Amikor egyetlen táskával a kezében először szállt le a vonatról Tokajban, és itt még minden idegen volt, amikor ez a borvidék még több kérdőjel volt, mint álom és terv, Bodó Judit nem sejthette, hogy húsz év elteltével hatodik tokaji borászként érdemli ki a szakmától a Borászok Borásza elismerést. Egy felvidéki lány története, aki Tokajban érett borásszá.

Kicsit eltévedtünk, és akit megszólítottunk, nem is a Bott Pincét ismerte, hanem azt kérdezte, hogy a Kerámiát keressük-e, mert az itt van. A régi tokaji kis pince után ez nagy váltás.

Öt-hat éve éreztük úgy, hogy kinőttük a Szerelmi pincesor régi pincéjét és elkezdtünk keresgélni. Bodrogkeresztúron találtunk rá erre az épületre, ami a népnyelvben ma is a Kerámia nevet viseli.
Akkor egy romhalmaz volt, de megláttuk benne a magunk jövőjét. A felújítás évek munkája volt, Jóskámat (Bott József, a férj és a pince névadója) szinte alig láttuk a gyerekekkel, ha nem a traktoron ült, a felújításon dolgozott. Amikor beleszerettünk az épületbe, nem gondoltuk, hogy 42 kamionnyi törmeléket, szemetet kell elszállíttatnunk, hogy ez lesz majd életünk legnagyobb kölcsöne, de ma, benne élve is azt érezzük, hogy ez egyszerűen kellett nekünk.

Honnan a Kerámia elnevezés?

Az Ulrich-féle kerámiagyár a háború előtti időkben indult, aztán államosították, de Ulrich József megmaradt a vezetőjének. Több százan dolgoztak itt a faluból és a környékről, mindenki ismerte, törődött a munkásaival, foglalkozott velük, ezért még él az emberek emlékezetében.

Itt a polcokon azok a kis kerámiák láthatók, amelyeket a falubeliek hoztak nekünk: rengeteg emlék halmozódott fel, és ez azt is jelzi, hogy befogadtak minket.

• A Kerámia régen és ma
  

Talán azért is, mert kicsit továbbmentjük a múlt értékeit a jövőnek – még ha nem is kerámia készül, hanem borok. A borászat, a fogadótér nagyjából elkészült, de vannak még felújítandó épületek – a pandémia közbeszólt, ahogy sok mindenkinek. De mi hiszünk a helyben, magunkban, no és Tokajban.

Mit látnak, hogyan gondolkoznak ma a borfogyasztók Tokajról?

Nagy részük még ma is édesben látja Tokajt.

Ami részben rendben is van, az édes bor fontos és kihagyhatatlan, csak valahogy el kell helyeznünk ebben a térben a száraz bort is. És azon a piacon, ahol a rozé és az Irsai Olivér a mennyiségi eladás, ott nehezen tudunk furminttal versenyezni. Persze én azt gondolom erről, hogy ez a négyszáznál is több vulkánnal megáldott terroir bőven többet jelent, mint könnyű, nyári fröccsbor. A fröccsöt mi is szeretjük, nincs vele gond, de az itteni borok más polcon vannak. Talán éppen ezért az emberek nehezebben találnak ránk és ezekre a borokra. Viszont amikor rátalálnak, akkor meg azt tapasztaljuk, hogy nehezen engedik el. Aki itt ráérez a borokra, ráérez Tokajra, eljön a borvidékre, elkezd beszélgetni a borászokkal – és szerencsére nagyon sok jó borász van, akik mind egyéniségek –, beleszeret és a részévé válik.
Ettől lesz még izgalmasabb és megunhatatlan a Tokaji borvidék.

Azt viszont sokszor halljuk akár borászoktól, akár a borvidéken élő emberektől, hogy Tokaj nem a méltó helyén van. Ezt hogyan látja?

