Ízvadászat » Alapanyagok

A levendula – megelégedés és takarékosság

A levendula – megelégedés és takarékosság

2016.06.17.  | Ambrus Lajos

Fűszerként leginkább Dél-Európában terjedt el; használják hallevesekhez, halételekhez, ürühús ízesítésére és különféle szószokhoz. Manapság a kifinomult ízlés egyik kedvenc, újra felfedezett klasszikus növénye: fűszerkeverékhez, süteményekhez illik. De az olívaolaj (régi nevén faolaj) ízesítéséhez, vajakhoz, kompóthoz, liktáriumokhoz és fagylaltokhoz is szerfölött kedvelt.

A levendula (Lavandula officinalis) nevét a középkori latin lauindola, leuendola, lavendula szóalakokból, vagy pedig a lavare = mosni latin szóból nyerte, utalva rá, hogy a növényt mosáshoz és testápoláshoz, a fürdővíz illatosításához régóta használták. „Az embernek semmit sem használ, ha eszi, de erős illata van” – írja Szent Hildegard (Hildegard von Bingen) német misztikus apátnő a XII. században, aki kilenckötetes enciklopédiájában a növényt először nevezi Lavendulának (Physica [Liber semplicis medicinae]).

Pécsi Lukács nagyszombati jezsuita erkölcsbotanikai munkájában (Az keresztyén szűzeknec tisztesseges koszoruia, 1591) a növény hozzáfűzött erkölcse: „az megelegedes, es takarekossag”. A fejedelmi, üdítő illatú, a mediterrán kerteket idéző, remekül mézelő növény hasonnevei még: magyar spicinard, lavendula, hamis nardus, olasz nardus, német nardus; népnyelvi alakjában molyfű; utalással a levendula mindenfelé felismert molyűző tulajdonságára. „A’ molyt az álló ruhától elűzi”, mondja Veszelszki. A köznyelv kellemes asszociációkkal – levendulás kert, levendulás bokréta, levendulavíz alakokban – ismeri és használja.

Őshazája a Földközi-tenger nyugati melléke, ahol vadon nő; Magyarországon éppen vadon nem terem, de a kolostori kertek és a lovagkori növénykultusz óta sokfelé művelik. A magyar levendulatermesztésben a két világháború között Bittera Gyula tihanyi levendulásával szerzett nagy érdemeket, bizonyítva, hogy a hazai klímának megfelelő fajtákkal a külföldivel is versenyképes olajat képes termelni.

A tihanyi levendulás kora nyári, Kisasszony havi kéklő virágzása a Balaton földöntúli jelenlétével: felséges, fölemelő látvány. Az első magyar herbáriumban, Mélius Horhi Péternél (1578) a „Lavendula kettő: Egyik nagyobb. Ezt híjják Pseudo nardusnak, német Nardusnak, mert szaga hasonló a Spicinardhoz. A másik kisebb. Ez ugyan az igaz Lavendula”. Ez utóbbi a valódi, keskeny levelű, vagy francia levendula, melynek drogjából vonják ki a levendulaolajat. „… ez két szépséges füec, es viragoc ereikcel, es miuoltokcal, igen hasonlatosoc egymáshoz… ez viragoc ki kelettel zödülnec, es kis aszony hauában, es öszel viragoznac, mikor viragokatis lemetelhetic, es az egesz esztendő altal élhetni vele.” Mindkét fajtának több változata ismert, és igen gyakran a keresztezéseikből származó nemesített fajták vannak forgalomban.

A levendula félcserje. Gyökerei arasznyi hosszúak, szára 30-60 (100) cm magas, lehámló kéreggel fedett, tömör bokoralakban erősen elágazó. Levelei keresztben átellenesek, szálas-lándzsásak, hegyesek, a levél fonákján molyhosak. Virágzata 3-5 cm hosszú, vékony füzér, termése 4 makkocskából áll össze. „Igen jó illatja van” – írja róla Lippay János az első magyar kertészeti szakmunkában (Posoni kert, 1664). A rejtélyes életű magyar füvész, Veszelszki Antal leírásában a „Spikinárd bokrosabb, a’ levele szélesebb, és a’ szaga is erősebb, másként a’ rózmarinhoz mind ágaiban, mind leveleiben igen egy formák, hanemhogy mindenben apróbb, a’ négyszegletű vékony száracskáji’ tetején apró kék virágotskák nőnek kalászosan, a’ gyökere fás, a’ magva feketéllő. Mind a’ kettő egy természetű, egy hasznú, mert mindenike az embernek lankadt agya-velejét erősíti, a’ fejfájjást elűzi, sőtt a’ hideg nyavalyát is elveszti, úgymint a’ szédfelgést, gutaütést, álmos betegsdéget, görtsöt, reszketést: Contracturát, és bennaságot.”

