A viktoriánus éra időszakában sok olyan élelmiszeradalékot fogyasztottak, amelyet a közvélemény akkor teljesen ártalmatlannak tartott – hibásan.

Manapság ritkán merül fel bennünk, hogy az olyan alapélelmiszerek mint a kenyér vagy a tej, összetevőik veszélyessége miatt komolyan árthatnak az egészségünknek, pedig nem is annyira régen még tényleg ez volt a helyzet.

Nagy-Britanniában például – ahol a XIX. században a városi lakosság száma hirtelen megtízszereződött – a századfordulóra a tej és a kenyér iránt olyannyira megnőtt a kereslet, hogy az igények kielégítésére ma már meglehetősen megkérdőjelezhető technikákat kezdtek el alkalmazni, írja a Mirror.

A valódi hozzávalókat helyettesítő, olcsóbb alternatívák használata egyre általánosabbá vált, ám ezekért sokszor nagyon drága árat fizettek a vásárlók. Az Absolute History nevű YouTube-csatorna egyik videója is ezzel a témával foglalkozik: hogyan alkalmaztak a korabeli gyártók például vasszulfátot, gipszet vagy krétaport hozzávalóként, azért, hogy az adott élelmiszer előállítási költségeit csökkenthessék:

„A viktoriánus kor embere imádott nyerészkedni, és a profit maximalizálásáért a lehető legolcsóbb hozzávalókat használta – ugyanakkor az előállított termékért magas árat kért” – magyarázza Dr. Kate Williams, történész.

„Az eredeti összetevők olcsóbbra cserélése, a hamisítás a korszak bevett módszerévé vált,

amivel a gyártó könnyedén növelhette például a termékei tömegét, ezáltal pedig nagyobb nyereséget könyvelhetett el.”

A „szokás” elterjedésének pedig kifejezetten kedveztek azok az újonnan megjelenő gyártási folyamatok, amelyek egyre inkább kivették az emberi tényezőt – az odafigyelést, a személyességet – a termékek előállításának menetéből.

A viktoriánus éra embere számára a feldolgozott élelmiszerek igazi áldást jelentettek, hiszen általuk rövidülhetett a konyhában eltöltött hosszú, fáradságos idő. Az, ha legalább a pékáruk sütésével nem kellett bajlódni, a korszak brit háztartásai számára igazi áttörést jelentett.

„A kenyér különösen alkalmasnak bizonyult a hamisításra, hiszen sok, nem bele való összetevőt el lehetett benne rejteni” – fogalmaz Dr. Suzannah Lipscomb.

Az egyik legnépszerűbb korabeli adalékanyag a timsó volt, amelyet a rosszabb minőségű lisztekhez kevertek, fehérítőszerként.

„A timsó, ami egy alumínium-alapú vegyület, ma gyakori összetevője a mosószereknek” – fejtegeti Limpscomb. „Ha viszont a kenyérkészítés hozzávalóihoz keverik, a pékáru fehérebb színű lesz, és mivel vizet is tartalmaz, jóval tartalmasabb érzetet kelt.”

Ugyan az egyes adalékokból termékenként csak rendkívül keveset használtak, de egy-egy áruhoz gyakran többféle szert is kevertek, és ezek hatása összeadódott – így viszont a termék toxikussága már jelentősen felerősödött.

Bár a különféle színezékek az élelmiszereket vonzóbbá tették, a fogyasztásuk komoly veszélyekkel járt. A kor házigazdája ugyan szerette lenyűgözni vendégeit a legfehérebb kenyerekkel, ezek viszont rendszerint rejtett mérgekkel készültek.

A fenti videóban látott három kenyér közül például kettő timsó és gipsz hozzáadásával készült.

Az előre sütött kenyerek széles körben való népszerűvé válása, így a veszélyes adalékok rendszeres fogyasztása, nagyon könnyen krónikus alultápláltsághoz és bélhuruthoz vezethetett. A veszélynek már az egészen kicsi gyerekek is ki voltak téve:

„Egy hároméves kisgyermek esetében először valószínűleg gyomorfájás, székrekedés vagy kóros bélmozgások jelentkezhettek. Egy dologházban, ahol gyakorlatilag csak a napi kenyéradag volt biztos, egy krónikus hasmenés szinte biztos út volt a halálba” – ecseteli Dr. Annie Gray történész.

„Az élelmiszer hamisítások nagy hányada a termékek megjelenésének javítása, kívánatosabbá tétele miatt történt” – folytatja Dr. Lipscomb.

„A korabeli teákat például szokás volt vassal, használt tealevelekkel, grafittal, vagy akár egyszerű porral is színezni azért, hogy az ital árnyalata minél sötétebb legyen.”

Egy londoni orvos, Sir Arthur Hill Hassall felfigyelt a jelenségre, és vizsgálódni kezdett. A doktor végül csaknem 2500 élelmiszer esetében tárt fel nem kívánatos adalékanyagokat, és eredményei 1868-ban törvényi szabályozáshoz is vezettek – bár azok a bevezetésükkor nem voltak sem különösebben szigorúak, sem pedig elég hatékonyak.

Egy másik, gyakran hamisított élelmiszer a tej volt, amely a viktoriánus kor gyermekei számára a legfőbb kalciumforrást jelentette. Egy 20 ezer mintán végzett vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a tanulmányozott mennyiség fele tartalmazott valamilyen, az egészségre ártalmas adalékot. Mindezek az eredmények azonban látszólag egyáltalán nem zavarták a korabeli lakosságot, akik inkább hittek az éra népszerű újságíró-szerkesztőjének, Mrs. Beetonnak.

„Mrs. Beeton kedvelt háztartásvezetési könyvének 1888-ban megjelent kiegészítésében például a bórax még egy meglehetősen népszerű adalékként szerepel” – fejtegeti Dr. Lipscomb. „Azt írja valahol:

’szerencsére a fogyasztó számára ez egy teljesen ártalmatlan összetevő’.”

Akkoriban a bóraxot előszeretettel használták a tej fogyaszthatósági élettartamának megnövelésére, ugyanakkor a fürdőszoba takarításakor is nagy hasznát vették a háziasszonyok. Belélegezve, lenyelve viszont a bórax irritációt, hasfájást, hányingert, hányást, hasmenést okozhatott, sőt, az agyban és a májban is károsodást idézhetett elő. Egy fél liter savanyú tejhez adott, nagyjából 5 grammos bóraxmennyiség pedig, egy kisgyerek szervezetében akár visszafordíthatatlan folyamatokat is képes elindítani, így az ily módon szennyezett ital elfogyasztása könnyen halálhoz vezethetett.

A szer ráadásul elfedte a tejben amúgy ugyanúgy megmaradó, esetenként rendkívül veszélyes baktériumokat (például tuberkolózis) is – egyes adatok szerint a viktoriánus kor gyermekhalandóságának harmadáért a tejjel a szervezetbe kerülő tuberkolózis baktérium volt a felelős.