Szeretek utazni repcevirágzáskor. Egészen el tudok merülni az élénken sárgálló repcetáblák látványában. Ezzel a méhek is így vannak; ahogy Fórizs Dávid méhésztől megtudtam, a méhek legkedveltebb virága a repce, viszont a legtöbb nektárt az akácról gyűjtik, nem szívelik a parfüm szagát, és kifejezetten ellenségessé válnak, ha a pihenőidejükben zavarjuk meg őket.

A Mézesvölgyi Méhészet mesebeli névnek tűnik, ám Mézesvölgy Veresegyház egyik része, ahol Fórizs Dávid él családjával. Dávid nem pályaelhagyó, aki méhészként a természet közelében találta meg az újrakezdést, hanem ő gyerekkorában kezdett méhészkedni, és időközben, a méhészkedéssel párhuzamosan lett szoftvertervező informatikus.

Valóban nem ingben képzelünk el egy méhészt, de ahogy igazi szenvedéllyel elkezdett nekem beszélni a méhészkedésről, a méhekről, a mézről, rögtön elhittem, hogy igazi szakmabeli, aki érti a dolgát.

Bármilyen meglepően hangzik, a két szakma nem áll távol egymástól; hasonló analitikai képesség kell ahhoz, hogy megértsük egy program működését, mint ahogy a méheknek az életét, a működését. Próbáljuk előre jelezni, hogy mi fog történni, elébe menni a dolgoknak, és úgy alakítani, hogy a végeredmény jó legyen – a programozás és a méhek esetében is.

Egy jó méhész, amikor beleszagol a kaptárba, tudja, hogy az adott család hogy van:

egészséges illata van-e, vagy esetleg van-e valami betegség, kell-e valami beavatkozás.

Mik azok a titkos jelek, amiből tudja, hogy rendben vannak a méhek?

Például érdemes hallgatózni télen. Egy csövet a kijáróhoz teszünk, a másik végét a fülünkhöz illesztjük, és megkoppintjuk a kaptárat. Hogyha fölzúgnak, de viszonylag gyorsan, egyenletesen elhal a hangjuk, és csak egy alapmorajlás marad, akkor tudjuk, hogy jól van a család. Hogyha megkoppintjuk és sokáig „sírnak”, akkor sejthetjük, hogy valami bajuk lehet, például kifogytak a mézből. Hogyha kevésbé halljuk a hangjukat, akkor az azt jelenti, hogy a kaptár hátuljában vannak, elfogyasztották a méz nagy részét, ekkor hátrább húzódnak. Ha a kijárók körül csoportosulnak, akkor tudjuk, hogy még van bőven mézkészletük. Én ránézek fölülről a kaptárra, látom a családot a keretfedőn, a rácsokon keresztül, és meg tudom ítélni, hogy van-e tennivaló, míg ha más ránéz, csak a ragacsos kereteket látja.

Az érdekelt mindig, hogy hogyan lehet ezt igazán jól csinálni, megtalálni az optimumpontot. Jó példa a kaptár kijárójának tavaszi nyitása: ha túl szűk kijárót hagyok nekik, akkor nem tud jól bővülni a család, nem tudnak olyan szaporán kimenni virágporért és nektárért. Ha egyből tavasszal túl nagyra nyitom, akkor nagyon sok hideg áramlik be, megfázhat a fiasítás, vagy egy erősebb család le tudja rabolni a gyengébb családot, mert az nem tudja magát megvédeni. Másik példa, hogy hogyan bővítsük a családot, hogyan adjunk egyre nagyobb teret nekik a kaptáron belül, hogy a család megfelelő ütemben tudjon fejlődni.

Amikor belekezdett, már akkor is inkább a mechanizmusa érdekelte, mint maga a méz?

Már egészen kiskoromban is nagyon szerettem a mézet. A nagyszüleim a szomszédban laktak – Törökszentmiklóson –, és minden reggel mézes kenyeret ettem. Mentem velük ahhoz a méhész nénihez, akitől a mézet vették, és mindig végigkóstoltam mindet. Látták, hogy érdeklődöm a készítés iránt is, így 13 éves koromban vettek nekem két család méhet, és egy idős bácsitól tanultam méhészkedni. Az általános iskolai ballagási fotómon bedagadt arccal vagyok – egy méhcsípés eredményeként.