Lippaynál: „Kikeletkor zöldül meg ez a fű, juniusban és juliusban virágzik, amely időben kell a virágait lemetélni és frissen vizét venni, meg is áll egész esztendeig. A misculantiában (vegyes salátában) is szedhetni keveset belőle, egyébaránt a konyhán nem igen élnek vele.”

Már Mélius füveskönyvében is melegítő, szárasztó növényként szerepel, bár leírását nem adja; azóta jól megismert „belső és külső hasznait” annál inkább. „Ha a Lavenduláknak borban a virágit megfőzed, és gyakorta melegen éjomra iszod, vizeletet, havi kórságot indít, hasfájást gyógyít, a szű fájássát megenyhíti. Hasnak kórságát, sok szeleit, fingást megállatja, a sárgaságot elűzi, mint a rozmarin. Virágából azonfelül, ha szintén fehér borban főzöd és „vetsz belé szerecsendióvirágot és fahéjat, Cubeát, tengeri borsot, olyan, mint a bors”. A virág forrázatát belsőleg az idegrendszer bajainál használják, Apáczai nyelvi fokozása szerint „virágjai hatalmas jók a gutaütés ellen”. De görcs esetén és felfúvódásnál, asztmánál, daganatoknál, sebek öblítésére, olaját pedig belélegzésre, reumás panaszok, idegzsábák esetén bedörzsölőszerként, fürdőként alkalmazzák. Gyűjtendő a virága; szárított virágzatát Lavandula flos néven ismeri a hivatalos drogkereskedelem. Illatos, fűszeres, kesernyés ízű.

Talajban nem válogat, így megél homokon is, de főképp a kötött talajt kedveli. Célszerű tavasszal, virágzás előtt, zöld dugványról szaporítani, hogy majd néhány hét múlva meggyökeresedjék. Első és második évben a 30 cm sor- és tőtávolságú növény alacsonyra nő, harmadik év tavaszán minden második sort és a megmaradt sorokban a második növényt átütetjük, úgy, hogy végleges tő- és sortávolságot kapjunk. A kiültetett növényeket egyszer-kétszer kapáljuk; télire ajánlatos falombbal takarni. Tavasszal a száraz és kifagyott részeket ollóval levágjuk; esetleg háromévenként trágyázzuk. Egy és ugyanazon a helyen 14-15 évig megmarad.

Hozama kat. holdanként 2,5-3 mázsa morzsolt virág, vagy 15-20 kg olaj. Virágait a teljes kinyílás előtt levágjuk, és csomókba kötve szárítjuk.

A virág friss állapotában 0,8, szárítva 1,5 százalék illóolajat tartalmaz, ezenkívül keserűanyag, gyanta és cserzőanyag található benne.

Ahogy Lippay is megjegyzi, a középkori konyhán „nem nagyon élnek vele”; ezért a levendula nyomára a régi szakácskönyvekben nehéz rábukkanni. Főleg „misculantiában” használják – erős karaktere miatt akkor is óvatosan. 

Fűszerként leginkább Dél-Európában terjedt el; használják hallevesekhez, halételekhez, ürühús ízesítésére és szószokhoz. Manapság a kifinomult ízlés egyik újra felfedezett klasszikus növénye: fűszerkeverékhez, süteményekhez illik. De az olívaolaj (a régi nevén faolaj) készítéséhez és ízesíté séhez, vajakhoz, kompóthoz, liktáriumokhoz és fagylaltokhoz is kedvelt.

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Weboldalunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott és interaktív módon tudjuk megjeleníteni az Ön számára releváns tartalmainkat. A Weboldalunk használatával Ön elfogadja, hogy az oldal sütiket használ.

Kérjük, olvassa el Cookies Szabályzatunkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azt is megtudhatja, hogyan tudja blokkolni vagy törölni őket. Tovább