Olyan nincs, hogy valaki éhen marad az utcán

Az Atacama-sivatag kisvárosában, Vallenar árnyékolókkal védett játszóterén múlatjuk a forró nyári délutánt. Szép lassúcskán. Furcsa érzésem támad, felnézek a könyvemből. Mintha egy film jelenetébe cseppentem volna: egyre több ember bukkan fel egymás után különböző kocsikat húzva, dobozokat tologatva. Aztán az eddig biciklis pályának nézett placcon víz indul meg a játékokból. Hirtelen mindenki fürdőruhában terem, beindulnak a hangfalak, dübörög a "Sube me la radio" című szám, és 5 perc alatt hata

Egy óra múlva mindenki éhesen tekintget körbe. Ám olyan nincs, hogy Chilében valaki éhen marad az utcán. A sivatagi bányaváros gazdagságát hirdető vizes játszótér központi családi szórakozóhelyszín a nyári szünidőben, és ezt az étkezdések is tudják.

Sőt, minden élelmes nagymama is, akik saját kosárkáikból visszafogottan, könnyűdrog-dílerek suttogásával és testtartásával, bizalmasan közelhajolva kínálják nejloncsövekbe töltött házi jégkrémeiket vagy a tipikusan chilei empanadákat, a főleg hússal vagy sajttal töltött félhold alakú lepénykéket. Néha eszembe jut Delhi sűrűje, ahol a

"-Hashish, madam? Verygood, verycheap" mantrával bombáztak hasonlóképp.

Csak nem a nagymamák.

És nem is kell sokáig várni. Amikor a hőmérséklet kissé alábbhagy, megjelenik egy jamaikai sapkás rasztapár, akik fülig érő, igen belazult mosollyal kínálgatják bonbonjaikat egy dobozból. Ránézek Paulára, vallenári barátnőmre: -Az az, amire gondolok? Itt a játszótéren? -No, te preocupes, ne aggódj, Éva, nem az.

Ez cocadas, régimódi csokibonbon. Marijuanásat csak este 9 után hoznak. Illegális, de ez senkit sem érdekel.

Ami viszont engem érdekel, hogy hol érdemes jó empanadát enni. A választ hónapokkal később kapom meg Santiagóba tartva, az autópályán.

"Nagyjából a semmi közepén a következő kihajtónál forduljon jobbra." - búgja képzeletbeli GPS-ünk. Le is térünk, és egy farmépülethez jutunk, ahol a parkoló dugig van. Itt, tényleg a semmi közepén mindenki letér az autópályáról. Az ország egyik leghíresebb útmenti empanada-székhelyén vagyunk. A választék specializált, kizárólag sajtos empanada kapható olajban sütve, papayalével fogyasztandó. A kiszolgálás többlépcsős: először bemondjuk, mit szeretnénk, kifizetjük, kapunk egy sorszámot, és egy kijelző mutatja, mikor hívnak a kész lepényekért.

A hagyományos, chilei empanada a "pino" marhahúsos, tojásos, hagymás, olívás, mazsolás töltelékkel. Ezt minden péknél, minden szupermarketben megkaphatjuk, és a kosárral cirkáló nénik is ilyet árulnak leginkább.

Matula, a sci-fi és a hotdog

Mihez lehet még hozzájutni gyorsan, útközben? Főleg, ha egy-egy nap 7-800 km monoton autózás vár ránk, gyerekekkel. Az ép szülői idegrendszer és a gyermeki úti lelkesedés fenntartása érdekében táplálni kell elmét s testet. Esetünkben a gyermeki elmék jóltartásában (6 és 10 évesek) utcahosszal nyertek a Durrell-regények, a Tüskevár és a Téli berek hangoskönyvek 7-10 órás felolvasásai. 

A legnehezebb pillanatokban csodaszerként működik még az olykor bevetett tortilla-chips, és a benzinkutak hot-dog kínálata is.

