A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Alapanyagok

Mozimenü I.

Film és gasztronómia kapcsolata hálás téma, megmozgatja mindenki fantáziáját. De mit tanulhatunk az evős jelenetekből? Van-e a filmesek szerint az étkezésnek életfilozófiai tanulsága? A Magyar Konyha exkluzív filmtörténeti menüjében recepteket is elárulunk.

 „Az ínynek olyan fantáziája van, amelynek például a tapintás, vagy a szaglás a nyomába sem ér, sőt még a hallás is csak ritkán” – írja Hamvas Béla az Ízek című esszéjében. Ha a nyelvünk valóban ilyen kivételes képzelőerővel van megáldva, hogyan kerülhetnék meg e témát az egyik legérzékibb művészeti ág képviselői? A film – amely két érzékszervünkön keresztül közelít hozzánk – talán éppen ezért foglalkozik olyan gyakran az ételekkel. Voltak ugyan olyan barbár próbálkozások, amikor a moziterembe lépő nézőknek illatosított kártyákat osztogattak, amelyeken különböző szagminták lapultak, de az aromaszkóp nevű torzszülött zsákutcának bizonyult. Moziba nem holmi imitációért járunk, hanem hogy a legcsendesebb áhítat közepette halljuk, amint a szomszéd széken ülő gyomra korogni kezd. Akadtak a filmtörténet során olyan rendezők, akik – mint a jó háziasszonyok vagy a szakácsok főzés közben – csak belekóstoltak a gasztronómiába, s csupán egy-egy jelenetet szenteltek az étkezés örömeinek. Számos alkotó viszont elmerült a konyhai érzékek birodalmában, és teljes filmekben fogalmazta meg kulináris hitvallását. A legjobb alkotások titka, hogy az ízeken keresztül vezetve a nézőket az érzéken túli világra nyitnak ajtót.

Enni vagy nem enni

A leghíresebb csipegető, aki sosem készített gasztronómiai témájú filmet, mégis egy evős jelenet jut róla sokaknak eszébe: Charlie Chaplin, akinek híres aranyásója az Aranyláz (1925) című némafilmben cipőt főz ki magának, s játszik önfeledten az étellel. Zavartalanul szervírozza számkivetett társainak a kifőzött cipőt, önmagának adva a rágósabb talpat, a többieknek a puhább részeket. Köretnek pedig a fűzőt tálalja, mintha csak spagetti lenne. A cipőszegek sem mehetnek kárba, akár a csontokat, úgy szopogatja le őket. Téved azonban, aki azt hiszi, ez a jelenet az éhezésről szól. Itt játék zajlik, a legjobb fajtából. Önfeledt és elegáns. Lehet-e nagyobb méltósága embernek annál, mint amikor – humorral – legyőzi az éhséget? Chaplin aranyásója ettől még persze szomorú, mert magányát csak ideig-óráig tudja megosztani másokkal. Márpedig a francia filozófus, Jean Baudrillard szerint a magára maradt evőnél nincs esendőbb látvány. Egy New York-i utcaképről írta: „ez a világ legszomorúbb jelenete, szomorúbb a nyomornál, szomorúbb a koldulásnál – a férfi, aki nyilvánosan egyedül eszik”.

Akad-e nagyobb mélabú az ikonikussá váló Szindbádnál (1971), aki amúgy foghegyről beszél a pincérrel, valójában magányos. Huszárik Zoltán rendező életművének nemcsak egyik legemlékezetesebb képsora játszódik étteremben, de – egy 1973-as Huszárik-interjú szerint – a szereplőválogatás is részben asztal mellett zajlott. „Őrült pillanatomban arra gondoltam, hogy De Sicát kérem fel Szindbád szerepére – idéz fel a rendező egy felelőtlen vacsorameghívást. – Az egész családja eljött. Anyósa, anyja, felesége és a két fia, a legelőkelőbb római hotel éttermében üldögéltünk. Sicának tetszett a szerep, ragaszkodott ahhoz, hogy a fia szerezze a zenét a filmhez. Belementem. Nagy fogás! Gyanútlanul figyeltem, milyen sokat esznek, rák, ravioli, marhasült, fagylalt, borok… Aztán elmentek, mit mentek, hömpölyögtek, én ott maradtam a számlával. Rossz visszagondolni rá. Hazarohantam, és OTP-kölcsönt kértem.” S hogy milyen tanulságot vont le mindebből Huszárik? „Latinovits nagyon keveset eszik, és nagy színész.” Így lett, hogy a leghíresebb magyar levest Latinovits Zoltán rendelte meg. Tévedés volna azonban a Szindbádot gasztrofilmnek titulálni, a nevezetes ebédelés mindössze kilenc perc. E röpke jelenet magába sűrít egy húsleves–velős csont–fácán gesztenyével töltve–Tafelspitz menüt és Szindbád felejthetetlen sóhaját is: „Élet-élet, szent megunt élet, milyen jó visszajönni beléd!”   

