Pesti István a magyar gasztronómia egyik kiemelkedő séfje, akinek a vezetésével a budapesti Tanti kiérdemelte a Michelin-csillagot, jelenleg pedig a tatai Platán konyhafőnökeként várja a vendégeket. Most bitang jó vadasról, szájban olvadó rostélyosokról, halomnyi aprósüteményről mesél, szóval a mama főztjéről.

Nem kell mindig kaviár

Pesti István Budán, a XI. kerületben nőtt fel, ami egyfajta családi központ volt: mindkét nagyszülő mindössze húsz percre lakott, ott éltek a nagynénik, a keresztszülők, szoros volt a családi kapcsolat. Kamaszként jó tanuló volt, és szakács akart lenni.

"Nem tudom, miért pont a szakácsszakma érdekelt ennyire. De egy dolog talán közel van hozzá: gyerekkoromban játszották a Nem kell mindig kaviár című német sorozatot. Voltak benne ügynökök, világháború, humor, mindig jókat ettek és jókat csajoztak. A főszereplő nagyon jól főzött és volt egy francia szakácsbarátja.

Azt gondoltam, szakácsnak lenni vagány dolog, aztán amikor elkezdtem dolgozni, azt láttam, hogy nincs nagy presztízse a szakmának. Azt hittem, hogy az iskolában meg fogok tanulni főzni, aztán nagy meglepetés volt, amikor rájöttem, hogy édesanyám sokkal jobban főz, mint az osztályfőnököm. Vagy amikor azt mondták, hogy a barnamártás úgy készül, hogy kisöpörjük a hűtő alját. A szakácsokról még az a kép élt, hogy folyamatosan isznak, cigiznek.”   A kezdeti tapasztalatok nem vették el a kedvét, meg akarta mutatni, hogy lehet ezt másképp is.

Stílusát és tányérjait végignézve nem véletlenül ugrik be a Nem kell mindig kaviár: elegáns, kifinomult, de érződik, hogy erős hagyományokhoz nyúl vissza, szívesen épít a házias, mindenki által ismert ízekre.

A húslevesbe gyakran háromféle húst főzött, amit kiszedtünk és házi tormával ettük. Szinte már jól is laktunk ezzel, de utána jött vagy hatféle hús: kacsacomb, töltött szegy, rántott hús, csirke párizsiasan, de fasírt is akadt. Hozzá gombás rizs, rizibizi, zsírban sült krumpli, savanyúságok, franciasaláta. Ezután jött a torta, amit szintén ő csinált, és a legvégén még kihozta a süteményeket.

Egy társasház konyhájában készített hat-nyolcféle süteményt, zserbót, bejglit, hókiflit, estig lehetne sorolni. Sok bejglit meg zserbót ettem életemben, de az övé világbajnok volt. A zserbó tésztája hajszálvékony, egyáltalán nem volt élesztős íze, tökéletes rétegekkel, szépen áthúzva, elolvadt az ember szájában."

Két telek is volt, amit a nagyszülők nyolcvanéves korukig elláttak. Mindenféle gyümölcs termett ott, eper, málna, ribizli, cseresznye, barack, amit házilag fel is dolgoztak lekvárnak, szörpnek, befőttnek. Nem volt muszáj dolgozni a kertben, de azért Pesti gyerekként is érezte, mikor illik segíteni.

A vadas meghatározó volt a családban, az egyik olyan étel, amit mindenki követelt otthon. Nehéz megmondani, mi volt benne az igazán különleges – az egész az volt. A kuktában főtt rostélyost kanállal lehetett vágni, mellette az intenzív mártás nem lisztes, tejszínes szósz volt, hanem igazi zöldségből, tökéletes édes, sós és savanyú arányokkal elkészített püré. És persze ott volt a krumpligombóc, amit hús nélkül is megettek volna, csak a szósszal.

„Anyám nem szerette a vadast. Gyerekkorából rossz emlékei voltak vele kapcsolatban, ezért később sem kóstolta meg. Mindenki azt mondja az édesanyja, nagyanyja főztjéről, hogy az a legjobb a világon, de én biztosan tudom, hogy ő főzte a legjobb vadast, amit életemben ettem. Mindig krumpligombócot főzött mellé: ha az étteremben másképp csináljuk is, nekem a mai napig azzal a kedvencem. Bitang jó volt.”

Tojásleves mindig akadt, de ahogy sok családban, itt is „nemszeretem-leves” volt. Egy séfnek nehéz a dolga az olyan ételek újraformálásával, amelyeket nem kedvel, de Pesti szeretett volna olyan verziót csinálni, amit meg tud szeretni. Az étteremben dashis változatban készítik, amelyben a sós, füstös íz simul a tojáshoz.

„Édesanyám nagy dobása volt még a hagymás rostélyos. Szintén kuktában főzte, a hús elolvadt a szájban, vékony, puha kéreg volt rajta, ahhoz jött a sült hagyma és a krumplipüré. A brassóit is imádtam. Nagy kedvenceim voltak a rétesek meg a piték, mindig volt valami finomság otthon, ebben nőttem fel.

A kapros-túróst édesanyám megcsinálta pitének, lepénynek, és volt, hogy palacsintának is, és ez az íz bennem nagyon jó emlékeket ébreszt. Régebben, ha erről meséltem valakinek, akkor nagyon furcsán nézett rám, hogy mi ez, aztán a Babelben elkezdtük csinálni. Mostanában viszont mintha kezdenének egyre többen ráfordulni erre a klasszikus, magyar vonalra. Elképzelhetőnek tartom, hogy a következő fél-egy évben ez az irány domináns lesz a hazai gasztronómiában.”

A főzéshez használt tűzhelyet a Wamsler SE biztosította.

ELÉRHETŐSÉGEK
Wamsler SE Háztartástechnikai Európai Rt.
3100 Salgótarján, Rákóczi út 53-55.
+ 36 (32) 411-833
www.wamsler.hu

MINTABOLTOK

3100 Salgótarján, Rákóczi út 53-55.
1098 Budapest, Dési Huber út 20.