos, hogy mindenre maradjon idő, szőlőre, családra, hobbira, mert csakis így lehet teljes életet élni. A Konyári-birtokon figyelnek e szabályra, hiszen a család minden tagja kiveszi a részét a borkészítésből. Konyári Dánielt 2010-ben az Év Fiatal Borászává választották.

- A szőlőből érkezett, majd ezt követően tárgyalása lesz. Sok a munka?

- A szőlő mindig sok munkát ad. Vannak időszakok, amikor reggeltől estig lefoglal. Ezért is szoktam azt mondani, hogy meg kell találni az egyensúlyt a munka és a magánélet között. Egyik sem mehet a másik rovására. Hagyni kell időt másra is.

- Mire például?

- Először is a családra. Nyolc unokám van. De szeretek utazni, olvasni, érdekelnek a történelmi témájú regények és tanulmányok. Járatom a Históriát, a Rubicont, próbálok lépést tartani az idővel. Ráadásul olyan típus vagyok, hogy ha tehetem, el is megyek azokra a helyekre, amikről olvastam. Így jutottam el a Jóreménység fokához, de jártam Amerikában is, és láttam a régi, indiános könyvek helyszíneit.

- Bocsánat, de itt muszáj feltenni a kérdést: cowboy vagy indián?

- Indián. Szerintem, aki ilyen témájú regényeken nőtt fel, az mindig indián. De vannak azért közelebbi úti céljaim is. Sokat járok Erdélybe. Tegnap jöttünk vissza Torockóból, és most már elmondhatom, hogy megmásztam a Székelykövet.

- "Kellemes" túra lehetett.

- Esett az eső, a kövek csúszósak voltak, úgyhogy nem adta magát könnyen a csúcs. De megcsináltuk. A táj lenyűgöző arrafelé, és nekem szükségem van az ilyen élményekre is. Mert az életem a szőlő, de nem szeretnék a rabszolgája lenni semminek. A szőlőnek sem. Persze, ha már arra jártunk, megnéztük a csombordi szőlőket és pincéket is a Maros mentén.

- Érdekeltséget keres arrafelé?

- Nem, dehogyis. Az itthoni szőlők is elég munkát adnak. Csak tudja, ha az ember szőlővel foglalkozik, nem hagyja ki az ilyen lehetőségeket.

- A Balatonnal úgy került kapcsolatba, hogy ide nősült. Nehéz volt megszokni itt?

- Sose bántam meg. Én ugyan a Hajdúságban nőttem föl, Debrecen-Pallagon kezdtem az iskoláimat, de így hozta a sorsom, hogy balatoni lányt vettem feleségül. Itt kellett helytállni. Friss házasként ez nem volt nehéz feladat, és itt azért tényleg évszázados hagyományai vannak a borkészítésnek. A Kishegyen már a XIX. század végén szőlőültetvények álltak Szalai Imre birtokán. Komoly vörösborokat készített, szakácskönyvek ajánlották tüzes borait.

- A szőlőbirtok kialakítása is ennyire egyszerűen ment?

- Tudom, azt szokták ilyenkor mondani, hogy számos nehézséggel kellett megküzdeni, de esetemben még ez is ment a maga útján. Nem mondom, hogy nem dolgoztunk meg azért, amink van, sőt, de lehet, hogy szerencsénk volt; jól választottunk birtokot, szőlőket. Nekem nehézségem soha nem támadt. Hacsak az nem, hogy mielőtt megvettem volna az első szőlőmet, a feleségem azt mondta, elválik tőlem, ha meg merem tenni. A szőlőt megvettem. A feleségem pedig nem vált el tőlem. Szóval, még ezt sem sorolnám a nehézségek közé.

- Mikor tudatosult magában, hogy borász lesz?

- Amikor komolyan kezdtem a borral foglalkozni. Gyerekkoromban még inkább tudós-kutató lettem volna. Vonzottak a titkok, a megfejtésre váró feladatok. Talán ezért is maradt meg bennem az olvasás, a megismerés utáni olthatatlan vágy. De borásszá is fokozatosan váltam. Először tanultam, majd a Balatonboglári Borkombinátban gyakorlatban is megtapasztaltam a szőlő-és a borkultúra szépségét. Kezdetben, a hetvenes években vettem egy kis szőlőt, alig egyhektárnyit, ahol a magam kedvére kísérletezhettem a borokkal, majd szép lassan, fokozatosan növeltem a birtokméretet, de az igazi váltás akkor következett be, amikor Dani fiam befejezte az iskoláit. Azt mondta ugyanis, még 2001-ben, hogy önállóan akar a borral foglalkozni. Leültünk, osztottunk, szoroztunk, és két évbe tellett, mire kialakítottuk a mostani gazdaságot.

- Helyet kért az utód?