Terítéken a nő

Az étel mint a beteljesületlen vágyak jelképe – hát persze, hogy a valamirevaló gasztrofilmek a nőkről szólnak! Mindez szirupba mártva: a Terítéken a nő (2000) brazil szépsége, Isabella (Penélope Cruz), aki nemcsak kinézetre angyali, de akinek főztje is mennyei. Csokoládéburokban: Juliette Binoche a Csokoládéban (2000) arra tanítja egy gall kisváros lakóit, hogy nem kell feltétlenül ellenállni a kísértésnek. A csokoládébolt elbűvölő tulajdonosnője egy hibát követ el, nagyböjt idején nyitja meg üzletét a mértékletességhez görcsösen ragaszkodó polgármester falujában. De az ízek gyógyító hatása így sem marad el: a zsémbes öregasszonynak forró csokoládé jut, a kleptomániás feleségnek bonbon cointreau-val, egy fásult férjnek paprikás háromszög. Utóbbi guatemalai nyers kakaóbabból készül, amely felkelti a szenvedélyt.  Az étkezés célja ugyanis nem a jóllakottság, még kevésbé a habzsolás, hanem az érzékek felkorbácsolása, hiszen „a maják hite szerint a kakaó felszabadítja a titkos vágyakat”.

Afrodiziákummal fűszerezi filmjét Fatih Akin rendező is a Soul Kitchenben (2009), amelyben egy hamburgi külvárosi vendéglőben szabadulnak el a vágyak, miután a görög-német séf kassziával hinti meg az aznapi fehércsokoládé-krémet. A kínai fahéjnak is nevezett babérféle a hiedelem szerint vágyfokozó – bár erre kevés bizonyíték mutatkozik, annyi biztos, hogy ókori kínai források is említik.

A Szeress Mexikóban (1992) című filmben bebizonyosodik, hogy az étel furmányos fűszerek nélkül is maga a mágia. Nem pusztán a minden meghűléstől és levertségtől szenvedő által jól ismert gyógyító marhalevesről van itt szó. A gyász idején született szépséges Tita fürje rózsaszirommártással valóban alkímia, a legtitokzatosabb fajtából. A reménytelenül szerelmes lány számára az étkezés az egyetlen lehetséges formája a hódolójával való kapcsolattartásnak. Az evés tehát anyanyelv is, s aki ezen beszél, tudja például, hogy „a kakaó a legjobb ajakápoló”. A mulandóság pedig ismeretlen, hiszen „mindenki életben marad, amíg valaki a receptjét használja”.  

Ételfilozófia

Enni – élet és halál kérdése. Legalábbis Marco Ferreri A nagy zabálás (1973) című gasztroeposzának kiábrándult hősei szerint, akik rituális öngyilkosság keretében, falatról falatra zabálják fel életüket. A dekadens XX. századnak tükröt tartó, nagy botrányt kiváltó alkotás komoly áldozatot követelt a színészektől is. Bár Marcello Mastroianni a magánéletben is nagy nőfaló hírében állt, aligha a kedvtelen élvhajhász szerepére hajtott. Ugo Tognazziról pedig köztudott volt, hogy szabadidejében kitűnő szakács, de ételeivel nyilván inkább az életet dicsőítette, s nem a halált. Andréa Ferréol áldozata a legkézzelfoghatóbb: a szerep kedvéért 15 kilót hízott. Nehéz szeretni ezt a filmet, de csodálni azért még lehet: benne sűrűsödik minden, amit az ételről tudunk. Legyen szó zsíros kenyérről vagy az haute cuisine újkori költeményeiről, minden kompromisszum az ördög munkája. Enni csak megalkuvás nélkül érdemes.

