A régi hatoson Pécsről érkezve Szekszárdra a Vesztergombi borház kikerülhetetlen. Érthetjük ezt az épületre is, amire muszáj minden alkalommal rápillantani, vagy ha időnk engedi, egy-két palackért megállni, de érthetjük a pincegazdák tevékenységére is, ami nélkül a Szekszárdi borvidék kevésbé értelmezhető. Huszonkét évjárat múlt el az első Csaba Cuvée óta – minderről Vesztergombi Csabát, a névadót kérdeztük.

Mielőtt elkanyarodnánk a kérdések és válaszok felé, érdemes egy kis történetiséget felvázolni. Hiszen nem 22 éve kezdődött a történet, de még csak nem is 1993-ban, amikor Vesztergombi Ferenc az országban harmadikként érdemelte ki „Az Év Bortermelője” címet. Indítsuk a históriát valahol az 1700-as években, amikor megszületett a család ma is használatos címere: egy róka, mancsában egy szőlőfürttel.

                                                     

Valami azt is sejteti, nem az első szüret alkalmával született meg a jelkép. De a folytatásban is találunk érdekességeket – például Szekszárdon az első hegybírót is Vesztergombinak hívták, s ez akkoriban szakmai elismertséget és társadalmi rangot is jelentett.

A hegyközségek újjászületésében már az első, borászként végzett és tevékenykedő utód, Vesztergombi Ferenc, Csaba édesapja vállalt jelentős szerepet, aki 1992-ig az állami pincészetben volt főborász, majd szinte az elsők között alapított családi borászatot. A váltást megelőző tevékenysége sem maradt észrevétlen a Hét Borbírák Rendje előtt, akik 1993-ban neki adományozták „Az Év Bortermelője” díjat, az elsőt, ami Szekszárdra került.

Édesapja nagyon korán, harmadikként kapta meg „Az Év Bortermelője” címet. Evidencia volt, hogy a szőlő és a bor lesz az ön jövője is?

Ha volt is olyan időpont, amikor ez eldőlhetett, akkor ezt én nem vettem észre. Mondhatjuk azt is, soha nem volt magától értetődő, hogy nekem a bor lesz az utam, de ugyanúgy igaz lehet az is, hogy evidencia volt. Ezt egy kicsit azért illik megmagyarázni. Ahogy a Star Wars-univerzumban az „erő” átsző mindent, úgy a mi családunk életét is nagyon régóta szövi át a szőlő gyökere. Több tíz nemzedék óta készít a család bort Szekszárdon, így talán mondhatom:

belenőttem ebbe a környezetbe, és teljes természetességgel kezdtem idővel a borászat felé fordulni.

Ha innen nézem, magától értetődő a dolog. E mellett viszont fontos tudni, hogy még csak finom határozottsággal sem lettem ebbe az irányba fordítva, vagy csak én nem vettem észre. Mondjuk azt, hogy a szüleim türelemmel és reménnyel megvárták, hogy én döntsek így, de lehettem volna bármi.

Mi volt az, ami véglegesen eldöntötte önben, hogy merre kanyarodjon az útja?

Szerintem az én életemben nincs egyetlen ilyen pont. Voltak és vannak olyan fontos, egyúttal
inspiráló események, amelyek új erőt adnak ebben a szép, de nem könnyű szakmában. Van egyfajta
kettősség, ami abszolút jellemző rám, és ami szerintem nélkülözhetetlen a borászatban is.

Az egyik oldalon a rend igénye és szeretete, a másik oldalon az örök kísérletezés, a lázadás a megszokott ellen.

Nagy tisztelettel próbálok az eleim teljesítményéhez mérhetőt alkotni, de emellett fogékonyan és kreatívan használni a modern világ eszközeit. Ezek segítenek abban, hogy mindig legyen elegendő hajtóerő, ami előrevisz.

Volt olyan „első bor”, ami kifejezetten önhöz kötődik?