Szóval akkor az a legenda nem igaz, hogy a méhek megismerik a gazdájukat, és őt nem csípik meg?

Inkább fordítva: egy idő után a méhész ismeri ki a méheket. Egy példány 2-6 hónapig él csupán.

Ezalatt nem lesznek öreg barátok a méhésszel.

Hát nem igazán.

Az is legenda, hogy a méhcsípést meg lehet szokni?

Van, akinek egyáltalán nincs allergiás reakciója, más nagyon hamar hozzászokik. Én tíz év alatt szoktam hozzá. A méhésztanítóm, Jani bácsi kezén a bőr olyan vastag volt, hogy nem tudták átszúrni a méhek. Akkor még nem voltak ilyen jó védőruhák, úgyhogy én vastag pulóverben, nadrágban, bőrkesztyűben, egy szalmakalapra ráeszkábált csipkefüggönyben méhészkedtem, hogy megússzam a csípéseket.

Később persze megtanultam, hogy okosan el lehet kerülni a csípéseket. Tudjuk, mikor szelídebben a méhek, hogyan közelítsük meg a kaptárat. Érdemes például megmosakodni előtte, mert az izzadságszagot sem kedvelik, ahogy az erős illatú szappanokat sem, a parfümöket pedig végképp nem bírják, úgyhogy ezeket nem használunk méhészkedés előtt.

Az alkohol szagát sem szeretik, ahogy a szén-dioxidot sem, amit az ember kilélegez, ezért amikor támadós kedvükben vannak, arra is figyelünk, hogy tőszavakban beszéljünk egymással, mert egyből odajönnek és támadnak.

A mézet is olyan időben vesszük el, amikor jó az időjárás, kevésbé fúj a szél, nem esik az eső, süt a nap, és inkább olyan napszakban, amikor nagy a hordás. Például, amikor akácról hordják a nektárat, akkor ezek a védőfelszerelések teljesen okafogyottak, akár egy rövidnadrágban is oda lehet menni. Abban az időszakban az életük arról szól, hogy minél többet begyűjtsenek; a család háromnegyede az akácosban van, a többiek, akik a kaptárban maradtak, sűrítik és gondozzák a kis méheket.

Hogyan sűrítik a méhek a mézet?

A méhek nektárt és virágport gyűjtenek – a nektárt a mézgyomrukban, a virágport a hátsó lábukon lévő kosárban hordják be a kaptárba. A virágpor egy részét fermentálják, pépesítik és elraktározzák. Ezt méhkenyérnek, más néven pergának hívjuk, és érdemes tudni, hogy nagyon magas a K-vitamin-tartalma. A mézet a nektárból készítik. A nektár egy hígabb, 20-50 százalékos cukros oldat, amit a sejtekben szétterítenek, hogy minél nagyobb legyen a felülete.

A napközben behordott 5-7 kilogramm nektárból reggelre elpárologtatnak 1-2 kilogramm vizet.

Megkapaszkodnak a kaptár falán, és a szárnyuk gyors mozgatásával mozgatják a levegőt. Füsttel lehet ezt jól szemléltetni: a bejárat egyik oldalán bemegy a füst, körbejár a kaptárban, és a másik oldalán kijön; a levegőt is ugyanígy mozgatják körbe. Bemegy a száraz levegő, megtelik a nektár párájával, a másik oldalon pedig kimegy a párás levegő, és összesűrűsödik a méz. Ilyenkor elképesztően jó illat lengi körül a kaptárakat.

Milyen jelekből tudja a méhész, hogy készen van a méz?

A kiterített mézet a méhek a sejtekbe hordják, és az általuk frissen termelt méhviasszal légmentesen lezárják a sejteket. Onnan tudjuk, hogy elkészült a méz, hogy a lépek nagyobb részét már lefedték, másrészt mérleggel is mérjük a kaptárakat: amikor behordanak 15-20 kilogrammot, akkor már érdemes megnézni, hogy áll a méz; kibontjuk a kaptárt, kivesszük a mézes kereteket, és ha látjuk, hogy viaszlapkával fedett, akkor kipergetjük.