Tudta ezt egy másik kultikus film rendezője, a francia Roland Joffé is, aki a Vatel (2000) címszerepében egy főúri kastély ceremóniamesterének – és lelkiismeretének – tragikus portréját festi meg. Vatel még a Napkirálynak sem hajlandó behódolni. Sokan azok közül, akik látták e remek mozit, akár meg is esküdnének, hogy Vatel az idejében meg nem érkező halszállítmány miatt vet véget önkezével életének. A kollektív emlékezet azonban csal: búcsúlevelében Vatel elárulja, hogy nem a sikertelen lakoma miatt döntött így, hanem mert rá kellett jönnie, hogy „nem ceremóniamestere voltam az ünnepségnek, hanem a rabszolgája”. Asszonyt és Istent szívesen szolgál, képmutató főurakat nem. A Vatel az első film, amelyben a szakács nemcsak tökéletességre törekszik, de erkölcsi géniusz is, aki az életáldozattól sem retten vissza. Tetszhalott állapotából ébred viszont Ang Lee Étel, ital, férfi nő című mozijában az öregkorára érzéketlenné váló tajvani sztárséf. A rideg szakács eltemeti legjobb barátját, de a szerelem mellett rálel eltávolodott lányaira és évek után a gyömbér ízére is. Otthonra is talál benne.

Akár csak a francia Babette a rideg Skandináviában a Babette lakomája (1987) című zseniális dán filmben. Babette az őt 14 éve befogadó jámbor közösségnek francia vacsorával szeretne hálát mondani. A puritán dán koszt, a szárított hering és a sörleves (forró sörös vízben áztatott kenyér) egy estére feledésbe merül: a gazdag ünnepi étkezés sikerének záloga, hogy Babette „képes volt arra, hogy egy egyszerű vacsorát szerelmi viszonnyá tegyen, olyan szerelmi viszonnyá, mely nem tesz különbséget szellemi és testi étvágy között”.

E kettő forr egybe Mariska főztjében is a Sörgyári capriccióban (1980). A cseh sörfőzde gondnokának felesége mindig a legjobbját adja főzés közben, az egész személyisége benne van az ételben. Aki megkóstolja véres hurkáját, megnyugszik, újra otthonosan kezd mozogni a világban. A nézőt pedig vigasztalja, hogy Mariska egy disznóvágás után nyugovóra tér, de magában azért felsóhajt: „Elaludtam, és már előre örültem, hogy reggel, ha felébredek, hogyan fogok elkészíteni két natúrszeletet.”

Magyar ember evés közben nem beszél?

Filmjeinknél jobban semmi sem bizonyítja e közmondás hamisságát. Székely István rendező 1931-es Hyppolit, a lakáj című vígjátékának híres párbeszéde az első gasztronómiai hitvallás a magyar filmtörténetben.  A régi vágású étkezési szokásaihoz ragaszkodó Schneider Mátyás – Kabos Gyula legendás alakításában – így vág vissza feleségének: „Ne, majd ibolyával vagy vagy vagy kökökörcsinnel fogom enni ezentúl a libasültet. Hagymát is hagymával!”

A magyar filmben amúgy sem kedveljük a fitneszkosztot. Keleti Márton A tizedes meg a többiek (1965) című háborús mozijában például rendre feltűnik a gyomorbajos német tiszt (Márkus László), aki éppen megpróbálna falatozni, de riadót kell fújnia, mert „az oroszok már a spájzban vannak”.Ha nem is háborúba, szenvedélyes szócsatákba bonyolódnak András Ferenc rendező szereplői is a Veri az ördög a feleségét című 1977-es szatírában, amelyben a tökös-mákos rétes készítése és evése közben nagyban megy a kicsinyes intrika.

Ha beszélünk evés közben, éneklünk disznóvágáskor. Legalábbis Bacsó Péter A tanú (1969) című filmjének híres jelenete szerint, amelyből nemcsak azt tudjuk meg, hogy „Dezsőnek meg kell halnia”, de azt is, hogy a karhatalmi tiltás miatt kizárólag feketén lehet disznót vágni: a koca visítását pedig csak mozgalmi dalokkal lehet elnyomni. A tanú után vált szállóigévé, hogy „az élet nem habostorta”, s a magyar étkezési alapanyagokról is sokat megtudunk a citromra meglepően hasonlító „magyar narancs” kifejezésből, amely „kicsit savanyúbb, kicsit sárgább, de a mienk”.