Az alma a mérsékelt övbe tartozó területeken világszerte elterjedt. Európában a vadalma őshonos, melynek termése ugyan apró és savanyú, de a régészeti leletek tanúsága szerint őskori elődeinknek azért táplálékul szolgált. A mai almafajták valószínűleg ..
Az alma a mérsékelt övbe tartozó területeken világszerte elterjedt. Európában a vadalma őshonos, melynek termése ugyan apró és savanyú, de a régészeti leletek tanúsága szerint őskori elődeinknek azért táplálékul szolgált. A mai almafajták valószínűleg az úgynevezett paradicsomi alma leszármazottai, amely a Kaukázus, Afganisztán, illetve Turkesztán területén fordul elő.
A különböző tömegesen érő vadnövények gyűjtögetéséből élő aratónépek hosszú vándorlásaik során magukkal hozhatták a paradicsomi almát, amely aztán véletlenszerűen kereszteződhetett a vadalmával - egyes feltételezések szerint éppen Közép- Európában.
Az ókorban mindenesetre már ismerték, Varro és Plinius több almafajtát, a IX. századi Capitulare de villis című mű pedig édes és savanyú, téli és nyári fajtákat sorol fel. A XVI. századból hetven fajtáról szóló leírás maradt fenn. A magyarok is régóta ismerik ezt a gyümölcsöt. Az alma szó még a honfoglalás előtti időkből, valamelyik török nyelvből származik. Mai törökül elma, és bizony a kazahok régi fővárosa, Alma-Ata is a környező híres almatermő vidékről kapta a nevét.
Trianontól Szabolcsig
Az almáról mindenkinek Szabolcs, Szabolcsról pedig mindenkinek az alma jut eszébe. Pedig közös történetük nem olyan régi, mint gondolnánk: az egész a trianoni döntéssel és a gazdasági világválsággal kezdődött. Az üzemi gyümölcstermesztés is csak a XIX. század végén kezdődött. A hagyományos, önellátó gazdálkodás során a kertekben mindenféle gyümölcsöt termeltek, alapvetően saját célra, és csak a felesleget hordták ki a piacra. A fajtákat sem katalógusokból nézték ki, hanem a környéken a legjobb ízű gyümölcsöt termő fákról kértek-szedtek oltóvesszőt. Ezeknél a helyi fajtáknál az alkalmazkodás, a betegségekkel szembeni ellenállás sem volt kérdéses, hiszen a környékről származtak.
Az 1870-90 közötti gabonaválság, az Amerikába kivándorolt munkaerő arra ösztönözte a földtulajdonosokat, hogy a nyomott árak miatt veszteséget termelő, munkaigényes gabonatermesztés helyett mással, például nagybani gyümölcstermesztéssel foglalkozzanak. Ezt a folyamatot erősítette az akkoriban kiépülő vasúthálózat, amely elérhetővé tette a gyümölcsök iránt érdeklődő észak- és nyugat-európai piacokat. Az üzemi gyümölcstermesztés kialakítását az állam is támogatta. 1891-ben bizonyos Molnár Istvánt nevezik ki országos gyümölcsészeti és fatenyésztési kormánybiztosnak, aki először is tervet készít: az országot körzetekre bontja, és meghatározza, hol milyen gyümölcsöket javasol telepíteni. Mivel az alma a hűvös, csapadékos klímát szereti, úgy dönt, hogy az országot és a világot ellátó almáskerteket Erdélyben, Kárpátalján és Felvidéken érdemes kialakítani...
Az első kísérleti telepet létre is hozzák 1904-ben a Hunyad vármegyei Tyejben, majd a trianoni döntéssel az egész erdélyi almatermesztés a határon kívülre kerül. Trianon után a megmaradt országrészben termett gyümölcs nem volt elegendő a lakosság ellátására (ez a téli körtére és a szilvára is vonatkozott), ezért Erdélyből, Stájerországból és Olaszországból importált téli almával pótolták ki a termést. A gyümölcs iránt hirtelen megnövekedett kereslet és a fejét időközben újra felütő gabonaválság a földtulajdonosok figyelmét ismét a gyümölcstermesztés felé fordította: az 1920-as évek végén lázas gyümölcstelepítés kezdődött.
Felvetődött a kérdés, milyen fajtát ültessenek? Az árugyümölcsösök kialakításakor az tűnt jó célnak, hogy országszerte három-négy, nagy tételben értékesíthető, szépen termő fajtát válasszanak ki. Mivel a csonka országban nem volt jelentős almatermesztési tapasztalat, nem volt egy-szerű a döntés. Az akkori földművelésügyi minisztérium a kérdés megválaszolására pomológiai bizottságot állított fel, vezetőjéül a téma külföldet is megjárt legnagyobb szakértőjét, Mohácsy Mátyást nevezték ki.
