Gasztroarcok  »  Termelők

Romantikus felelőtlenség

Romantikus felelőtlenség

Liszkay Mihály

2017.07.11.  | Lukácsy György

Bejárta a világot Hollandiától a kanadai erdőségeken át a Távol-Keletig mint '56-os menekült, de az 1990-es években visszatérve elbűvölte a Balaton-felvidék szépsége. Liszkay Mihály nemzetközi díjnyertes vörösborait egy véletlenül felfedezett dűlőnek köszönheti. A magyar Toszkána egy bolygó hollandi szemével.

– A Liszkay Borkúriát ma jórészt tehetős vendégkör látogatja, az épület előtt helikopterleszálló is található. Hogyan látta meg a lehetőséget ebben a Monoszló melletti völgyben húsz éve, amikor a jelenlegi ház helyett csupán egy rom éktelenkedett?

– De milyen rom! Lerobbant állapotban volt akkor az épület – amely a háború előtt magánborászatként működött –, de az rögtön látszott rajta, hogy van stílusa. Márpedig ez a legfontosabb. Később, az átépítéskor a ház terveinek engedélyeztetése meglehetősen nehéz volt, mert sokáig még az illetékeseket sem tudtam meggyőzni arról, hogy ez a táj a romantikáról szól, s nem a plázaépítményekről, meg azokról a garázsszerű betontömbökről, amiket manapság a borászatok felhúznak. Amikor szinte véletlenül idevetődtem, azonnal elbűvölt ez a völgy. El is határoztam gyorsan, hogy családi nyaralót csinálok belőle – ahol lesz némi bor is.

– Hogyan lett a nyaralóból borkúria?

– Először is, ez továbbra is a családunk pihenőhelye, évente többször összegyűlünk itt. Borhotelt mindenféle szakmai szempontok alapján építenek, de ez a ház nem annak készült. A mi vendégeink éppen azért szeretnek ide járni, mert otthonos. Tényleg az, hiszen magunknak építettük: a kandalló, a zongora, a konyha mind a mi ízlésünk szerint került ide.

– Igaz is, zongoristaként szerezte a borászat építéséhez szükséges vagyonát?

– Nem. Már Hollandiában éltem az 1956-os disszidálásom után, amikor is 19 évesen felfedeztem, hogy jó hallásom van, és autodidakta módon elkezdtem zongorázni. Máig nem tudok kottát olvasni, de hallás után megtanulva egyre jobban értettem a zenéléshez. Kiskocsma, nagy kocsma, étterem, Hilton Hotel-szerződések. Így kerültem Párizsba, Londonba, Isztambulba, Münchenbe. Gyakornoki éveim alatt végigzongoráztam Európát, Rotterdamtól New Yorkig felléptem.

– Merthogy étteremben gyakornokoskodott?

– Első és utolsó szakmai állásom Hollandiában a rotterdami Tokaj nevű étterem volt, amelyet a Monimpex üzemeltetett. Fél évig üzletvezetőként dolgoztam. Később jelentős állami támogatással sikerült megvásárolnom egy közel 400 éves vízimalmot Maastricht városában. Hollandiában a második világháború óta a műemlék épületek felújítására az állam nyolcvan százalék vissza nem térítendő támogatást adott, a fennmaradó részt egy sörgyárnak felajánlott 15 éves kizárólagossági sörszállítási kötelezettség fejében kapartam össze. Így nyitottam három éttermet Maastricht Quartier Latinnek is nevezett városrészében.

– Hogyan került szinte kamaszként Hollandiába?

– A szécsényi mezőgazdasági technikumban tanultam 17 évesen, amikor kitört a forradalom, és igazi tökös legényként csatlakoztam a felkeléshez. Elindultam az eseményekkel. A szüleim mit sem tudtak erről, annyit hallottak, hogy Szécsényben letartóztattak, és a salgótarjáni börtönbe vittek, de apám hiába ment értem, Liszkay Mihályról akkor már senki sem tudott arrafelé semmit. A salgótarjáni bányszok megtámadták a börtönt, én akkor szabadultam. '57 májusában léptem át a jugoszláv határt, öt hónap múlva tudtam küldeni a szüleimnek az első képeslapomat Jugoszláviából. Nagy volt a boldogság, hiszen ebben a szűk fél évben már lemondtak rólam.

– Hogyan lyukadt ki Jugoszláviában a szülei nélkül?

– Összesen háromszor mentem át a határon: 1956-ban kétszer, ’57-ben harmadszor. Kétszer visszajöttem Ausztriából. Egyszer azért, mert ismertem a határon átvezető utat, és magammal akartam vinni a szüleimet. A bécsújhelyi táborban hallottuk a Szabad Európa Rádió rendkívül becsapós hírét, mely szerint az amerikaiak fegyvereket dobtak le a salgótarjáni hegyekbe, a bányászok pedig felkelnek és megverik a szovjet hadsereget. Hát mindez nem így zajlott le… Végül egyéves jugoszláviai táborozás után kerültem ki Hollandiába, ahol egy maastrichti bentlakásos elitiskolában tanultam hotelmenedzsmentet. Később Maastrichtban nyitottam meg az első éttermemet, ahol többek között Boros Lajos cigányprímás is hosszú ideig játszott a zenekarával.