Van itt fejlődés, csak észre kell venni. A helyieken jobban látom, hogy néha elkeserednek, hogy elmúlt az életükből húsz-harminc év, és csak nem jött az a nagy áttörés, amit a kilencvenes évek elején nagyon vártak. És persze a szőlő, a bor olyan, hogy bármit teszel, itt lassabb az ütem, mint mondjuk az informatikai piacon. Itt egy évben egy szüret van. Ezt nem tudja senki felpörgetni. Sokat dolgozunk, néha azt érezzük, hogy belepusztulunk a munkába, traktorozol, hordót mosol, palackozol, tárgyalsz, bemutatót tartasz, kitalálod és megvalósítod mindegyik fázist, a család és az a néhány ember, aki velünk tart ezen az úton. De nem szabad panaszkodni, hogy miért nem vagyunk ott a világ nagy borai között, ahol kiérdemelt helyünk lenne. Ez olyan önmagasztalás-ízű, és én ezt nem szeretem.

Mit lehet tenni?

Dolgozunk és el kell fogadnunk, hogy itt lassabb a tempó, nem lehet erőltetni. Türelemre van szükség, ahogy a szőlőben is, meg kell várni, hogy minden összeálljon, és nem lehet siettetni semmit. Egyszer minden munka, minden izzadságcsepp, amit beleteszünk, beérik. Mi nem felszínes üzeneteket akarunk küldeni, nem a pillanatnak dolgozunk, annál mélyebben szeretnénk megjelenni és megmaradni. Gondoljunk csak az aszúra! Van egy erős hagyományunk, és azt kell kitalálnunk, ezt hogyan helyezzük el a világban. Hol van még egy hasonló termék? Ami legalább három évig készül, ugyanúgy szemezik, mint háromszáz éve, várni kell vele, türelmesnek lenni, vigyázni rá. Ez egy egyedi termék, egyedi tradíció hozta létre, és most nekünk egy dinamikus, nagyon pörgős piacon kell helytállnunk vele.

Hogyan lehet ezt az egyediséget megmutatni és elfogadtatni?

Az edukáció nagyon nagy meló, de kikerülhetetlen. A kisgyerekektől a felnőttekig mindenkinek el kell mondanunk a maga nyelvén, mit is jelent Tokaj. Amíg nem látja, nem érzi, nem jön el, amíg nincsenek meg a személyes élmények, nem az értékét nézi a palacknak, hanem az árát. Ez a szemlélet pedig nagyon nehezen összeegyeztethető mondjuk az aszúval. Csak az ár nem lehet mindent meghatározó mutató.
De ha eljönnek hozzánk ősszel, és egy nap alatt meg tudom mutatni a dűlőket, a szőlőt, aztán a bort, el tudom magyarázni, hogy mitől is egyedi, mi mindent jelent az a rövid szó, hogy aszú, akkor már el hiszik, és az ár másodlagossá válik. Ha meghallják, hogy 15 évjáratból hatszor sikerült aszút készíteni, két hektárról mindössze öt hordó kerül a pincébe, akkor ezt megértik. Akkor átmegy az üzenet, de ezt folyamatosan mondanunk, mutatnunk kell.

Hogyan képzeljük ezt el?

Rendszeresen jönnek hozzánk óvodások, kisiskolások. Kimegyünk a szőlőbe, szedik a fürtöket, kipréselik, kapnak mustfröccsöt, kis palackokban a mustot hazaviszik, megmutatják a két kezükkel végzett munka eredményét a szüleiknek, ráéreznek arra, hogy a szőlőtermesztés mit is jelent. Ha utána az iskolában megtanulja a vulkánokat, valamit a talajról, esetleg a szőlőt, a fajtákat is, akkor nagy eséllyel az identitása részévé válik és természetes módon lesz értékköz pontú a gondolkodása. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, ráadásul rendkívül sok energiát kell ráfordítani. De hát fát is ültettem, az udvarban a diófa árnyékában biztos nem én üldögélek majd, legfeljebb az unokám, dédunokám élvezheti az árnyékot adó lombkoronát. Ha jól csináltam mindent, persze, mert ha nem, leveri a cégért, eladja az egészet, és valami másba kezd. De a fát el kell ültetni. Ez, úgy gondolom, hit kérdése, anélkül nem megy.