Egy 1999-es évjáratú házasítás, egy klasszikus nagybordói cuvée volt az első „munkám”. El nem ítélhető módon édesapám keresztelte el Csabának. Sokszor felvetődik a kérdés, hogy ez az én borom-e.
Az „én borom” kategória egy jól működő borászaton belül nem létezhet. Nálunk a pincének van bora, amivel lehet, hogy én foglalkoztam többet, de ettől az mindig a közös munka eredménye.

Milyen a munkamegosztás a családon belül?

Édesapám tervezi és felügyeli a szőlővel kapcsolatos tennivalókat, édesanyám gondoskodik a szép környezetről, én pedig igyekszem megfelelni a kereskedelem és a marketing mellett a borászfeladatoknak is. Természetesen nincsenek szigorú határok, ha tud vagy ha kell, mindenki hozzá tud tenni minden részlethez.

Mi az, amit Vesztergombi Csaba szeret a borban?

Hadd idézzek Garay János Bordal című verséből. „Már ha aztán bor: legyen bor, Hegyi bor, ne szilvalé!” Ezzel nagyjából el is mondtunk mindent. Ha cizellálni kellene, akkor azt tenném hozzá:

a bor legyen harmonikus, jól iható és szekszárdi.

A szekszárdiságról nem mindenki ugyanazt gondolja, de nekem meggyőződésem, hogy a tartalmas, zamatos, fűszeres és tetszetős kifejezésekkel mindenki egyet tud érteni. És ha prózaian kell fogalmazni: szeretem a hordót, a fát a borban, az illatát, az ízét, azt a nemességet, amivel a bort felruházza. Szeretem a nagy testű, harapni való, mégis jó italú borokat, amelyek a korty lenyelése után még hosszan mesélnek az évről, amelyben születtek. Szeretem, hogy engem mindig felvidít, hogy társa a közösségnek, és hogy a világban büszkék lehetünk rá.

Mennyire lehet fontos a dűlők szerepe Szekszárdon? Sokan azt mondják, hogy hát ez egy löszre épülő borvidék, nem lehetnek nagy talajkülönbségek...

Valóban löszre épül a borvidék, de… És ez egy fontos „de”. A vidéken sokfelé megtalálható a vörös agyag, aminek a mennyisége alapvetően befolyásolni tudja egy terület minőségét. A talaj azonban nem minden. Nagyon fontos része a dűlők közötti különbségnek a fekvés, a kitettség. Rengeteget számít a szőlő egészségi állapotát, az érés minőségét, a borok koncentráltságát tekintve. A cukortartalomról nem beszélek most, mert bár fontos adat, de a bor minőségét nem ez fogja meghatározni. Az egyensúly az, amit egy jó dűlőnek rendszeresen produkálni kell, aminek a végeredménye mindig egy harmonikus bor. És egy egyéni meglátás. Szép helyeken teremnek a jó borok…

Nemrég jelent meg a kínálatban egy új sorozat, ami elsősorban a dűlőket és a fajtákat mutatja be, a pince ezzel a prémium szegmens felé lépett tovább. De nem csak ezek szerepelnek jól a megmérettetéseken.

Csak látszólag új a sorozat, hiszen a cabernet, merlot, kékfrankos válogatásoknak hosszú hagyománya
van nálunk. Ez egészült ki több új tétellel: shiraz, bikavér és több házasítás. Rendkívüli évjárat volt a 2017-es, így ezeknél a boroknál

lehetőségünk volt egy kicsit elengedni a fantáziánkat és kicsit művészkedni.