– Nosztalgiából tért vissza?

– Igaz, ami igaz: külföldön könnyebb nagy magyarnak lenni, mint idehaza. Ezzel szinte azonnal szembesültem is, amikor a rendszerváltás után hazatértem. Nyitottam éttermet a Liszt Ferenc téren, majd a Mammutban és a Szent István-bazilikánál is, komoly terveink voltak később a régi Közti vállalat csopaki üdülőjével is, de nemhogy nem szerettek minket, kiábrándító lenne elmondanom, mennyi borítékot kértek tőlem asztal alatt, csak hogy fejleszthessünk. A kanadai társaimnál betelt a pohár, s én is elhatároztam, hogy visszatérek Vancouverbe. De még mielőtt útra keltem volna, eljöttem ide Zánka fölé vadászni, és akkor találtam rá erre a helyre.

– Sok minden volt már addigra: étterem-tulajdonos, zongorista, üzletember, vadász és forradalmár, de borász még nem. Honnan értett hozzá?

– Sehonnan. Kezdetben nem is akartam borászatot, vendéglátást, csupán egy nyaralót a családnak. Elszánt voltam, hogy vissza akarok menni Kanadába. De szépen kezdett kibontakozni a kúria és a környezete. Szőlőtelepítésre lehetett pályázni – ám legyen, a szőlő majd megszépíti a környéket. És egyszer csak itt álltam egy borászat közepén. Semmit sem tudtam a borkészítésről, meg is fizettem a tanulópénzt.

– Ki súgta meg, hogy érdemes kékszőlővel kísérletezni?

– Senki, szerettem a négy francia fajtát (a két cabernet mellett ilyen a pinot noir és a merlot), és mint később kiderült, ezek véletlenül nagyon szeretnek itt élni. A Káli-medence adottságain túl a Pangyér-dűlőnek van egy sajátos mikroklímája, és tíz éve van egy remek fiatal borászom, Barna István, aki nagyon körültekintően és gondosan dolgozik. A Pannon Bormustrán a 15 legjobb magyar vörös között két Liszkay-bor, a cabernet sauvignon és franc szerepel. 2015-ben pedig a 16. VinAgora Nemzetközi Borversenyen a 2011-es cabernet sauvignon aranyérmet nyert. A tavalyi Bormustrán két borunkat is beválasztották a Magyar Borkiválóságok közé, a Liszkay Cabernet Franc 2012-est, és a Liszkay Cabernet Sauvignon 2011-est, ez utóbbi bekerült a Top 8 Borkiválóság közé.

– Hogyan maradhatott ez a dűlőpotenciál ilyen hosszú ideig rejtve?

– Senki sem tudta, hogy ez ennyire értékes terület, és a minőség akkor senkit sem érdekelt. A téeszidők után is nagyban termelték itt az olaszrizlinget: esővíz, cukor hozzá, az orosz piac úgyis megvette. A kékszőlők ültetésével ezen is változtattunk. Ami pedig a borászati munkát illeti: Barna István a nagy titkait előttem sem tárja fel, de a lényeget természetesen enélkül is tudom. A legfontosabb, hogy a lehető legjobb szőlőt szüreteljük le, és a pincében minél kevesebbet nyúljunk bele a folyamatba, bízzuk rá a természetre, amennyire lehet. Az egészséges, jó fürtök érdekében rendkívüli hozamkorlátozást hajtunk végre, tőkénként nagyjából egy üveg bort nyerünk. Belegondolni is jó, hogy még nem tartunk a végén, hiszen az ültetvény hétnyolc év múlva éri el az ideális korát.

– 76 évesen micsoda jövőképe van!

– Úgy tűnik, nálam ez nem kor kérdése. 2010-et írtunk, miután beütött a gazdasági válság, az épület beázott, a pince tele volt eladandó borral. El akartam adni az egészet, kaptam is egy remek ajánlatot, de végül úgy döntöttem, mégsem válok meg a birtoktól. Ekkor jöttem rá, hogy ezt az egészet üzemeltetni is kell, úgyhogy életmódváltásra lesz szükségem, ide kell költöznöm. Én így élek: a romantikus felelőtlenség tetőfokán döntöttem mindig, nem üzleti terv alapján. Azóta napi 16 óra munkával elértük, hogy exkluzív kúriaként már három év után nyereségesek lettünk. Idén tizennégy esküvőt tartanak nálunk, hirdetésre már nem költünk, mert szájról szájra terjed a hírünk.

– Ha újabb életmódváltásra nem is, mire vágyik még ennyi kaland után?

– Egyszer még vissza kell térnem a kanadai Sziklás-hegységbe vadászni.

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Weboldalunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott és interaktív módon tudjuk megjeleníteni az Ön számára releváns tartalmainkat. A Weboldalunk használatával Ön elfogadja, hogy az oldal sütiket használ.

Kérjük, olvassa el Cookies Szabályzatunkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azt is megtudhatja, hogyan tudja blokkolni vagy törölni őket. Tovább