Mélyről kellett visszajönni.

Volt időszak, amikor elszakították az embereket a szőlőtől, a bortól, egy egész kultúrát facsartak ki. Amikor bele lehetett kavarni a borba sűrítményt, cukrot, amikor a mennyiség számított, és mindent átvettek, de amit az ember levett a polcról, az már rég nem az volt, amit a sajátjának tarthatott volna. Hihetetlen nagy veszteség érte a borvidéket azzal, hogy megszakították a nemzedékek tudásának egymásra épülését, elszakították az embereket a hagyományaiktól, és ma, ha benézel az éttermekbe vagy a helyi családokhoz, a vacsorához sört isznak meg pálinkát. A borhoz nagyon nehezen térnek vissza, és nagyon hosszú az út, amíg újra hinni tudnak majd benne.

És észre lehet venni, hogy újra hisznek benne?

A szőlőt újra tudjuk telepíteni, a pincészeteket meg tudjuk építeni, de az emberek fejében változást hozni sokkal nehezebb és hosszabb munka lesz. Amikor megszakadt a szőlő és bor közötti kapcsolat, amikor az emberek eltávolodtak a bortól, akkor hiába volt meg a pluszpénz a Zsigulira, a szívekben nem maradt meg az érzés. A jövőnk akkor lesz biztosabb, ha tudunk a fiataloknak életpályát mutatni. Hogyan tudnak majd boldogulni? Boldogulni, ezt a szót mostanában nagyon szeretem, mert benne van, hogy nemcsak megélni kell, hanem boldogan kell megélni az életünket. Ezt nem mindig látják, és ezt kell megteremteni. Pedig fogékonyak rá. Dolgoztunk tizenéves fiatalokkal beleszerettek ebbe a nem könnyű munkába, csinálták végig, amit kellett, Jóskával, velem. És azt mondta mind, hogy tudná ezt csinálni.

Ez azért biztató, jó érzés.

Irtózatos fogékonyság van, csak most még nem látják a folyamatot, hogy ez hogyan tud teljes értékű életpálya lenni. Sok időbe kerül foglalkozni az emberekkel, de szakítani kell rá időt, energiát, mert ha a folytonosság megint megszakad, akkor az olyan, mintha nem is csináltunk volna semmit. Ha nem tudod továbbadni, akkor minek dolgozni vele? Akkor soha nem lesz úgy, mint mondjuk Franciaországban, hogy előveszik a családi kódexet, kinyitják 1896-nál és megvannak a szüreti adatok, a történések, a személyes
történelem. Akkor lesz hiteles a borvidék és a mi munkánk, ha majd 150 év múlva vissza tudják nézni, mit csináltunk, honnan indultunk. Ez fogja megadni az igazi hitelességet, és ezt biztos nem tudod húsz év alatt megteremteni…

Mi a Bott Pince sikerének titka, mi van a Borászok Borásza díj mögött?

Nagyon büszke vagyok a Borászok Borásza díjra, de amikor kérdezik, miért is kaptam, kaptuk, nem tudok válaszolni. Ha tudnám, mi a siker titka, én bizony felírnám a kéményünkre, hogy messziről, sokan el tudják
olvasni. Sok borász van, akik ez alatt a húsz év alatt nálunk is edződtek kicsit, akikkel együtt kóstoltunk, beszélgettünk, metszettünk és fejtettünk. Mindent megmutattunk, soha egy fillért nem kértünk, és nekem az a legnagyobb öröm, hogy milyen egyéniségek lettek. Bátorságban néha túl is nőttek rajtunk, mint mondjuk Éles Tímea a Szólónál, de én ettől nem lettem kevesebb. Ő mindig, minden kóstolón felvállalja, hogy itt volt gyakornok, mi pedig büszkék vagyunk rá. Hiszen az itt megszerzett tudást magába építve egy saját világot alkotott magának. A bor nem engedi meg a vállalati titkokat. Amikor ilyet tapasztalok, mindig arra gondolok, ott valami nem lehet tiszta a háttérben.