Emlékszik a legelső pergetésre?

Az idős méhész, Jani bácsi, akitől tanultam, segített nekem, aztán én segítettem nekik pergetni – én neki a nyolcvan családot, ő meg nekem a kettőt, szóval volt lehetőség a gyakorlásra. Régen a helyszínen pergettünk, a méhlegelő mellett, a repcés mellett vagy az akácerdőben. Ástunk egy gödröt a földbe, beletettük a kannákat, arra a szűrőt, a pergetőt fölé raktuk, így szüreteltük a mézet. Egyik méhcsaládtól el lehetett venni negyed kanna mézet, egy nagyon erős méhcsaládtól meg akár másfél vagy két kannányit is. Azt is nagyon élveztem, amikor Jani bácsival elmentünk vándorolni, amikor a méhcsaládokat átvittük egy másik méhlegelőre, ami éppen virágzott.

Elvándoroltunk akácra a Nyírségbe, és az 500 hektáros akácosban hajnalban arra ébredtünk, hogy zúg az erdő a 200 méhcsaládtól, és olyan akácillat van, amit azelőtt soha nem éreztem. Na, ott nem akartam analizálni, csak élveztem a természetet; ahogy jönnek-mennek a méhek, zúg az erdő, és a civilizáció messze van tőlünk.

A nomád részét is élveztem: sátorban aludtunk, lavórban bögrével fürödtünk, gázmelegítőn „főztük” a konzervebédet.

Egy kamaszról, aki majdan programozó lesz, inkább gondolnánk, hogy szívesebben ül a Commodore 64 előtt, vagy hogy nem hagy ki egy szombati bulit, csak azért, mert másnap hajnalban kelni kell a méhek miatt.

A méh nem olyan, mint a hal, hogy bedobok egy kis tápot, hanem valóban rengeteget kell velük foglalkozni ahhoz, hogy legyen eredmény. Olyan nincs, hogy szombaton fáradt vagyok vagy nincs kedvem kimenni megnézni őket. De persze fiatalon csináltam én is ilyet, szívesen ültem a Commodore 64 előtt is. Nagyon sokat hibáztam, és ennek mindig megvolt a következménye. Lehet velük nem foglalkozni, meg azt mondani, hogy de hát majd ők tudják maguktól, hogy mit kell csinálni. Tudják, egy darabig. Egy idő után viszont már nem jó irányba halad a dolog.

Gyakran megesik, hogy beleszól a tervekbe a természet?

Rajzáskor főként. Éppen az ebédet főztük a kaptárak közelében, és a terv az volt, hogy délben megebédelünk, de meghallottuk, ahogy elkezdtek rajzani. A rajzás, amikor a család szaporodik, kinövi a kaptárt, kettéválik, a régi anya a család egy részével kirepül, és új otthont keres. Egyszer csak azt hallottuk, hogy elkezd zsongani a kaptár, kirepültek, és irány utánuk, hogy be tudjuk fogni őket. Aznap vagy 15 rajt fogtunk be, és csak este hatkor tudtunk leülni az ebédhez.

Nagy kaland befogni egy rajzó családot?

Szerencsés esetben letelepednek a kaptár közelében, ideálisan egy másfél méter magas fáról csüngenek le, szőlőfürtszerűen összekapaszkodva, így könnyen alá lehet tenni az új kaptárat, és belerázni őket. Persze legritkább esetben van ez így, általában a 12 méteres fenyőnek vagy akácnak a tetejére ül fel a raj. Olyankor egy faággal, tobozzal próbáljuk megdobni a legközelebbi gallyat, hogy lejjebb essenek.

Két-három-négy kiló méhecske vonul az anyát követve, és lóg így fürtben, miközben a felderítők elrepülnek lehetséges új otthonokat keresni;

sziklaüreget, egy kéményt, egy odút, ami esővédett, szélvédett, ami alkalmas lehet nekik arra, hogy utána új kolóniát, új fészket alapítsanak. Amikor valamelyik felderítő megtalálja a megfelelő helyet, ahova be tudnak költözni, akkor visszamegy, szól a többieknek, végül az anyával együtt odavezeti a rajt.

