Egészen csábító érzés puha, enyhén illatos hagymaszőnyeggel takart összefüggő ligetfoltokra bukkanni az áttelelt erdőben: a medvehagyma húsvét táján bújik elő mindenfelé az erdei talajból. „Medvehajma” – mondta rá a népnyelv; korábban kígyóhagymának is..
Egészen csábító érzés puha, enyhén illatos hagymaszőnyeggel takart összefüggő ligetfoltokra bukkanni az áttelelt erdőben: a medvehagyma húsvét táján bújik elő mindenfelé az erdei talajból. „Medvehajma” – mondta rá a népnyelv; korábban kígyóhagymának is hívták a tavaszi ébredés növényét, és tájnyelvi alakzatokban a sásihagyma, poszhagyma, vadfokhagyma, salamás, sajamás, cigányhagyma, poroshagyma, erdei fokhagyma, boszorkányhagyma néven is szerepel.
Csapó József, Debrecen város főorvosa még kígyóhagymának nevezi a medvehagymát az első magyar leírásban, 1775-ös Új füves és virágos magyar kertjében, és jelzi, hogy ez az évelő hagyma az árnyékos erdőket kedveli. És „levelei széleskék, hegyessek, világos zöldek, erős hagyma szagúak; A fehér virági a’ tetején állanak. Némellyek ételben is teszik.” A Diószegi–Fazekas-féle 1807-es füvészkönyv (Magyar füvész könyv, melly a két magyar hazábann található növényeknek megesmérésére vezet, a Linné alkotmánya szerént) a korban használatos kígyós hagyma nevet így magyarázza: „szára virágzás előtt kígyósonn öszvetekeredik”. Ámde „van ollyan fajtája is, mellynek szára nem kígyós”.
Ebből is érzékelhető a vadon termő növény viszonylag késői fölbukkanása a füveskönyvekben, valamint az is, hogy a növény konyhai hasznát sem igazán ismerték fel – így korábbi magyar leírásokban vagy késő középkori receptgyűjteményekben és ételreceptekben nem is szerepel. Pedig a vadon termő hagymákat az emberiség mindig és mindenfelé kereste Egyiptomtól a görögökön át a keleti kultúrákig, hogy húsát és kenyerét ízesítse vele. Feltehetőleg az Európában is elterjedő fokhagyma ellensúlyozta a lágyabb ízvilágú medvehagyma konyhai szerepét, és a vöröshagymával együtt lassan kiszorították a vadon termő hagymát. Csapó Nótájában (jegyzetében) utalást is tesz a fokhagymára, jelezve, hogy „nem kell megengedni a’ Pásztoroknak, hogy a’ Juhokkal e’ füvet etessék, mivel a’ tejek fokhagyma szagú lészen tőle”. A rejtélyes életű füvész, Veszelszki Antal 1798-ban a kígyóhagyma mellett török fokhagymának is nevezi – morfológiájáról megjegyezve, hogy a növényen „A’ fok-hagyma’ mondérja van rajta; azert íze, szaga, ereje mind egy bordából valók”.
A „medvehagyma” megnevezés 1783-ban szerepel először, Benkő József Nomenclatura botanica című munkájában – ma is használatos névadása a szaknyelvi Allium ursinum összetételt követi a latin allium (fokhagyma) és a latin ursus (medve) mintájára. Állítólag a téli álmukból feléledt medvék éppen ezt az élőhelyükön felbukkanó friss tavaszi növényt keresik, hogy a szervezetükben felhalmozódott salakanyagot kitakarítsák.
A medvehagyma tőkocsánya levéltelen – írja Hazslinszky Frigyes eperjesi botanikus az 1864-es Éjszaki magyarhon viránya című füvészeti kézikönyvében; hímszálai mind árformák, ernyője laposdad, levelei nyelesek, tojáskerekded lándzsásak. Virágai fehérek, szirmai zöld gerincűek. Erdőkben, főleg a Dunántúl középső részeinek, a Mecseknek és Nyírségnek nyirkosabb erdeiben, bükköseiben terem.
Fehér virágai április–májusban nyílnak; zsenge leveleinek és hagymájának gyűjtése még virágzás előtt ajánlott, virágzás idején a növény mérgező. (Gyűjtésére is ügyelni kell, mert sok hasonló levelű mérgező hatású növénnyel, így a gyöngyvirággal és az őszi kikericcsel is összetéveszthető; de egyiknek sincs fokhagymaillata.)
Maghéjában kevés olaj van; illóolajában kéntartalmú vegyületek és a mercaptan nevű glikozida található. A székelyföldi Erdővidéken a népi gyógyászat szívpanaszok esetére, vérkeringést fokozó, impotencia elleni gyógyszerként használja, a konyhában zsenge leveleit friss salátaként és kompótnak télire, de húsokhoz és mártásokhoz is kiváló. Fűszernövényként levesekben és főzelékekben, süteményekben, sajtokban, kenyérben, kefirben, joghurtokban használható.
A medvehagymával rokon lapos levelű hagymák közül Rapaics Raymund a győzedelmes fű (Allium victorialis) természetfeletti erejét emeli ki – különleges szerepét a középkori varázslatban. „Négy levelei vagynak, mellyek ollyak közel mint az Úti-fűé: Köves hegyeken terem, Magyar Országban sürü Erdökben is találtaik, olly helyeken a’hol a’ Gyöngy-Virág terem”– írja Csapó. Viszont a győzedelmes fű hagymája recés levelekkel van burkolva, mint a páncéling sodronya – a középkori néphit szerint a vadnövény varázsereje hét vagy kilenc páncéling erejéig védi a katonát a kard ellen, biztos győzelemhez segítve. Csapó 1775-ben hozzáteszi, hogy „Némelly Bányászok és a’ Sidók sok babonaságot visznek véghez ez fűvel; de jó lelkü Keresztény Ember az illyen probáknak békét hágy”.
A medvehagyma egészében vértisztító hatású, magas vérnyomás, érelmeszesedés, külsőleg gennyesedés ellen alkalmazzák. Újabban szépségéért, konyhai hasznáért és gyógyító hatásáért sokfelé a konyhakertekben is ültetik.