Sokszor felteszik a kérdést, de szinte megkerülhetetlen: furmint vagy hárslevelű?

Szakács lettem a Covid alatt, elmentem, tanultam, nagyon jó tapasztalat volt. Az egész család nagyon szeret enni, a borhoz meg mindenképpen kell valami étel. Vannak olyan berögzüléseim, hogy például francia hagymalevest csak a Kulcsárral tudok készíteni, ami hárslevelű, más nem is jutna eszembe. Máskor meg ugyanígy evidens, hogy furmintot választok. Nem török pálcát egyik fajta felett sem.
A szakácstanfolyamon azt tanultam,

az ízesítés a só, a fűszerek, a fűszernövények – hát nekem borban a furmint a só, és a hárslevelű a fűszer.

Ráadásul mindig más, a löszös területekről teljesen mást tesz hozzá, mint a többi vulkanikus dűlőnkből. Aki csak megissza a bort, az ezekről a finomságokról lemarad, aki meg hajlandó több mindent magához engedni, annak hihetetlenül színes világ tárul fel. Akkor megérti, miért is nem lehet egyik fajta sem első vagy második.

Van még valami tervben?

Ami nagy kihívás, azt is mondhatnám, küszködés, az a száraz muskotály, amit nagyon szeretnék elkészíteni, de nem jön össze. 2020-ban lett egy félszáraz, alig 200 palackos tétel, ami majd a nagy családon belül elfogy. Az már majdnem olyan, amit szeretnék, amit elképzeltem. Legyen teste, mélysége – a talaj ezt mindig adja, ehhez kellene azt az igazi, nem erőszakos, hanem csak finoman csipkéző muskotályos illatot belevarázsolni, akkor lennék elégedett.

Felvidéki származású ön is, a férje is. Több mint húsz év után most már tokajinak vallják magukat?

Tavaly karácsonykor a szülőfalumban volt kóstolónk. Ott nagyon komoly ünnep a János-áldás, előbb a katolikusok megáldják a bort a templomban, majd a kultúrházban a reformátusok is, dupla áldás van a borokon, mire indul a mulatság. Ott tartottam 250 embernek borkóstolót, pisszenés nélkül, és mondta utána a polgármester:

„Juci, annyira jó, hogy vagy nekünk!”

De akkor már rég itt laktunk, előbb bodrogkisfaludiak voltunk, most keresztúriak vagyunk, és még csallóköziek is. Hiszek abban, hogy egy embernek sok identitása lehet, nekem három biztos van. Én Bősről érkeztem, Jóska Somorjáról, egyik se nagy bortermő vidék. Persze nagyapámnak volt szőlője, bort is készített, de azt mi nem ittuk. Mosonmagyaróváron tanultam, mezőgazdasági főiskolára jártam, még ott se nagyon voltam a bor bűvkörében, viszont az utolsó két évben elmentünk Jóskával Dél-Tirolba, intenzív némettanulás céljából. Nekem ott azt mondták, hogy nincs szükségem további nyelvoktatásra, így hát elmentem szőlőt szüretelni, almáskertbe dolgozni. Onnantól kezdett bevonzani. Akiknél dolgoztam, 1998-ban elkezdtek Tokajban befektetni, és meggyőztek, hogy jöjjek el két-három évre, segítsek nekik a beindításnál.

Tokajhoz abszolút semmi kötéssel érkeztem meg az esti vonattal, egyetlen sporttáskával a kezemben 1999 decemberében.

Két évig csak panziókban laktam, mert mindkettőnknek elég erős a felvidéki kötődése, de aztán egyre erősebb lett Tokaj vonzása, és végül itt maradtunk. Az első gyermekünk 2005-ben született meg, dönteni kellett, maradunk-e vagy megyünk, de igazából már nem volt kérdés, és akkor megvettük az első saját területet is.

