A rezeda, tulipán, gyöngyvirág, viola, nárcisz, kökény, alma és más növényországi csoda mellett a népdalokban a rozmaring az egyik legemlegetettebb növényünk.
A rozmaring először is „igen jó az étkekben” – Lippay János írja ezt az első magyar kertes könyvben, a Posonikertben (1664). „Főképpen pástétomokban, salátákban, zsázsákban, bort vele csinálni, a virágjából ecetet s konzervát.” Illatanyaga páratlanul nagyszerű, tiszta és éteri, olykor a tengerek messzeségét idézi. Sokan írták le – Apáczai Csere János szerint (Magyar Enciklopédia, 1653) a rozmaring „vékony ágacskájú fű, levelei aprók, sűrűk, hol őszök, fellyül zöldellők és tömjénszagúak. Meleg és száraz a harmadik rendben, felette lágyító, emésztő és elkenő erejű”. Veszelszki Antal, a rejtélyes életű füvész azt írja 1798-ban: „Ez a bokros növény fa módjára ágakat bocsát, sok apró szárakkal rakva, melynek héjja fehér színű, a levele keskeny, vastag, hosszúkás mint a levendulának. Jó szaga van és erős, kesernyős, valamennyire összevonós. Fehér-kék viráginőnek a levelek végénél vagyis tövénél.”
Bort készíteni nagy divat a különböző fűszerszámokból – Bornemisza Anna szakácskönyvében (1680) is sokféle füves bor szerepel, a bodzavirágbortól az izsópos borig; köztük a „Rozsmarint-bor” is: „Az rozsmarintvirágbúl végy olajat, s szintén olyan haszna vagyon, mint az balsamumnak. Az rozmarint-bort úgy csinálják, mint az több füves borokat, s minden nyavalyák ellen jó: megerősíti az tagokat és ereket, megszépíti az ábrázatot, ha megmosdanak véle, jószagú lélegzetet csinál, jó az foghúsnak, meggyógyítja az fenét, jó az köszvény ellen.”
„Hej rozmaring, rozmaring, leszakadt rólam az ing, Ha leszakadt nem bánom, Úgy sincs, engem kiszánjon” – ez az egyik magyar nyelvű rozmaringvariáció a sok népköltési emlék közül. Mert a rezeda, tulipán, gyöngyvirág, viola, nárcisz, kökény, alma és más növényországi csoda közt, vagy inkább a rovásukra mégiscsak a rozmaring az egyik legemlegetettebb növényünk. Oly sokat foglalkozik vele a tradíció, a folklór, a népköltés, aztán az ornamentika bonyolult motívumrendszere, a műköltészet, a szakácskönyvek serege, miként azt egy mára elfeledett tudós, a kecskeméti főreál iskolai igazgató, Hanusz István számlálja össze A növények világából (1901) című könyvében, hogy az több mint feltűnő. A rozmaring kultusza még a virágok királynőjének, a rózsának rovására is megy – akármerre nyitnál a daloskönyvekben, természet közeli reneszánsz költőknél és névtelen auktoroknál, a növénybirodalom délceg figurái közt ez az igénytelen külsejű virág mindenfelé felbukkan. És nem elsősorban mint gasztronómiai csoda – a szerelem és az ártatlanság virága. Mint a „magyarság kedves virága” – ahogy Hanusz mondja.
Én persze kerti gazdaként szidom is: hol fenyegetőzve, hol békülékenyebb húrokat pöngetve: micsoda növény vagy te, hisz vagy is nékem, meg nem is vagy! Ha kint hagylak a kertben, feleségem fűszerszámjainak maradékában, legtöbbször kifagysz. Cserépben, dézsában, kamrában, pincében, verandán, üveg alatt telelsz át; így viszont sosem nősz igazi nagy bokorrá. Vagy húsz éve kísérletezgetek veled, hol ide, hol oda ültetlek – többnyire sikertelenül. Láttam már Ság hegyi barátom pincéjénél hatalmas, vagy tizenöt éves bokrodat is; egy dús, inkább valamilyen elnyújtózó impozáns mediterrán testet és vadregényes illatfelhőket eregető, Dél-Franciaországból hozott példányt – hej rozmaring; mert szeret ott lenni a bazaltkövek tövében, és gazdájával bensőséges, szinte intim viszonyba keveredett. De ha bárányt sütünk a kemencében, jól megtrágyázom rozmaringgal – védett helyén vagy öt kemény magyar telet is átvészelt bokra virít a kertben.
A rozmaring leghíresebb változatai-Ungarische Wasser, Aqua Reginae Hungariae név alatt lett közismert az előző századokban – mint a rozmaring virágából borszeszes párolással készített szépítőszer, amelyet még a Müller-féle Krauterbuch is megemleget 1869-ben, mint olyan terméket, amely meghódította a világot. Ő úgy tudja, hogy az egyik magyar királyné olyan remetétől kapta e víz készítési titkát, akit maga sohasem látott, ezért hitte, hogy az angyal küldte neki. Meg is találták a róla szóló recipét naplókönyvében, hol följegyezve állt, hogy félévi használat után teljesen kiépült gonosz köszvényéből, utóbb pedig arcát mosta vele, s visszanyerte tőle régi üde szépségét. Sokkal érdekesebb maga a hivatkozott szöveg, amelyet Rapaics Raymund közöl A magyarság virágaiban, s amelyet persze ügyes hamisítványnak tart.
Praevotius páduai orvos jegyezte fel még 1606-ból: „Sancta Elisabetha, Hungarie olim Regina – Én, Erzsébet, a magyarok királynéja, midőn 72 éves koromban kínos köszvényben fetrengék és ezzel az alább megírt orvossággal esztendőkig éldegélnék, amelyre engem egy remete tanított volt, akit sem előbb sem utóbb soha többé nem láttam, csakhamar javulásomat éreztem, annyira, hogy minden tetemeimben megvidultam s mintegy egészen megifjodtam, arcomban megszépültem, úgyhogy még a lengyel király is megkéretett feleségül, midőn mindketten özvegységben élnénk; de ezt cselekednem az én uram Jézus Krisztushoz való buzgó szeretetem nem engedte, akinek angyalától úgy hiszem, kaptam ezt az orvosságot.”
Az ősforrást Rapaics Raymund izgalmas filológiai és botanikai levezetéssel ügyes marketing trükknek nevezi, ám a rozmaringról és a magyar királynéról szóló meseként, Magyar Királyné Vize, pár századig egybeforrt. Általában, írják a régi füveskönyvek, a rozmaringlevél szeszben áztatva reuma, migrén ellen, forrázata nehezen gyógyuló sebekre használatos. Epe-és vizelethajtó, jó étvágygerjesztő.
Lippaytól napjainkig ez a csodás, gyökeres és fás növény változatlanul nagy pályát fut be a gasztronómiától a népköltésig és a népszokásokig. S az is biztos: jó illatú rozmaringos kertünkben járni-kelni nagy csoda, egyben ifjító és kedvderítő séta. Miként a barokk költő, Kőszeghy Pál is emlegeti a Bercsényi Miklós és Csáky Krisztina 1695-ös vépi lakodalmára írt négyesrímű tizenkettősében:
„Borjúhúst csigákkal elvegyített melyben
Rákok, tyúkfiak is összvefőttek ebben;
Ha eszed, véled: jársz rozmaringos kertben,
Ugyan mintegy frissít jó ízi a kedvben…”
