Óbuda híres vendéglátásának alapját a római korig visszanyúló szőlő- és borkultúra teremtette meg. Aquincum katonái már kétezer évvel ezelőtt csapszékekben, fogadókban és tavernákban (bormérések) koccintottak Bacchus tiszteletére.

A középkor embere az egészségtelen víz miatt reggeltől estig bort ivott, akár a földeken dolgozott, akár a város piactereinek lacikonyháin tömte a hasát. A török pusztítás után lakatlanná vált területekre sváb, bajor és osztrák telepesek érkeztek. Keskeny, rövid tutajokon (Ulmer Schachtel) nemcsak szőlőtőkéket hoztak magukkal, de a korszerű borászkodás tudományát is. Térdig felgyűrt nadrágban dolgoztak a földeken, lábuk szárát barnára sütötte a nap, emiatt braunhaxlereknek (barnalábúak) gúnyolták őket. Az elnevezés idővel rangos címmé nemesedett, és csak a vérbeli óbudai polgárt illette meg. A jobbágyság eltörlése (1848), a három városrész egyesítése (1873) és az egyre erősödő iparosodás látványos fellendülést hozott a vendéglátásban. A felszabadult szőlősgazdák egymás után nyitották meg családi kocsmáikat. Minden második ház aljában mértek bort. Csak a Kórház utcában tizenhét kocsma működött. A versenyt egy időben úgy szabályozták, hogy páratlan napokon az utca egyik oldalán, míg páros napokon csak a másikon lévő kocsmák nyithattak ki.

A vendéglátást uraló sváb dinasztiák (Weber, Prósz, Schlosser, Kéhli, Szautner, Gittinger, Wittmann, Gigler, Berlinger, Lindmayer) nemzedékeken keresztül örökölték kocsmáikat, sőt gyakran egymás között házasodtak az érdekkör megőrzéséért. Mire a filoxéra betört a budai szőlőültetvényekbe (1882), ezek az üzletek már annyira megerősödtek, hogy gond nélkül beszerezték a bort más területekről. A helyi vendéglátás 1890 és 1950 között élte aranykorát. Ekkor alakultak meg azok a közkedvelt kocsmák, divatos vendéglők, kávéházak és cukrászdák, melyek a városrész jellegzetes arculatát meghatározták. A leanderes kerthelyiségeket hétvégenként ellepte Budapest szórakozni vágyó közönsége. Piros kockás abroszok fölött ették a túrós csuszát, kadarkafröccsöt ittak hozzá, és sramlizenére mulatták végig az éjszakát. A legendássá  vált helyek nagy része később, a második világháború, az államosítás vagy a rekonstrukció bontásainak áldozatává vált.

Óbuda mai arca aligha képes megidézni a letűnt aranykor ragyogását. Néhány, a századforduló környékén alapított vendéglő azonban sikerrel dacolt a kényszerű bezárásokkal, tulajdonosváltásokkal és átalakításokkal. A Kéhli vendéglőt alapító család a Strassburg melletti Kehlből érkezett Óbudára, még az 1700-as évek elején. A Mókus utca 22. szám alatt Kéhli Józsefné nyitott először borkimérést 1885-ben. Tőle később fia, Kéhli Ferenc vette át a vezetést. Vendégeit felesége, a legendássá vált „Kéhli mama” szolgálta ki. Forgalmuk az 1920-as években lendült fel igazán, amikor a vidám budai kiskocsmák divatba jöttek a pesti közönség körében. A Kéhli felkapott hely lett, gyakran megfordultak itt a korabeli hírességek, mint az író Márai Sándor, a komikus Latabár Kálmán és a nagy primadonna, Honthy Hanna. Leghíresebb vendégük Krúdy Gyula volt, aki élete utolsó három évében (1930–33) egy sarokra lakott a vendéglőtől. Szobájából külön készíttetett egy utcára nyíló ajtót, hogy családja tudta nélkül átosonhasson kedvenc törzshelyére. Mindennapos vendégnek számított, legszívesebben zöldszilvánit ivott, és sokszor haza is vitt belőle egy literrel.

Bő tíz évvel a halála után a vendéglőt elérték a történelem viharai. A borkészletet 1945-ben megsemmisítették. Kéhli Ferenctől a Vendéglátóipari Vállalat vette át az üzemeltetést Híd vendéglő néven. 1991-ben Cecei-Horváth Tibor megvásárolta az épületet, lefedte a boltíves kapualjat, a pincéket étteremmé alakította, és megnyitotta saját üzletét az eredeti Kéhli Vendéglő néven. 

TOP 10-es listánkat megtalálja a Magyar Konyha júniusi számában!