Ahány kávéfajta, annyi legenda. Íme a legköltőibb. Káldi, az abesszin kecskepásztor a sziklán üldögélve egy nap arra lett figyelmes, hogy állatait megszállta az ördög. Mekegnek, forognak, épp csak bukfencet nem vetnek. A fiú megpróbálta kideríteni, mi ..
Ahány kávéfajta, annyi legenda. Íme a legköltőibb. Káldi, az abesszin kecskepásztor a sziklán üldögélve egy nap arra lett figyelmes, hogy állatait megszállta az ördög. Mekegnek, forognak, épp csak bukfencet nem vetnek. A fiú megpróbálta kideríteni, mi történt. Észrevette, hogy a virgonc kecskék egy vadon termő cserje élénkpiros bogyóit legelik. Letépett néhány cserjeágat, s elrohant a közeli kolostorba. A bölcs szúfik hamar felismerték a növény serkentő hatását (kapóra jött az éjszakai virrasztáshoz), s a kávé Etiópia-szerte elterjedt.
Egy másik legenda szerint a varázsnedűt maga Allah küldte nagybeteg prófétájának. Mohamed erőre is kapott, rögvest felöklelt negyven lovagot (és negyven asszonyt). Legalábbis így meséli Seherezádé az Ezeregyéjszakában.
Ami biztos: a quawa nevű élénkítő növényt a IX. században említi először Rhazes bagdadi orvos, márpedig ő nem akárki, hiszen kétszáz filozófiai és vallási témájú könyvet írt. A XI. század fordulóján Avicenna már gyógyszerként használja, a XIII. század közepén pedig ezt rágta a száműzött Omar sejk, azért maradt életben. Az iratok tanúsága szerint Mekkában (1370-ben) becsukattak egy kávéházat, mert a törzsvendégek a kalifát szidalmazták.
A feketeleves a későbbiekben is okozott bonyodalmat. A XVI. század közepén Konstantinápolyban annyi kávéház nyílt, hogy a szultán - összeesküvéstől tartva - megtiltotta működésüket. A bűnösöket bőrzsákba varrva hajították a Boszporuszba. Ötven évvel később a fanatikusok Velencében akarták betiltatni az "ördög italát", ám VIII. Kelemen pápa megkóstolta és megáldotta a fekete vizet. A XVII. század közepén a londoni asszonyok tiltakoztak a királynál, mondván, férjeik annyi kávét isznak, hogy impotensek lesznek. Hasonlóképp vélekedtek Voltaire orvosai is, akik megjósolták a filozófus halálát, mivel szerintük a kávé méreg.
"Lassan ható méreg lehet - válaszolta az író -, mert már nyolcvan éve iszom." S amíg Törökországban válóoknak számított, ha egy férj nem vásárolt feleségének pörkölt kávét, addig Németországban úgy vélték, fogyasztása meddővé teszi a nőket. (Bach híres Kávékantátája ezt a mozgalmat gúnyolta ki.)
S akkor hátra van még a feketeleves! Aminek semmi köze a kávéhoz. A félreértésben vélhetően Arany János a ludas. Szirmay Antal anekdotagyűjteményében leírja, hogy a török szultán - színlelt ebédmeghívással - hogyan csal kelepcébe egy magyar nagyurat. Amikor gyanakodva távozni akar, azzal marasztalja: "hátra van még a fekete leves". A jelre janicsárok ugranak elő, s megkötözik a tőrbecsalt magyart. Csakhogy Szirmay ezt az anekdotát Thököly Imre 1684-es nagyváradi elfogatásához kapcsolja, Arany János pedig Török Bálint 1541-es tőrbe ejtéséhez: "Hosszas ebéd a török szultáné, / Hátra van még a feketekávé; / Török Bálint tétova tekintget: / Körülfogott a janicsár bennünket!" - írja 1853-as balladájában.
Ha Arany olvasott volna régi szakácskönyveket, nyilván feltűnt volna neki, hogy Bornemisza Anna fejedelemasszony már a XVII. században feketelevet készít a tengeri nyúl "tüdejéből és májábúl", "feketelévben magyar módra" főzi a hódot, aprómadarat, vaddisznót, teknősbékát s számtalan más receptet. A feketeleves nem feketekávét jelentett, hanem egy (többnyire) vérrel készült mártást vagy levest. Nem csak Erdélyben volt divatos. Disznóvérből készült a spártai melasz dzomosz, kacsavérből a lengyel czernina, libavérből a svéd svartsoppa. S mivel a "lé" a magyar nyelvben többnyire kellemetlenséget jelöl (megissza a levét, nyaklevest kap), s mivel ezek a levesek (hiába cukrozták őket) a vér miatt ijesztőek és keserűek voltak, a "hátra van még az étkezést lezáró feketeleves" kellemetlen jelentést kapott.
Nyilván tudta ezt az első pesti kávés, a szerb Cavesieder Blasius ("Kávéfőző Balázs") is, amikor 1729-ben bepanaszolta az olasz Francesco Bellienót, hogy olcsó áraival "ruinálja az üzletét". Pedig sokáig nem is volt üzlete. Vándorló árus volt, amolyan kucséber, aki nyakba akasztott tálcáról kínálta a keserű nedűt. Mert bár kahvedzsik (török főzőmesterek) már a XVI. század végén működtek Budán, a magyarok nehezen szerették meg a fekete italt.
Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám luxuscikknek látta, amit ha hörpölsz, "rab szerecsen véres veríték-gyümölcsét" iszod. A ficsúr "téjfeles" kávéját gúnyolja Gvadányi uram is A peleskei nótáriusban, s Gaal György "tudós palócza" (1803) is romló szokásokról panaszkodik. A kávéházak környékét koldusok, szerencsejátékosok hada lepi el, s kedvenc budai helyén legújabban a Kávés Mesterek torma nélkül adják a "régi jó karaitszáros virstliket".
A kávé diadalútját persze nem lehetett megállítani. A XIX. század végére a fővárosban 550 kávéházat regisztráltak, néhány évtizeddel később pedig Budapestet joggal nevezték a "kávéházak városának".
A kávé szót egyébként Zrínyi Miklós írta le először az 1651-ben megjelent Szigeti veszedelem harmadik énekében: "Egymás közt sok dologról beszélgetének / Káuét kicsin finchából hörpölgetének". A kávéház szót pedig Pápai János, Rákóczi fejedelem titkára 1709-ben: "Ha szabad diskurálnunk, mintha csak a kaféházban volnánk". De hogy miért kell az időt kávé-házban tölteni, arra Alfred Polgár humorista adta a legjobb választ: "Az ember azért jár kávéházba, mert egyedül akar lenni. De ehhez társaság kell."