A titokzatos Török Bálint
A fajták kiválasztásába bevonták a gazdákat is, ami után még bonyolultabb lett a helyzet, a gazdaszervezetek ugyanis a legnagyobb hévvel védelmezték és javasolták az általuk ismert és kedvelt fajtákat. Nagy nehezen sikerült 14 fajtára szűkíteni a listát, amire aztán egy befolyásos gazda javaslatára az utolsó pillanatban még egyet, a Török Bálintot is felírták. Mint utólag kiderült, a javaslat oka nem volt más, mint hogy az illető Török Bálint leszármazottjának tartotta magát. A körülmények ellenére a döntés nem bizonyult rossznak, a fajta ugyanis a német Roter Stettiner fajtának felel meg; nem tudni, ki és miért adta neki a Török Bálint nevet, mindenesetre a németek ismerték és szívesen vásárolták tőlünk, miután a saját termésük elfogyott. A kiválasztott fajták között nem találunk olyat, amelynek neve a mostani választékból ismerősen csengene. A leggyakoribb, általánosan elterjedt fajta az erdélyi származású batul volt, emellett jellemzően téli arany parment, londoni pepint, húsvéti rozmaringot ültettek szívesen - és ekkoriban tűnt fel a legendás hírű amerikai jonatán is.
Az első nagyobb télialma-ültetvényt ott hozták létre, ahol Erdély más terményei, azaz a dió és a szilva is jól érezték magukat: a Tisza felső része mellett. Tuzséron és környékén, gróf Lónyay Pálné birtokain a telepítéseket már a századfordulón elkezdték, de az ültetvények kialakítása 1925-1930 között vett igazán lendületet. Ezután az uradalom mintegy 400-500 hektárnyi gyümölcsöst kezelt, Budapesten saját standon árusították terményeiket.
Téli almák a piacon
Néhány évtizede még a jonatán volt az uralkodó fajta, ma már csak elvétve találkozni vele. New York államból származik, bizonyos Jonathan Hasbrouck fedezte fel a magról kelt fa értékes gyümölcsét a XIX. század közepén. A jonatán alma közepes méretű, éretten a héja egyszínű piros, húsa sárgásfehér, kitűnő, fűszeres ízű. A mai választékból az idared egyik szülője, az idaredet ugyanis 1942-ben hozták létre Moscow-ban (ezúttal az Egyesült Államokról van szó) az idahói egyetem munkatársai a jonatán és a Wagner keresztezésével. Téli eltartásra az idared jó választás, megfelelő körülmények között akár júniusig eláll.
Bár egyik szülője sárga, a jonagold mégis inkább piros színű. Mint neve is utal rá, a jonatán és a golden, azaz hivatalos nevén a golden delicius "házasságából" született 1953-ban New Yorkban. Gyümölcsei nagyok, vékony héjúak, aromásak, édes-savanykás ízűek. Világszerte előszeretettel ültetik. Szintén piros, de az eddig felsorolt, jonatán típusú almáktól eltérő csoportba
tartozik a starking. Ez is az Egyesült Államokból származik, 1921-ben fedezték fel New Jersey-ben. Alakja megnyúlt, kúpos, illata jellegzetes, húsa sárgás színű és édes.
A sárga almák közül a golden delicious a legismertebb. Mr. Anderson Mullins találta nyugat-virginiai farmján a magról kelt fát. Az érdekes, sárga színű gyümölcsöt beküldte a Stark testvérek faiskolájába, azzal a kérdéssel, vajon milyen fajta lehet. Starkék ezt nem tudták megmondani, viszont úgy érezték, végre megtalálták a régóta keresett, tökéletes sárga almát. Kiküldtek egy embert a fához, s miután meggyőződtek róla, hogy azon termett a beküldött minta, ötezer dollárért meg is vásárolták a területet. A fát körbekerítették, a róla szaporított csemetéket pedig 1914-től kezdték el árulni a red delicious nevű fajtájuk párjaként. A helyiek nagyon büszkék rá, Nyugat-Virginia szenátusa az állam hivatalos gyümölcsévé nyilvánította 1955-ben. A golden alma nagyon édes, jellegzetes ízű, valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. Sokáig eltartható, de a legkisebb nyomásra, ütődésre megbarnul, ezért a szokásosnál is óvatosabban kell kezelni. Balatoni Brigitta almatortájához (lásd 76. oldal) is erre van szükség.
Hasonlít hozzá, de sokkal nagyobb méretű a mutsu, amelyet a golden és az Indo alma keresztezésével hoztak létre Japán Mutsu tartományában. 1948-ban jelent meg a fajtaválasztékban. Ha viszont valaki a szappan, autóillatosító vagy rágógumi révén megismert "zöld alma" eredetijét szeretné megkóstolni, annak a Granny Smith fajta ajánlható. Nálunk nem túl régóta ismert, pedig régi fajta: az ausztrál Maria Ann Smith 1868-ban jelentette be a Sydney környéki birtokán nemesített fajtát. A Granny Smith héja élénkzöld, húsa kemény, ropogós, savanykás, nem édes.
Mint látható, a jelenleg elterjedt fajták egyike sem Európából származik. Talán emiatt van az, hogy nálunk nagyon kénye-sek, sok betegség és kártevő megtámadhatja őket, így termesztésük csak sok-sok permetezéssel lehetséges. Már csak emi-att is jó lenne, ha nagyobb figyelem hárulna a régi, Kárpát-medencéhez szokott fajtákra, mint például a batul, a téli arany parmen, a téli fehér kálvil, a nemes sóvári, a londoni pepin és társaik. Ezek neve valószínűleg kevésbé ismerős az exportpiacokon, de termesztésük egyszerűbb, és a téli tárolás körülményeivel szemben sem annyira igényesek.
