Magyar Konyha
2017. november 9.Cserna-Szabó András pályafutását munkaköri kötelességem nyomon követni, hiszen huszonévesként épp a Magyar Konyha volt első és – saját bevallása szerint – utolsó munkahelye.
A mai napig jelennek meg gasztronómiai tárgyú cikkei lapunkban, melyek novellának talán rövidek, de kétségkívül közelebb állnak az irodalomhoz, mint az újságíráshoz. Cserna-Szabót a kulinária és az irodalom összefüggései érdeklik leginkább, szerelmes a régi magyar gasztronómiai irodalomba, képes heteket tölteni kutatómunkával különböző könyvtárakban, hogy annyi részletet összeszedjen kedvenc témáiról, amennyit csak tud, s utána koszorúba fűzze őket, és a türelmetlen olvasó elé tárja ezeket a kincseket.
Nos, éppen ez történt pacalügyben is. Négy-öt évet dolgozott az író a 77 magyar pacal – Avagy a gyomor csodálatos élete című könyvén, amely a minap jelent meg végre a Magvetőnél. Cserna-Szabó zsenialitása az élettel és humorral teli nyelvi megformáláson kívül – ami rendkívül szórakoztató élményt nyújt – éppen abban rejlik, hogy ezt a rengeteg összekönyvtárazott részletet, amelyek átölelnek vagy ezer évet, több földrészt és valamennyi társadalmi osztályt, addig-addig dédelgeti, rendezgeti, míg megtalálja a helyüket egy egységes és jól felfedezhető struktúrában. Könyvvé válnak együtt, irodalommá, értékes, tartalmas kultúrtörténeti regénnyé, ami nyomokban szakácskönyvet tartalmaz.
Ennek a kötetnek épp olyan természetességgel része Szabó anyuka szentesi konyhája, mint Estei Hyppolit érseké a XVI. században, Torgyán doktor rosszulléte és Márai Sándor naplója, Misztótfalusi Kis Miklós veretes mondatai és Zacher doktor bélrendszeri működésének sajátosságai. De fejezetet kapnak a Pacal becenéven szólított lovak, cigány gyerekek és csatárok is. Hogy a szerzőt az alkotásnak ez a módja szórakoztatja, hogy a témájába szerelmes, s hogy amit ír, az maga az élet, az ő élete, az nyilvánvaló. Hogy szórakoztató könyvet lehet írni a gyomorról, azt sosem gondoltam volna magamtól, de ahogy kézbe vettem a 77 magyar pacalt, nyilvánvalóvá vált.
A kötet három nagy részből áll. Az első egyfajta történeti áttekintés a rómaiaktól napjainkig. Figyelmeztetem az érdeklődőket, hogy ennek a fejezetnek az olvasását igen nagy erőfeszítés árán lehet csak megszakítani, esetleg akkor érdemes elkezdeni, amikor egy jó nagy gyomrot készít el az ember, és éppen megkezdi azt a két órát, ami alatt a pacal megpuhul a fazékban, hogy továbbdolgozható legyen. Erre az időszakra ugyan a szerző Rabelais-t ajánl, a Gargantua negyedik fejezetét, amelynek címe: Hogyan lakott be pacallal a Gargantuával várandós Garganella? – de higgyék el nekem, hogy igen vidám órák lesznek ezek Cserna-Szabó könyvével is.
A könyv második része 77 receptet tartalmaz valóban, időrendi sorrendben a XVI. századtól egészen Bíró Lajosig és Segal Viktorig, a fehérvári Petz sörözőig és a miskolci Végállomásig. Ez azoknak való, akik nem irodalomnak tekintik a kötetet, hanem szakácskönyvnek, vagy inkább receptgyűjteménynek, tehát akik tényleg szeretik a pacalt. A harmadik fejezet, a legrövidebb A pacalember, ha író címet viseli, és a világ irodalmi remekeiből szedi össze a pacalra történő utalásokat, különös tekintettel kortárs magyar szerzőkre, akik, bátran mondhatjuk, felveszik a versenyt e tekintetben a világ nagy szerzőivel. És még nincs vége a könyvnek, mert itt következik a névmutató, ami önmagában 14 oldal, mely tény sokat elmond Cserna-Szabó András kitűnő pacalmonográfi ájáról, melyet szeretettel ajánlunk a pacalt szeretőknek és nemszeretőknek egyaránt.
