Szakadt bugyi meg a déli grillkultúra

Nem repül a katonai gép. Még tíz napot kell várnunk, mire átrepülhetünk az Antarktiszra. Csalódottan távozunk az INACH (Chilei Antarktiszi Intézet) irodájából. Sokmázsás, kutatófelszerelésekkel tömött csomagjaink házigazdánk előszobájában tornyosulnak, nem akarunk terhére lenni, ezért úgy döntünk, rámelegítünk a ránk váró jégmező-keresztezésekre, és elmegyünk gyalogolni a Torres del Paine Nemzeti Parkba. Ám előtte még eleget teszünk egy hagyományos, patagón bárányparillada-meghívásnak. Lucho bar

Relajate, nyugi. Chilei idő, chilei buli.  Kiderül, a parillada már két napja tart, mert szilveszter van. Amikor betoppanunk már ehhez mérten jó a hangulat, mi vagyunk az új hús, ráadásul külföldi. Tűzre azért nem tesznek, de a Magellán-szoros nyáron is metsző szeleit árnyékoló szűk faépítmény sötét zugába helyezett asztal központi helyére igen. Megmutatják,

hol sül órák óta a kifeszített bárány,

és nyesnek is belőle nekünk.

A chilei konyhához mérten minden egyszerű: a húshoz kenyér, ketchup, mustár és saláta jár. - “Itt a lényeg, hogy a lassan sülő bárány mellett űzzük a chilei nemzeti sportot.” - meséli a horvát bevándorló felmenőkkel bíró Tito. Elérte a hatást, nem értjük. -“Hát, a piscolát!” Az orrunk előtt ki is keveri: egy rész sivatagi szőlőpárlat, két-három rész kóla. Maradok a pisco sour-nál, a limonádéval kevert változatnál. A “piscola edzés” előrehaladtával a - külföldi látogatók érkezésének hírére megszaporodó - vendégsereg már hangosan énekli a "Besáme muchót", előkerülnek a régi birkapásztor-hangszerek, és Lucho hosszú chilei ballada éneklésébe fog.

Az egyetlen pislákoló lámpa fényénél felvillanó hangszerek, poharak, éneklők és táncolók, sírók és nevetők képei és a fütyülő jeges szél gondolatban visszaröpít 100 évvel ezelőttre:

ilyenek lehettek a vad patagóniai pampák pásztorainak mulatságai is.

Ahol a parrilládákon már akkor is kedvelt édesség volt - és azóta nemzeti sütemény lett - a "calzones rotos", a szakadt bugyi, ami gyakorlatilag csörögefánk porcukorral.Patagónia legdélebbi vidékén már az ősz köszönget március elején, a hihetetlen óceáni kékek közt sárgulni kezd a törpenövésű, hideget és szelet tűrő keménylevelű erdő. A Lago Parrillar az egyik legnépszerűbb hely a Magallán-szoros környékén, ahová horgászni és grillezni járnak a chileiek. Még a tó nevében is benne van: sütögetés. A sátorhelyeket alapból sáncok védik a gleccserborította hegyek közül lefutó jeges szelektől. Két antarktiszi szezonnal a hátam mögött mégis úgy érzem, soha nem fáztam még ennyire. Nem úgy a szomszéd sátorhelyen, ahol

három 60-as hölgy sátrazós csajbulit tart éppen.

A 80-as évek összes slágerét végighallgatjuk, kérünk tőlük egy öngyújtót, mert mi otthon felejtettük, és anélkül még egy teát sem tudunk főzni. Kapunk is. És egy kis bepillantást is abba, mit sütnek. Órákon át forgatják egymás után a báránybordákat, kolbászokat, közben ők is elérkeztek a „Besáme mucho” örökbecsű klasszikusához. Éjfél körül berobog a CONAF, a chilei természetvédelem quadja, körülnéz, mindenki eloltotta-e a parazsát. Az óvatosság nem indokolatlan. A nyári szezonban országszerte nagy károkat okoznak a hanyagság – vagy rossz nyelvek szerint szándékos gyújtogatás – miatt fellobbant erdőtüzek. A problémát ilyenkor a lángok keltette termikek jelentik, melyek továbbrepítik a zsarátnokokat, és leszálltukkal a száraz aljzat azonnal izzani kezd.

A tűz így „lépked” sokszor óriás erdős területeket porig égetve.

A táborunkban pedig a fél méteres sólyomalkatú caranchó madarak lépegetnek a tűzhelyek felé némi maradék reményében. Mi már a sátorban vacogunk, és várjuk a reggelt. Ébresztőre nincs szükség, hajnalban ismét felcsendül a Besáme mucho, és a szomszéd hölgyek reggeli churrasco pecsenyéinek illatára mi is előkúszunk. A grillezéshez legtöbbet használt alkalmatosság a félbevágott vashordó némi rácsozattal. Annyira alapvető eszköz, hogy a kiépítetlen, de gyakran látogatott tengerpartokon mindig találni néhányat.

A grillezéshez való jog mindenkié: bármit kifognak a tengerből, mehet is a rácsra.

Alatta izzik a vásárolt faszén, olykor nejlonostól. 

Vegánként azonban nem sok babér terem számomra a húsközpontú chilei grillszcénán, és egyáltalán nem is találkoztam más zöldségevővel a sokhónapnyi kintlét során. A változatos növényalapú étrend is nehezen tartható ott huzamosan, út közben. Erről – átmenetileg - elgyengült körmeim is tanúskodtak.
A Chile-szerte jellemző, rengeteg kóborkutya ellenben egyáltalán nem legyengült, sőt kifejezetten jó kondiban vannak.  Etetik, itatják őket. A  feltétel nélküli életszeretet átsüt a társadalmon. Nincs állandó rohanás, az emberek türelmesek egymással, az ismerősök szánnak egymásra néhány percet az utcán. Nemrég megkérdeztem a 10 éves lányom, mi hiányzik neki Chiléből. 

A nyugis chilei stílus.

- felelte. Így működhet a grillkultúra.