Ezt kell megelőzni a méhésznek, ha szeretne befogni, igaz?

Igen. Azért vannak kifinomultabb módszerek is: egy lépet üresen fölkötünk egy hosszabb botra, odatesszük a fürt mellé, és átcsalogatjuk rá a méheket. Amikor átmászik az anya is, akkor ezt a keretet beletesszük a kaptárba. Az is egy módszer, amikor egy rajbefogó ládát egy hosszú ágra fölrögzítünk a méhfürt alá, és abba esnek bele, abból átöntjük őket egy kaptárba, ahova már előre bekészítettünk egy-két lépet, hogy „otthonosabbá”, hívogatóbbá tegyük számukra, kicsit nyitva hagyjuk a kaptár tetejét, hogy a kódorgók is megtalálják az anyát. Ha az anya belekerül, akkor kész a fogás, ha nem kerül bele, akkor kirepül az egész raj. De nem feltétlen kell fára mászni, alapvetően nem a rajokat kell befogni, hanem föl kell ismerni a rajzás előtti állapotot, és akkor ketté lehet osztani a családot.

A két családból mennyi lett az évek alatt?

Fölszaporítottam harminc családra. Három év után különváltam Jani bácsitól; az elején megesett néhány fiaskó. A legelső önálló pergetésem egy zománcos vödör repceméz volt. Akkoriban egy versenybiciklivel jöttem-mentem, a kormányra akasztottam a vödör mézet. Nagyon kátyús volt az út, és ahogy belementem az egyikbe, leesett a vödör, és a méz fele kiborult az útra. Megtanultam, hogy így nem szállítunk mézet. Most 124 családunk van az édesapámmal együtt, aki szintén beszállt a méhészkedésbe.

Öntől tanulta meg a fortélyokat?

Az elején igen, de később rengeteget tanult több helyről is. Nagyon sok szakirodalmat olvasott, elvégzett Gödöllőn egy méhésziskolát, illetve ő a Törökszentmiklósi Méhész Egyesület titkára. Az elmúlt években profi méhésszé vált; a méhek gondolatával kel, és azzal is fekszik. Édesanyámmal együtt rengeteg időt töltenek a méhekkel. A mindennapokban ők foglalkoznak a méhekkel, a mézzel, az üvegbe töltéssel, én javarészt az értékesítés oldalát viszem, de amikor vándorlás vagy pergetés van, néha csatlakozom én is. Nem szeretnénk leadni a mézet egyben, de az üveges eladás energia- és időigényes, az informatikai munka mellett nem fér bele minden nap az aktív méhészkedés.

Plusz rengeteg időt fordítunk arra, hogy megtaláljuk a tiszta méhlegelőket, például repce és napraforgó esetében azt, amit nem permeteznek.

Elsősorban azért, mert két gyerekem van, ők is ezt a mézet eszik, másodsorban, mert a méhek élete múlhat azon, hogy vegyszermentes nektárt gyűjthessenek. A mi méheink egy olyan gazdaság mellett vannak repcén, aminek ismerjük a gazdáját. Ő teljesen megértette azt, hogyha lepermetezi a repcét, és vele együtt a méheket, abból neki hozamkiesése lesz, merthogy nem lesz ki beporozza a növényt.

Már sok helyen szépen virágzik a repce. Kint vannak a méhcsaládjaik?

Igen. Ha szép, enyhe az idő, akkor már február-március környékén kirepülnek gyűjteni: mogyoróról, hóvirágról, fűzről. Aztán nyílnak a gyümölcsfák, majd a repce, ezt követi az akácvirágzás, majd a selyemfű, a hárs, a mustár, a facélia – utóbbiak átfedésben virágoznak –, végül a napraforgó. Augusztus elején vége van a méztermelési szezonunknak.

Hány méhet számlál egy kaptárnyi család, és mennyi mézet adnak egy szezon alatt?