Az általunk csak Mos Eisly-ként emlegetett La Negra sivatag közepi ipartelep, fontos csomópont a Ruta Cincón (Ruta 5), azaz a Chilét észak-déli irányban átszelő Pánamerikai-országúton. Azt hiszem, a hely sci-fibe illő idegenségét és keménységét a kizárólag női alkalmazottakkal működtetett kút igyekszik enyhíteni. És tényleg, jól esik a kedves hang és mosoly. Még akkor is, ha a kutas hölgyek valóban szkafandernek tűnő ruházatban dolgoznak a gyárak, erőművek okozta elképeztően poros-szeles környezetben.

A vastagkolbásznyi virslikkel megrakott kiflikbe nyomós "csapokból" igény szerint tölthető a szokásos ketchup, mustár, melyet itt chilében paltakrémmel (avokádókrémmel ) lehet megfejelni. Ha nagyon extra a hely, "Italiano" is kérhetjük a hotdogot (a h betűt nem ejtjük a szó elején), ami annyit tesz, hogy néhány kocka paradicsom is jár hozzá. Desszertnek jön egy három "halálfejes" jégkrém (Magas kalóriatarttalom-link), és a testek-lelkek megújultan ülnek vissza az autóba.

Ebéd a jégkrémes dobozból

Csörög a telefonom. Te jó isten, chilei szám! A chilei spanyolt kifejezetten nehéz érteni, főleg telefonban. A zabszem bekerül oda, ahová kell, a szállásadónk hív, mikor érünk a fővárosba? Nemsoká. Az ablakunk sűrű, iroda- és motorbolt-negyedre néz, ahol ebédidőben a szupermarketek előtere és

a környező utcák megtelnek főztüket áruló átlagemberekkel, hogy ellássák a belvárosi dolgozókat főtt ebéddel, jóval a méregdrága éttermi árak alatt.

Nézzük a kínálatot. Mintha itthon Marika néni lefőzné a tökfőzeléket csirkecombbal, és műanyag dobozba töltve hűtőtáskája tetejéről árulná. Kétes biztonságú fogásaikkal igyekszenek leterelni az élelmiszerboltba indult ebédelni vágyókat. Itthon az ÁNTSZ szívrohamot kapna, de Chilében működik.

Vamos a la playa

Egyik kedvenc helyünknek már a neve is dédelgetni való: Pichilemu. Saját elnevezésük szerint „a szörf fővárosa”. Az agylottyasztó santiagói 37 fokból kellemes az érkezés a tengerparti konstans 22 fokba.

Leheverünk a partra, az idő kissé ködös, ám az UV-sugárzás így is erős. Botokra erősített zacskókat cipelő "müezzinekkel" telik meg a föveny, fel-le mászkálnak és közben dallamosan hirdetik, milyen portéka lóg a hordozóikon: - "Palmeritas-maní-maravilla-helados-helados-heladitoooos-humitas-charquiiii....!" Annyira gyorsan éneklik a strandplédek közt cirkálva, hogy beletelik fél napba, míg szétválasztom a szavakat, és erős kuksolással azonosítom, mik is ezek?

Egyszerű vajas keksz pálmaformára sütve, sok cukorral - mogyoró - napraforgómag - fagyifagyiiii. A humitas és a charqui izgalmasabbak, ősi indián eledelek: utóbbi szárított ló-, láma- vagy alpakahús. Az Andok hosszanti, főgerince mentén hagyományos, jellegzetes úti táplálék volt, és a Ruta 5-ón ma is mindenütt árulják. Előbbi pedig kukoricalevelekbe csomagolt, párolt, zöldséges puliszka. Nagyon alapvető indián étek.

„- Churrrrrrrooooooos! Churros tan frescitoooooos!”

- kántálja az öblös hangú mester. Az olajos, hosszúkás fánk középen lyukas, ebbe töltik bele bőségesen a tömény édességű tejkaramellakrémet, a manjart vagy más néven dulce de lechét. Sőt, szívesen meghintenék még porcukorral is, ha kérnénk. Kérek kettőt: - Dos, por favor. - Doce?? Tizenkettőt??-  kérdez vissza az árus. -Mit csinálnék tizenkettő churros-szal?... - tűnődöm.  Az északon megismert Paula pichilemui származású, épp itt nyaralnak, és ő hűvös nyugalommal közli, hogy férje és 5 éves kislánya minden gond nélkül megesznek egy tucat churrost.