Ezek a borok kaptak egy egységes és teljesen új címkecsaládot. Több már a polcokon várja a fogyasztókat, van, ami szinte azonnal el is fogyott, de akad olyan is, ami még a pincében pihen.
Külön öröm, hogy ezek a tételek már rövid idő alatt is húsznál több hazai és külföldi aranyérmet hoztak Szekszárdra, vagy lettek rangos borválasztások győztesei. A nagy feladat talán nem is ezeknek a „nagy” boroknak az elkészítése. Szerintünk sokkal nagyobb feladat egy stabilan jó, fajtajelleges és szekszárdi karakterű klasszikus borsor elkészítése, ráadásul azt évről évre megtenni. Nekem minden évben a rozé az, ami megmutatja az évjáratot, az abban rejlő veszélyeket és lehetőségeket.

Önök nem kifejezetten a szekszárdi újvonalas gondolkodás hívei, nem kizárólag a kadarka, kék frankos, bikavér triójában bíznak. Hogyan látja, mi lehet Szekszárd jövője, akár a közeljövőre nézve, akár kicsit merészebben, nagyobb távlatokat megcélozva?

Valóban vannak páran a borvidéken, akik újdonságként kezelik a régi fajtáinkat, de ez szerintem ettől még nem lesz újvonalas. Minden fajta egy lehetőség nekünk és a borvidéknek is. Ennek megfelelően mi úgy gondolkozunk, hogy az elérhető legjobbat kell kihoznunk minden fajtából, amivel foglalkozunk.
A borvidék tradicionális borait – a kadarkát és a bikavért – elsőként töltöttük minőségi borként palackba
a rendszerváltás után. Talán ez elég is annak szemléltetésére, mennyire fontos nekünk a két fajta. Tudomásul kell viszont venni, hogy a Szekszárdon remekül teljesítő, világversenyeken szinte kizárólagosan nyertes világfajták, a cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot vagy épp a shiraz mellőzésével csak nagyon kis részét tudjuk megmutatni a borvidékben rejlő potenciálnak. A nemzetközi eredmények egyértelműen kijelölik a helyét ezen fajtáknak a borvidék első vonalában.

Mi lehet a jövő szekszárdi bora?

Abban hiszek, hogy a legjobb borok Szekszárdon valamilyen házasításként készülnek el, legyen ez egy pincészetre jellemző cuvée, vagy akár a bikavér. Ennek megfelelően a jövő szekszárdi borai inkább házasítások lehetnek, mint fajtaborok. Jó lenne, ha a világban ismét tudnák, miről beszélünk, ha azt mondjuk: „A szekszárdi”. És ahogy a borok esetében törekszünk a megfelelő egyensúly kialakítására, úgy a fajtaszerkezetben is. A jó bor viszont önmagától jó, és nem érdekli a kreált ideológiai vita. Ha minden borunknál törekszünk a lehető legjobb végeredményre, akkor ez jó eséllyel kiegyenlített, kiváló minőségű termékkínálatot fog eredményezni, ahol jól megfér egymás mellett az unikális kadarka és a világban jól ismert cabernet is. Nem vetélytársai lesznek egymásnak, hanem együtt mutatnak kiváló képet a borvidékünkről.

Van mégis olyan fajta, amelyben azt látja, hogy kiemelkedően jól teljesít Szekszárdon?

Ez a kérdés mindig további vitákat tud generálni. Alapvetően azt vallom, hogy az országban termesztett fajták nagy részéből Szekszárdon – legalább kis odafigyeléssel – jó bor készíthető. Szerencsések vagyunk e tekintetben. Vannak viszont olyanok, amelyek a tapasztalataink szerint világviszonylatban is kiemelkedőt tudnak nyújtani. Ilyen a merlot és a cabernet franc, és talán megfelelő évjárat esetén a cabernet sauvignon is. Mindemellett azt erősíteném meg, hogy legmélyebben egy házasított verzióban hiszek, a számomra legigazibb szekszárdiban.

Azt mondja, a házasításokban tud leginkább egyedi lenni Szekszárd. Hogyan lehet ebből pincészeten túlmutató, szekszárdi brand? Érdemes akár közösségi szinten szabályozni ezt, mint a bikavért, vagy nagyobb teret adna a pincészetek kísérletező kedvének?

