Márton-napi libaságok

A libák többnyire galibát okoznak. Így volt ez Krisztus előtt 390-ben is, amikor az éj leple alatt barbár gallok akarták el­foglalni a várost, de Róma lúdjai felver­ték gágogásukkal a fáradt őrséget. A tör­ténet nem mese, Homérosz és Ovidius is ír a "C..

A libák többnyire galibát okoznak. Így volt ez Krisztus előtt 390-ben is, amikor az éj leple alatt barbár gallok akarták el­foglalni a várost, de Róma lúdjai felver­ték gágogásukkal a fáradt őrséget. A tör­ténet nem mese, Homérosz és Ovidius is ír a "Capitoliumot hangjukkal megmene­kítő" harcias madarakról. Hasonlókép­pen járt a jámbor remete, Márton is, aki nagy alázatosságában az ólba bújt, ami­kor megtudta, hogy püspökké akarják választani. De a libák őt is elárulták, és a pannóniai Savaria városában (Szombat­helyen) született egykori legionárius így lett 371-ben a franciaországi Tours érse­ke. Az Avis Martistól (Mars madara) rövid út vezetett az Avis Martinus (Márton lúd­ja) kifejezésig. Mártont szentté avatták, és temetésének időpontja (november 11.) Szent Márton napja lett. Ilyenkor minden rendes ember ludat eszik.

Feltehetően nem hálából. A régi népi ka­lendáriumban november 11. a tél kezde­te volt. Ezen a napon hajtották be a sza­badból az állatokat, ekkor rendezték az utolsó vásárt, ez a nap volt a paraszti munka (az adósságok) elszámolásának időpontja. Ekkorra forrt ki az újbor is, és a tavaszi liba novemberre érte el a hízás­nak azt a fokát, ami már a lúd rangjára emelte. Ilyenkor, ahogy Magyar Elek, az Ínyesmester írja, "már bőséges és finom ikrás a zsírja, a szájban szinte elolvad a töpörtyűje, mandulaízű a hája és óriási­ra növekszik a szép, világosszínű mája, mely egyaránt fölséges csemege, főzzük bár fűszeres húslevesben, tűzdeljük meg szegfűszeggel, vagy áztassuk egy éjsza­ka szelíd tejecskében, süssük meg ben­ne másnap, avagy alakítsuk pástétom­má strasbourgi módon szarvasgombával párosítva".

Szent Márton lúdjához számos hiede­lem is kötődött. Aki ezen a napon libát nem eszik, egész évben éhezik. Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor kará­csonykor vízben poroszkál. Sok helyütt még ma is jósolnak a liba mellcsontjá­ból: ha fehér és hosszú, havas, rövid te­lünk lesz, ha barnás, akkor locspocsos. A libatojás Egyiptomban az élet jelképe volt, Kínában pedig a házastársi hűség szimbóluma. Az álmoskönyvek szerint gágogást hallani, lúddal álmodni tisztes­séget jelent, pedig a liba (amúgy) a szó­szátyárság jelképe. Magyar hiedelem az is (naná!), hogy aki Márton-nap berúg, jövőre nem fáj se gyomra, se feje. Falu­si házaknál kóstolót küldtek a papnak (a madár hátsó fertályából), innen ered "püspökfalat" szavunk.

Se szeri, se száma a lúddal, libával kap­csolatos kifejezéseknek. A pocakos em­ber kövér, mint Szent Márton lúdja, a dühös: lúdmérges. A csecsemő, ha kéz­zel-lábbal hadonászik: libánczol, az it­tas ember támolyog, mint lúd a jégen. Szegény madáron még az írók is gúnyo­lódnak. Nagy Lajos így töpreng: "A fia­tal lúd neve liba, ami annál különösebb, mert a tizenhat esztendős falusi libákat, ha megöregszenek, nem lúdnak, hanem vén tyúknak nevezik." Mintha a lúdtoll nem lett volna a középkori kódexmá­solók vagy akár a forradalom jelképe is (lásd Ludas Matyi).

De a liba mégiscsak sütve jó. Az ember már csak ilyen. Ha ropogós bőrű, porha­nyós húsú, ízletes, szaftos pecsenyére fáj a fogunk, akkor szerezzünk egy derék, parlagi magyar libát. Fiatal legyen, de a világért se sovány! Kívül-belül dörzsöl­jük be sóval (borssal, ürömmel). Belsejé­be tegyünk zsemlyét a majoránna mel­lé, lábait kössük a püspökfalathoz. Sütés közben ötpercenként locsolgassuk, de a vége felé már csak szalonnabőrrel kene­gessük, a jó meleg sütőben csak addig hagyjuk, míg épp megsül, senyvedni ne engedjük, de felszeletelvén rögtön asz­talra adjuk. S gondoljunk szegény József Attilára is ("De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni"). Tegyünk neki félre egy falatot.