Egy család télen 6-8000, nyáron 40-50 000 egyedből áll. Egy ekkora kaptárnyi méh évente 20-80 kg mézet ad, a mennyiség nagyban függ az „évjárattól”: mennyire csapadékos vagy száraz az idő, tavasszal elfagytak-e a rügyek vagy sem, nagy-e a virágzás, sok-e a nektár, és attól is függ, hogy a méhész vándorol-e a méhekkel, azaz odaviszi-e a kaptárakat az éppen virágzó méhlegelőre, és attól is függ a mennyiség, hogy melyik fajtára: akácról behordanak hat-nyolc kilogrammot, míg selyemfűről csupán kettőt-hármat, viszont körülbelül minden harmadik évben jó az akáctermés, a többi évben vagy jelentősebb fagy éri, és nem virágzik, vagy a méheket nem sikerül időben fölfejleszteni, azaz a melegebb tavaszi időjárás miatt korábban virágzik az akác, és nem érik el a méhek akácra a fejlődésük csúcsát, de az is megesik, hogy esős, hűvös, szeles az időjárás az akácvirágzás alatt.

Mitől lesz jó a méz?

Fajtaméznél a titok, hogy jó legelőre vigyük a méheket.

A méhek röpkörzete 4-5 km, ha van egy 300 hektáros akácerdő, aminek a közepébe bevisszük a kaptárokat, onnan nem repülnek ki, így szinte tiszta akácmézet kapunk.

Az megesik, hogy az akácosban virágzik például vérehulló fecskefű, amit nagyon szeretnek a méhek a virágpora miatt. Hogyha sok a vérehulló fecskefű a környéken, akkor az átlátszó, vízszínű akácmézet egy picit elviszi sárgásabb irányba. Nekünk is volt olyan évünk, amikor akármeddig bent hagytuk a mézet sűríteni a méheknél, nem tudtunk sűrű mézet pergetni.

Olyan esős három hét volt az akácvirágzás kellős közepén, hogy úgy folyt az akácmézünk, hogy azon aggódtunk, nehogy elkezdjen erjedni az üvegben. Szerencsére nem így történt. Az időjárásról nem tehet a méhész. Arról már inkább, hogy mikor cserél keretet, mikor perget, hogy a fajtaméz ne keveredjen mással. Persze az sem baj, abból lesz a vegyes méz. Szerencsés, hogyha a hordási időszak végére időzítjük a mézelvételt, hogy utána még meg tudják hordani maguknak a méhek annyival, amire szükségük van. Hogy jó fajtamézet kapjunk, fontos az időzítés is, hogy időben elvándoroljunk az adott méhlegelőre, mert a kaptárakat felpakolni, szállítani és lepakolni nem két perc.

Az időjárást elnézve, idén az időzítés nem lesz egyszerű.

Február végétől azt nézem, mi fagyott el, mi nem; most megpattant a birsalma, a virágzásától öt hét az akác, vagy amikor három centis az akácrügy, onnantól kezdve három hét a virágzás.

Ez is nagyon szép része: figyelni a természetet, a változásban az állandót, és az állandóban a változást. Olyan szenvedélyesen és örömteljesen beszél a méhészkedésről, hogy nehezen tudom elképzelni egy szobában a számítógép előtt ülve, programozva.

Nagyon szép hivatás a méhészmesterség. Sokat adott szorgalomban, kitartásban, monotonitástűrésben, szeretem a jóleső fáradtságot, ami a méhészkedéssel jár. Nagyon szeretem a programozást, a szoftvertervezést, de amikor egész nap dolgozom, kikapcsolom a gépet és visszanézek, nem látok mást, csak az üres monitort.

Ha méhészkedéssel töltöm az időt, a nap végén fáradtan leülök, visszanézek a kaptárakra, és azt látom, hogy mennyi mindent csináltunk: ott vannak a méhek, ott van a hordó, és benne ott van a méz.

Olyan szerencsénk van a mézzel, hogy ha az elején gondoskodóan, jól tesszük a dolgunkat, akkor azután szinte már nincs vele teendőnk, csak annyi, hogy üvegbe tegyük, és átadjuk az embereknek úgy, ahogy a természet megalkotta.