Egyelőre korai lenne különösebb szabályozást bevezetni. Nem is nagyon lenne jelenleg mire. Zajlik egyfajta útkeresés, aminek véleményem szerint a bikavér is része, hiszen az is egy házasítás.
Sok szempontot kell itt megvizsgálni és figyelembe venni a helyi adottságokat. Az egyértelműen látszik, hogy a merlot-, cabernetalapú házasítások kedveltek és sikeresek. A nemzetközi térben egyértelműen a legelismertebb és magasan díjazott szekszárdi borok. Ha a borvidék megtalálja a víziók, vágyak és a realitás között a megfelelő egyensúlyt, és szakmai alapon kezd döntéseket hozni, akkor tudunk továbblépni.

Készül új telepítésekre is, eddig ki nem próbált fajtákkal?

Ahogy említettem, szeretek kísérletezni. Ez természetesen az új fajtákra is vonatkozik. Ennek indult például a shiraz is, ami mára szerintem az egyik nagy lehetősége lehet a borvidéknek. Jelenleg az ötödik nagy világfajtát próbálgatjuk, a malbecet. Ezek mellett a régi Kárpát-medencei, közép-európai fajták is érdekelnek, de az ezekkel való kísérletezés mindig nehezebb és több időt kíván. Hogy hangzik a szekszárdi fekete leányka például?



Nem hangzik rosszul, még akár siker is lehet. Ha már a sikernél tartunk, az utóbbi időben mintha minden zsűri találna olyan Vesztergombi-bort, amely megfelel az ízlésének és értékítéletének.

Valóban látszhat így, bár akad alkalom, amikor nem értek egyet a zsűrivel. De ez legyen a legnagyobb problémánk. Ha sikerül valahol jó eredményt elérni, annak nagyon tudunk örülni, és rendkívül ösztönző a jövőt tekintve. Sokat tudunk tanulni az ilyen pozitív visszajelzésekből, de azokból is, amik esetleg annyira nem tetszenek. Itt mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy

van, amikor egy bronz szebben csilloghat, mint egy arany.

Sajnos a bevett séma szerint igazi eredménynek sokan csak az aranyat tekintik, és már az ezüst is „csak úgy van”. Fontos, hogy tudjuk, minden érmes bor messze az átlag feletti tulajdonságokkal bír, és munka is egyformán sok van belefektetve. Például idén a nagy hírű londoni IWSC versenyen a legjobb magyar vörösborok „csak” bronzot kaptak. Nekem az is nagyon szépen csillog.

A pince borfilozófiája változott egyébként az utóbbi évek során?

A borral kapcsolatos filozófián elképzeléseink alapvetően nem változtak. Az önmagunkkal szemben elvárt szakmai sztenderdek viszont szigorodtak. Mostanra a megújult ültetvényeken azt tudjuk csinálni, amit már az elején is szerettünk volna művelésben, terméskorlátozásban, klón- és alanyhasználatban. Sok esetben kicseréltük az adott helyen lévő fajtákat, mert úgy gondoltuk, az a helyes. A jelek szerint nem járunk rossz úton, de egy borász soha nem lesz maradéktalanul elégedett.

Mi az, ami kikapcsolja? Mit csinál legszívesebben, amikor „ki kell szabadulni” a pincéből?

Van egy szép családom, szeretek velük lenni, túrázni, kirándulni. Ez legtöbbször persze a szőlőterületek bejárását jelenti, de egy ilyen szép vidéken, mint a szekszárdi borvidék, ez is abszolút kikapcsol.
Van, amikor el tudunk jutni messzebbre, és esetenként még síelni is sikerül. Rengeteg könyvem van, és ha adódik rá időm, akkor olvasok, ha kevesebb az időm, akkor egy-egy film fér bele a pihenésbe.