Ha azt gondoljuk, hogy ételt csupán étteremkritikus tud értékelni, tévedünk. Van a kritikának egy másik fajtája is: a food karikatúra. Ahol nincs idő, nincs tér, sokszor szöveg nélkül kell kifejezni véleményünket. Ha van az éttermi fekete humornak királya, akkor Claude Serre az.

Pedig normális embernek indult: templomi üvegfestőként kezdte. Áhitat és tömjénillat. De hamar cserbenhagyta Istent.  Karikaturista lett. Az ördögnek - köztudomásu - jobb a humora. Ráadásul egy nagyevő könyvkiadó (melyik nem az?) 1982-ben rábeszélte a Konyhamalac című kötetre. És bár Serre-t haspóknak nem lehetett nevezni (alacsony volt és sovány) hihetetlen empátiával rontott be a konyhába. "Az ember mindig azt rajzolja, amitől fél – mondta, amikor először találkoztunk Rozey-en-Brie-ben – az ősember is azért rajzolt bölényt a barlang falára, mert le akarta győzni."

Serre pedig vitriolos kegyetlenséggel rajzolni kezdte az ínyenceket, az elhízott Vénuszt, a gondolkodó alkoholistát, bulémiás politikusokat, kirugott szakácsokat, megrajzolta, hogyan festene korunkban az utolsó vacsora (abban a korban, ahol a pizza hamarabb házhoz érkezik, mint a mentő), kiszámolta hány tonna élelmiszert küldünk le tápcsatornánkba, abból milyen anyag lesz, elgondolkodott rajta, mi lett volna az emberiségből, ha Ádám és Éva nem az almát, inkább a kigyót eszik meg.

Eközben a világ legjobb food karikaturistája lett. Első pillantásra nem is érzékeljük a rajzokban elrejtett bombákat. Többnyire átlagembert látunk banális, hétköznapi szituációban. Egy bejárónő szőnyeget porol. Egy zabagép hedonista gyönyörrel nyelvet eszik. Az étteremkritikus beleharap a szendvicsbe. Aztán váratlanul leesik a tantusz. Robban a geg. Először felfedezzük az elrejtett bombát, felsikítunk a röhögéstől, majd elgondolkodunk. Hiszen a bejárónő egy emberi nyelvet porol (kitisztítja ízlelőbimbóinkat), a zabagép a saját nyelvét eszi és még csak észre sem veszi, az étteremkritikus olyan szendvicsbe harap, ami a Michelin guide és a Gault-Millau kalauz közé tett húspogácsából áll. A mai kor embere pedig egy mérlegen áll a keresztfán megfeszítve, kezében kés, villa, a feje fölé nem Pilátus ítéletét írták: INRI (Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum), hanem azt: MENÜ.

Serre-ről sokszor leírták, hogy brutális, cinikus, abnormális. Lehet. De nála a kegyetlen látlelet nem végcél, hanem eszköz. Minden, ami a rajzaiban bántónak vagy durvának tűnik azonnal feloldódik a Serre-féle komikumban. A geg a legjobb hazugságjelző. Egy-egy rajz néha többet mond félelmeinkről, kiszolgáltatottságunkról, mint egy regény. Claude Serre szerint: „A karikatúra története az emberi lelkiismeret története. Három valódi dologban hiszek - mondja  - Isten, az emberi butaság és a nevetés. Mivel az első kettőt mélységében fel sem foghatom, inkább a harmadikkal foglalkozom. A karikatúra az egyetlen engedélyezett bűntett. Lehettem volna színész is, ő is szabadon kiélheti gyilkos ösztöneit, de én jobb szeretek egymagam (a rajzasztalnál) szembenézni lidércnyomásaimmal. Meggyőződésem, hogy kedves karikatúra nem létezik. Amelyik karikatúra kedves, az nem karikatúra."

Serre már nem él. Közel húsz éve meghalt egy ostoba autóbalesetben. Egyesek szerint nem véletlenül. Ha gasztronómiáról írok, rajzai ott kavarognak a szemem előtt, és tudom, becsaptam, sohasem jelent meg albuma Magyarországon. Amit az ízlésről (meg az életről) tanultam, tőle tudom. Azt mondta: "Az ember nem azért nem issza meg a méregpoharat, mert halálos, hanem azért nem, mert pocsék az íze."