Hol tart most a Bott Pince?

Kilenc hektárunk van öt különböző dűlőben, olyan 15 ezer palack bor készül egy évben, a cél 25 ezer körül lenne. Minden szőlőterületet bioművelésben gondozunk, soha nem raktunk sem élesztőt, sem enzimet a borokhoz. Vigyázunk arra, hogy a lehető legtermészetesebb borokat hozzuk létre, a lehető legkevesebb beavatkozással. Így tudjuk valóban megmutatni, hogy Tokaj, a borvidék, a csodás, egyedülálló területek mire is képesek. Az eddigi 16 évjáratunkból összesen kettő alkalommal, 2013-ban és 2017-ben tudtuk a teljes spektrumot elkészíteni. Akkor volt száraz borunk, késői szüret, szamorodni és aszú is. A száraz boroknál tudjuk közvetíteni azt a sokszínűséget, amit a dűlőink jelentenek, hiszen a talaj, a mikroklíma mindegyiknél más. A késői szüret a könnyedségről szól, azt a szüret utáni évben lepalackozzuk. Ott egy könnyed, gyümölcsös, akár teraszon is fogyasztható édes bor a cél. És utána jönnek a hagyományos, botritiszes borok, a szamorodni és az aszú, ahol azért már olyan borok kerülnek palackba, amelyek igazán különlegessé teszik a borvidéket.

A tokaji száraz bor stílusa hosszú ideje vita tárgya, alakul és változik is. Mikor találhat rá a bor vidék a sajt száraz stílusára?

Száraz borban kell legalább harminc-negyven év – elsősorban a dűlők megismeréséhez. Meg a klónok kiismeréséhez. Ahol nem megy, azt el kell engedni. Minden dűlőnek megvan a saját bora, csak meg kell találnunk. Ami nálunk kiemelkedik a szempontok közül, az a jól ihatóság. Egy borból ne csak két-három centiliternyit kóstoljanak meg, ha nem érzik azt, hogy ebből jólesne egy második pohárral is, akkor ott valami nem stimmel.

Engem a borban az érdekel nagyon, hogyan alakítja a saját közönségét, hogy formálja a közösséget, milyen módon hat az emberekre.

Hogyan lesz a vacsorájuk, az estéjük, az életképük szebb és jobb akár egyetlen palack bor által. Ami segít megnyílni. Ehhez pedig jól iható borok kellenek. A száraz bornak ilyennek kell lennie. Hogy melyik dűlőből és hogyan, ahhoz még tanulnunk kell, még nekünk is legalább ugyanennyit, mint eddig. Vagy amíg csak bort készítünk. Ehhez kellenek nagyon a visszajelzések.

És kapnak visszajelzéseket?

Nemrég egy borklubban megleptek: kihoztak vakon egy bort, nem tudtam volna azt se megmondani, hogy tokaji lenne, vagy mi a fajta, de nagyszerű élmény volt. Egy 2007-es Határi volt (furmint és hárslevelű házasítása, a név két falu, Erdőbénye és Olaszliszka határát jelzi). Az első száraz bor volt ez az év járat, amit onnan valaha készítettünk. Már nincs kérdés a fejemben, hogy a Határi száraz legyen-e. Ezek a visszajelzések erőt adnak. Életünk egyik nagy élménye volt, amikor 2011 környékén Pécsett jártunk. A kóstoló előtt egy belvárosi étteremben ebédeltünk, és tőlünk átlósan a pultnál az egyik srác kérdezte a másiktól, hogy „jössz este a Bott-kóstolóra, mi az, hogy nem hallottál róla, azonnal telefonálj, biztos lesz még hely, hoznak régebbi évjáratokat is, nem hagyhatod ki”.

Én meg ott ültem csendben, és potyogott a könnyem a levesbe.

Aztán este telt ház volt, még álltak is az emberek – tíz éve emlegetjük Jóskával azt az estét. Egy ilyen élmény engem úgy feltölt, mint ami másnak két hét tengerpart.