A 48-as évforduló környékén lánglelkű vendéglősök étlapra tűzik a forradalmi ifjak kedvenc fogásait. Terítékre kerül a tojáslepény Petőfi módra, a Kossuth-szarvacska, a Wesselényi-karéj. Az ember bágyadtan tiltakozik, ugyan honnan való a recept, ám a makacs fogadósok nem engednek a negyvennyolcból: hőseink azt esznek, amit a szájukba adnak. A híres emberek híres étkei közé kerül tehát a Széchenyi-velős borított, a Széchenyi-lepény, a töltött fácán Széchenyi módra és a Széchenyi-rostélyos.

A derék vendéglősök ugyancsak meglepődnének, ha olvasnák Széchenyi István Önismeret című munkáját. A lapokon – melyeken a gróf a tudatos táplálkozásról értekezik – szó sincs fenti étkekről. Széchenyi, aki nem sorolja magát a hashősök sorába, kicsit szégyenkezve vallja be, hogy kedvenc eledele a babsaláta.

"Én például, ki épen nem állok a nagy evők és hashősök során, sőt e tekintetben inkább az igen kényesek közt lelem helyemet, különösen kedveltem az ecet- és olajjal és egy kis veres hagymával salátára transzformált babot, úgy hogy ilyenből sokszor két dombra kitálalt tányérral is elköltöttem egy vacsorán, éspedig egészen büntetlen."

Azt is Széchenyi Önismeret című művéből tudhatjuk meg, hogyan étkeztek ebben az időben az arisztokraták. Különös mű az 1857-ben keletkezett Önismeret. Az első kötetben Széchenyi mértékletes életmódról, korabeli gyógymódokról – például a homeopátia ellentmondásairól –, a gyomros virtuskodás veszedelmeiről beszél. Gúnyosan leír például egy főpapi étkezést. Nyilván számos ilyenen volt alkalma részt venni. A jobb megértés kedvéért: az assiettli előétel, a kanapé szendvicsféle, a tarten vajaskenyér, a meridon gombóc, a bleme-manger könnyű étket jelent, a comfect kandírozott gyümölcs, az anisette pedig ánizslikőr.

"Ebéd előtt liquer, szilvórium és sajt zsemleszeletekkel. Ebédnél 2-3-féle leves, badacsonyi és rácürmös, négy féle assiettli, kaviár, kanapé, sardel, írósvajas tarten, két modor szerint elkészült tehénhús, veres répa, uborka, torma és rántásos mártalék kísérőkkel. Homlai, bakator. Sárgadinnye, vagy farsangi fánk, káposzta disznóhússal, sárgarépa sonkával, derekasan megnyergelve, vadkacsa, borjú, csibe és teknősbéka becsinált, ruszti, szekszárdi bor, plumpuding, kétféle pezsgő, honi pezsgő a nagyobb, francia pezsgő a kisebb igény kielégítésére – és ez innen kezdve continuative. Fogas, viza, tokaji, bleme manger, citrom, fácán, pulyka, szarvas, vaddisznó, punch a la román, olasz saláta, compót, malaga, fagylalt, comfect a kis mogyorón kezdve, sajton és számtalan gyümölcsön keresztül a nagy görögdinnyéig. 24 féle kávé, anisette, marasquino, kétféle asztali bor, kenyér, zsemlye mindig a táblán. S e csatának 2, 3 órai fel és alá habzása! Íme, ez a rajza egy főpapi magyar ebédnek."

Széchenyi találta fel kávéfőző szavunkat. A fűszert fűszerszámnak mondta, a kelnerájost borásznak. A nyelvújítás annyira érdekelte, hogy az akadémia üléstermében kifüggesztette mindazon szavakat, melyekre egyenértékűt nem talált nyelvünkben és fölszólított mindenkit, hogy keressen megfelelőt. Maga nagy kedvvel adta magát szófaragásra: a részvény, gőzerő, szájhős, tébolyda, telivér kifejezések az ő leleményei. Kulináris szempontból izgalmas korszak volt ez. A fennszolgáló legényből ekkor lett pincér, az étnökből felszolgáló. A lakomározásból először lakma, majd lakoma, az étkiványból étvágy. A Reformkor óta reggel nem reggelezünk, este nem estelezünk, hanem reggelizünk és vacsorázunk és nem azt kérdezzük asztaltársunktól, hogy hogyan smakovál a pecsenye, hanem azt, hogy hogyan ízlett az étel? Persze nem minden javaslatát fogadták el. Közismert például, hogy nagy rajongója volt a fagylaltnak. A fagyit akkoriban fagyosnak, illetve hideg nyalatnak nevezték és tisztára mosott tengeri kagylóban kínálták az úri közönségnek. Széchenyi fagyaltnak nevezte, de ez nem tetszett senkinek.

Széchenyi élete során sok konyhamestert alkalmazott, remekül mutatja meg bölcsességét és lelki alkatát a következő anekdota:

„Livron Ferenczet rég ismerém és fel akarom mindig keresni, hogy szolgálatomba fogadjam. Londonban feltaláltam, de Sligo gróf elcsípte előlem: képes lettem volna megvívni ezért, de inkább hallgattam. Ferenc, megosztva hajlandóságát köztem és gazdája közt, látta elégületlenségemet, s megígérte, hogy ha akarom, szerez egy magánál sokkal ügyesebb szakácsot. Jó. Másnap megjelent nálam a reggelinél egy igen tisztességes kinézésű ember. Komoly képpel felhívom, beszélje el nekem eddigi élettörténetét. Válaszol: „Weimarban, a nagyhercegi udvarnál nyertem neveltetésemet. Aztán túladtak rajtam önfejűségem miatt, de ez szerencse volt reám nézve, mert így kerültem Párizsba Robert iskolájába. Ott voltam három esztendeig s most hat hónap óta itt vagyok Londonban, hogy néhány halszószt megtanulhassak. N. grófnál voltam szolgálatban, de annál nem maradhatok, mert mindennap ugyanazt eszi és sohasem tudja mit eszik. Önnek, gróf úr, előre megmondom, hogy nem szegődöm önhöz, ha nem ért a konyhaművészethez. Egyébiránt minden föltételt elfogadok, nincsenek különös igényeim.” így beszélt az én emberem, s arcom kigyulladt az örömtől, hogy végre egy földi védangyalra találtam, kész valék vagyonomat testvérileg megosztani vele, s mintegy szellemi házasságot kötni. Ekkor azonban folytatta: „Ön ismeri Pfeffelt, a híres ebédhőst. Múltkor rendeztem neki egy ebédet, s annyira meg volt elégedve, hogy a vendégtársaság előtt megölelt, s együtt kávéztunk, gitároztunk.” Azt hívé a jámbor, hogy ezzel a történettel teljesen meghódított; de én vettem a kalapomat, s röviden végeztem vele: „Uram, ha ön éppúgy ért a zenéhez, mint a főzéshez, nem vagyok önre méltó! Adieu.” S ezzel kimentem, otthagyva őt a faképnél.”

Ma ünnepeljük a 1848-as Forradalom és Szabadságharc 175-dik évfordulóját. Emlékezzünk jó szívvel gróf Széchenyi Istvánra és a forradalom hőseire.