A világ leghíresebb szakácsa volt: úgy is viselkedett

A világ leghíresebb szakácsa volt. Úgy is viselkedett. Összefont karral tűrte, hogy lapogassák, fényképezzék, ha ereje engedte zokszó nélkül aláírt félszáz szakácskabátot, posztert, lábost, türelmesen pózolt a szponzorok molinója előtt.

Mit tehetett volna? 91 évet élt, 52 évig őrizte három Michelin-csillagát. Nemzeti ereklye lett, akár az Eiffel-torony vagy a rocquefort. Ő csinált magából élő legendát. Lyon oroszlánja - Lion of Lyon - egész életében azért harcolt, hogy a szakácsok sztárok legyenek. Ezért született a hatvanas évek vége felé a Nouvelle Cuisine mozgalma, ezért hozta létre az európai szakácsok unióját, indította el 1987-ben (természetesen saját nevén) a világ legrangosabb szakácsversenyét, alapított 1990-ben Ecullyben gasztronómiai főiskolát, nyitott 23 éttermet Franciaországban, Svájcban, Japánban, az Egyesült Államokban. Az történt vele, amit ő akart.

"Nem tettem semmi különöset – szokta mondogatni – csak visszaadtam a konyhát a konyhafőnököknek."

Ennél persze sokkal többet tett. Kiszabadította a francia gasztronómiát a nehéz barna mártások, túlkészített hús-, és halételek rémuralma alól, visszaadta az alapanyagok (kézművesek és kistermelők) becsületét. Neki köszönhető a kárdi nevű zöldség, a bresse-i szárnyas fennmaradása és világhíre. Szerencsés kézzel ötvözte a hagyományt és a kreativitást, utazásai révén átjárhatóvá tette a nemzeti konyhákat, mesterien bánt a médiával: a főzésből divatot teremtett.

Közben bölcsen elkerülte az elmúlt ötven év trendi irányzatait, a fúziós, molekuláris konyha csapdáit, megmaradt hajdani két mestere, a lyoni Brazier mama és Fernand Point alapreceptjénél:

„A konyha lényege két dolog: minőség és kreativítás”.

Eközben ő maga nem sokat változott. A csúcsgasztronómia császára úgy tekintett magára, mint a kis Paolóra, a Saone folyó partjáról, aki a tűzhely fölött született, több generációs szakácscsaládból és ma is az egyszerű kézművesek között érzi magát a legjobban. Ugyanaz a frissen keményített, makulátlan séfsüveg, klasszikus séfkabát, ropogós fehér kötény (amit mindig ugyanazzal a mozdulattal simított végig), nyakában a szakma legjobb kézművesének (MOF - Meilleur Ouvrier de France) járó kitüntetés kék-fehér-piros szalagja és medálja. Mostanáig, becsületrendjei, elnöki pozíciói ellenére erre volt a legbüszkébb, pedig - megbízható források szerint - életében csak Kim Ír Szen, az észak-koreai dolgozó nép jótevője kapott több szobrot mint ő.

Bocuse önmaga múzeuma lett. Vállalat és vállalkozás. Lyonban 2006 óta a nevét viseli a központi vásárcsarnok, sajtárusok, hentesek, halkereskedők tucatja hirdeti büszkén (Monsieur Paul életnagyságú poszterével a kirakatban), hogy a „séfek királya” nála vásárol. Viaszfigurája ott pózol De Gaulle mellett a párizsi Musée Grévin panoptikumban, egész alakos aranyozott szobrait vihetik haza a szakácsverseny győztesei és ennek kicsinyített mása fityeg rajongók ezreinek a kulcstartóján.

Pedig nem is ő volt a legtehetségesebb. Maga is elismeri, hogy a Troisgros-fivérek, vagy akár Michel Guérard invenciózusabb szakács. Emblematikus étel is kevés köthető a nevéhez, a híres szarvasgomba levest, amit a francia köztársasági elnök (Valéry Giscard d'Estaing) tiszteletére kreált, inkább a története élteti, mint az íze. De senki nem értett úgy a marketinghez, mint ő. Christian Millau említi, hogy egyik menükártyájára a következő szöveget írta: "Hála kulináris zsenialitásának, Paul Bocuse világhírűvé tette a francia konyhát." Melyik másik szakács mert volna leírni egy ilyen mondatot?