Veszélyeztetett faj: Az étteremkritikus

Évtizede még élt néhány remek példány. Ruth Reichl, a New York Times ítésze, aki álruhában járta az éttermeket és hol özvegy tanárnőnek, hol lakberendezőnek öltözött. Wolfram Siebeck a Feinschmecker kolumnistája, akit gunyoros stílusa miatt ki akartak rugatni az állásából és Paul Bocuse ököllel támadt rá, mert "vidéki korcsmárosnak" nevezte.

Legendás alak volt Francois Simon is, a Le Figaro gasztroguruja (róla mintázták Anton Egot, a L’Ecsó című animációs film gyomorbeteg kritikusát), vagy Jean-Claude Ribaut a Le Monde gasztronómusa, de ők már ugyanúgy nem írnak újságcikket, mint Philippe Couderc (Nouvel Observateur), François Gaudry (L’Express) és sokan mások. Abbahagyta Gilles Pudlowski is, aki évtizedekig a párizsi gasztrovilág meghatározó figurája volt és már csak könyveket ír a 88 éves Christian Millau (a Gault-Millaut egyik alapítója) is.

A műfaj lassan kihal.

Kit érdekelne ma Grimod de La Reyniere, a kacskakezű, arisztokrata ügyvéd, aki a XVIII. század legvégén megalapította a torkosok társaságát és kiadta a világ első étteremkalauzát? A szigorú kritikust a dühödt párizsi vendéglősök hazaárulással vádolták és kétszer meg is verették.

Vagy mi lett volna Marcel Curnonsky sorsa?  Az ínyencek  csalhatatlan (és megvesztegethetetlen) hercegének kisebb vagyont kínáltak a margaringyártók, hogy reklámozza terméküket, ám Cura (ez volt a beceneve) rovatában csak ennyit írt: "Az avas vaj is finomabb, mint a legjobb margarin!" Ő volt Bibendum, a kövér gumiember, a Michelin-kalauzok első kritikusa, aki évtizedekig meghatározta a franciák ízlését. Elképzelhető, hogy ma reklámarc volna, mint némely felkapaszkodott blöffszakács vagy gasztroblogger? 

Nem valószínű.

Ezek e legendás ínyencek komolyan vették a gasztronómiát. Szabályos intézmények voltak, évtizedekig állandó rovatot vittek valamelyik jelentős hetilapban, csalhatatlan érzékkel fedezték fel a minőséget, az egyszerű becsületes vidéki konyhát éppúgy, mint a csúcsgasztronómia műhelyeit. Nélkülük nem lett volna Michelin, vagy Gault-Millau kalauz, sem francia új konyha, az ő támogatásuk nélkül a szakácsok ma is fuldokolnának a nehéz, előre elkészített mártásokban, a bisztrókonyha, a piac konyhája fogalma meg sem születik, ehhez mind ők adták az alaphangot.

Ráadásul szellemesen és jól írtak. Curnonsky egyik bírálatán például (az 1960-as években) hetekig mulatott Franciaország : „Ha a leves olyan meleg lett volna, mint a bor, a bor olyan vén, mint a kappan, a kappan olyan begyes, mint a vendéglősné, pompás vacsora lett volna.”

Ma mindenki gasztrokibic. Blogok, honlapok, közösségi oldalak ezrein olvashatunk kulináris élménybeszámolót, az interneten hemzsegnek a kajabubusok, ingyenevők és világevők, az egész olyan frissnek és demokratikusnak tűnik, mintha épp csak felhívtad volna tanácsért a haverodat, hogy hol ebédelj, közben tele a kulináris színpad hamiskártyásokkal, a bejegyzések többsége előre megrendelt pr-szöveg: vagy maga a vendéglős írja, vagy a haveri kör.

Se szakértelem, se hitelesség. Igaz, az is abszurd, amikor a még megmaradt néhány gyomorbeteg étteremkritikust kisbusszal szállítja a vendéglős az éttermébe, megeteti, megajándékozza őket, majd arra biztatja a társaságot, írják meg bátran a véleményüket. Kosztolányi Dezső soha nem fogadott el szabadjegyet. De hol van már a tavalyi hó? Hiszen lassan már az is etikusnak számít, ha a kritikus egyáltalán megkóstolja az ételt, amiről ír.  Sokan úgy posztolnak véleményt, hogy nem is jártak az adott intézményben. Alapanyagok? Technikák? Ízharmónia? A lényeg az instagram. Nyilván ismerik a viccet. A pincér kihozza az ételeket. Mindenki vadul fényképezni kezd a mobiljával. Csak az egyik vendég áll neki az evésnek, nehogy kihűljön a leves. A pincér döbbenten kérdezi: "Már eszik? Hiszen le sem fényképezte?!"