- Hála Istennek. De ez benne volt a levegőben. A 70-es, 80-as évek előtt mintha álmát aludta volna ez a régió. A Balatonnál az volt a szokás, hogy a termelők inkább leadták a szőlőt a borkombinátnak, s csak kevés borász vitte el a szőlőt a palackozásig. Aztán gyökeres változást hoztak a 90-es évek. A szőlőtermelők elkezdték palackozni a boraikat. Egészen más szempontok kerültek az előtérbe: stabilitás, minőség, önálló névhasználat. Nagyobb lett a felelősség, hiszen minden "saját bőrre" ment. Dani fiamnak már akkor komoly elképzelései voltak a borról, később pedig nagyon szigorú feltételeket szabott meg önmagunknak azért, hogy jól működjön a családi borgazdaság. Azóta számos országban járt és tanult, rengeteg tudással tért haza. Bizonyos tekintetben sokkal többet tud már a borászatról, mint én.

- És hogyan "osztozott" a fiával? Mi az, amit ő visz, és mi az, amit maga?

- A döntés Danié volt. De nem osztoztunk. Mindent közösen csináltunk. Én adtam a kezdőtőkét, ő a lendületet, a frissességet. Az üzleti részt is inkább én viszem, s mivel nem szeret rendezvényekre járni, sem borvacsorákra, így a protokolláris rész is rám hárul. De a célunk közös. Jó borokat akarunk készíteni - és ki is merem mondani, hogy kitűnő boraink vannak. Most azt gondolhatják, hogy azért mondom ezt, mert ezt követeli meg tőlem a kereskedői szellem, de a mi boraink valóban finomak.

- És mi a helyzet Bori lányával?

- Ő még a nagy kihívás előtt áll. Most fejezi be a tanulmányait, hiszen időközben kétgyermekes anya lett. Viszont sokat kóstolunk együtt. Borinak nagyon jó érzéke van a borhoz, kifinomult képessége van arra, hogy illat és íz alapján különbséget tegyen bor és bor között. Érzi a borok harmóniáját.

- Igazi családi gazdaság. Dani fia mintha azt is mondta volna egyszer, hogy ő csak akkora szőlészetet akar, ahol minden bort és szőlőt személyesen ismer.

- Ma is ezt vallja. Huszonöt-harminc hektárnál nagyobb területre nincs szüksége egy pincészetnek. Nem kevés fajtával dolgozunk, ám belátható mennyiséggel. Arra mindig ügyelünk, hogy megőrizzük a területre és a ránk jellemző főbort. Ez a vörös Loliense, amelynek összetevője a cabernet sauvignon, a merlot és egy kevés cabernet franc. Idővel kialakítottunk egy másik pincészetet is, az Ikont, ami viszont másról szól: ott sokkal több bort palackozunk. Amíg itt évente 200 ezernél többet nem palackozunk, ott már a 300 ezer felé közelítünk, ami csúcsidőszakban eléri majd a 600 ezer palackot. Ez nagy számnak tűnhet, de a vele járó felelősség is nagy. Mert hiába palackozzuk százezrével a borokat, nekünk arra kell ügyelnünk, hogy egyetlen palack is tökéletes legyen. A vásárlók ugyanis palackonként találkoznak a borral. Abban hibát senki nem találhat.

- A palackok tíz százaléka, ha jól tudom, már most is exportra megy.

- Nyolc-tíz százalék megy innen, az Ikon pincészettől viszont már tizenöt. Azt szeretnénk, ha ez az arány elérné a negyven-ötven százalékot.

- Az komoly mennyiség. Ki végzi a piacfelderítést?

- Óvatosan tapogatózunk. Nem nagyon járunk borbemutatókra, de mindig megtaláljuk a lehetőségét annak, hogy külföldön is jelen lehessünk.

- Melyik külföldi piacra lehet betörni?

- Szinte bármelyikre. Szerencse kérdése is, persze. A tavalyi ProWeinen például megtalált bennünket a Mövenpick, aminek az lett a következménye, hogy ma már rajtuk keresztül is exportálunk borokat, ráadásul nagyon jó áron.

- Értem, tehát nem feltétlenül országokat keresnek, hanem kereskedőket.

- Az országokban gondolkozzon az állam. Döntse el, hol, mikor, milyen reklámok segítségével akarja népszerűsíteni Magyarországot, köztük a hazai bort. Ezt a törekvést azonban nem látom még az állam részéről, így magunknak kell piacot találni.

- Tudna említeni ilyen lehetséges preferált országot?

- Amerika, Kína, Oroszország, és még akár Lengyelország is. Ezekben az országokban jó piacot találhatnának a magyar borok. Olyan embereknek kell ugyanis eladni a bort, akik szeretnek élni. A savanyú emberbe a jó bor sem hoz életet.