„Az élet rövid, kezdjétek a desszerttel!” (Jacques Torres francia cukrász)
Mit szólnának hozzá, ha valaki halottak napján szépen megterítene a szomszéd sírhanton, a fejfára májas hurkát akasztana, a bográcsban rotyogna a pörkölt, és a krizantémra rizlinget locsolna? Nyilván megbotránkoznának és tekintetükkel a temetőőrt keresnék. Pedig a világ számos kultúrájában kötelező a „holt lelkek pogácsája”. Például Mexikóban. Ott a halottak napja nem bánat-, hanem örömünnep.
Az ő hitük szerint a holtaknak – évente egyszer – joguk van visszatérni az élők közé. A családban ilyenkor megterítenek számukra az asztalnál, elmesélik, mi történt az esztendő alatt, ki született, ki halt meg, mennyit ellett a koca. Mivel az azték hagyomány szerint a halottak érzékszervei nem működnek, csak a szaglásuk marad meg, létfontosságú, hogy kedvenc ételeikkel várják őket. A régi, megszokott illatok hazavezetik az elhunytakat. A sírra is ezeket az étkeket kell tenni, hogy másnap alkonyatkor visszataláljanak nyughelyükre.
Így aztán november első napján a mexikói temetők úgy illatoznak, mint valami lacikonyha: pacalleves (menudo), kukoricalevélbe göngyölt disznóhús (tamale), csili és koriander illata száll az ég felé, de a sírokra bőségesen kerül banán, papaja, édesség is. Keresztény ünnep ez, de pogány rituálé is, még a prekolumbiánus időkből, amikor az alvilág úrnőjének mutattak be áldozatot. A négy őselem iránti tisztelet könnyen tetten érhető: az édes kukoricalisztből sütött, halálfej formájú kenyér (pan de muerto) a földet szimbolizálja, az innivaló a vizet, a sírra helyezett, lengedező papírmasék a szelet, a gyertya meg a tűz jelképe.
Egy dél-franciaországi Szent Márta-legendából tudjuk, hogy a halál kolerajárvánnyal akarta sújtani Tarascon városát. Márta azonban alkut kötött a kaszással: ha elkerüli a várost, süt neki olyan véres hurkát, amilyet soha nem evett. A halál nevetve rábólintott, Márta pedig sütött reggelire egy véres hurkát. A halál megkóstolta a hurkát, majd szó nélkül csomagolni kezdett. Csak egy feltételt szabott: soha senki nem ismerheti meg a receptet. Úgyhogy csak sejtjük, mi lehetett benne. Édes fűszer biztosan. Alma meg gesztenye is. Talán sült tök és fenyőmag. Tarascon városában máig ezen vitatkoznak. De a haláltól nem félnek. Akit hurkával meg lehet vesztegetni, nem komoly ember.
Szabó Kimmel Tamás
Mi csak komoly emberekről írunk. Szabó Kimmel Tamástól megtudjuk, mi a döglesztett saláta, továbbá milyen keserves dolog egy szerep kedvéért tíz kilót hízni. Kedvenc gasztrosétánk ezúttal a Nagymező utcát veszi célba, ahol a régi kétes mulatók, orfeumok füstös világa helyett ma inkább éttermeket, bisztrókat találunk.
Aki messzebbre vágyik, képzeletben elutazhat velünk Piemontba. A vidék nemcsak a mogyoróról, de az albai fehér szarvasgombáról is híres. Kimeríthetetlen kincsestár Erdély is. Ezúttal a fűszereket, a sajtokat és a pezsgőket vesszük számba.
Ha még keletebbre nézünk, kiderül, hogyan tudta meghódítani a világot Dél-Korea nemzeti étele, a kimchi. Ha pedig visszaevezünk a magyar vizekre, belekóstolunk Tischler Petra privát séf főztjébe, Szabi, a pék sütőtökös bucijába, Schäffer Erzsébet répatortájába. Egyszerű ételek ezek, akárcsak a kolompér. De ki ismeri ma már ezt a nevet? Ha azt mondom, krumpli? Mindjárt jobb, de még jobb lenne, ha nem csipsz és fagyasztott hasábburgonya formájában találkoznának vele. Hanem például pityókatokányként.
A lapot keresse október 30-tól az újságárusoknál vagy fizessen elő rá online, remek karácsonyi ajándék lehet!