Ő a magyar Homárosz. Az emberszakács. Senki nem álmodott olyan szenvedéllyel ételsorokat, mint utolsó éveiben Petri György, a költő.
Miközben irodalmi berkekben köztudott volt – és a Magyar Konyhának írt levélben maga is említi –, hogy élete véghónapjaiban a szakácskönyvén dolgozott, Petrinek már nem voltak illúziói. Utolsó versei és verstöredékei hemzsegnek a talányos lét- és konyhafilozófiai utalásoktól. Igaz, már egy régebbi versében, a Halotti tor című négy-sorosban is így ír: „Személyem az öntudatomról / lefőtt, ahogy a hús a csontról: / együtt, elválva enyves lében / – tálalhatnak Istennek éppen.”
Esélyeit ijesztő pontossággal felmérte: „Főzni még tud: mostanában rákban gondolkodik. / Mármint királyrákban halmajonézzel.” Kedvenc étele a rák, elvégre is ő volna „a magyar Homárosz”. Petri tudatosan keveri a főzést a halállal. Az „élet” és az „étel” összerímel (mint Krúdy késői gyomornovelláiban), a költészet és a szakácsművészet szakrális-profán párhuzamba kerül, az „erkölcsi fertőre” marhafartő, a „talk-show zöldség”-re leveszöldség rímel, a versírás zsigeri funkciókkal keveredik: „mint ínyenc a húsos cubákokat – csontig lerágom végnapjaimat”.
Forgách András rajza / PIM
Enni kell, amíg lehet, amikor nem lehet, akkor élni sem lehet. Az utolsó művek igazi receptversek, amelyekben az író (mint Harpagon a tallérjait) számba veszi konyhai (és költői) eszközeit, a kávésdobozt, a sótartót, a hatalmas kék gőzfazekat, amiben bonyolult levese (legújabb leleményeinek egyike) fő majd. „Az élet tartama – miként a főzés mikéntje – titok. / És mennyi gond eldönteni, hogy fartő legyen vagy hátszín, / vagy netán rostélyos – erről nem lehet dönteni játszin, / mennyi legyen a velős csont meg a ritka csont aránya, / ez ügyben dönteni, ez a szakács erénye.”
Az élet értelme – akasztófahumorral megközelítve – nem ontológiai, hanem konyhai kérdés. Kit érdekel holmi költői irkafirka, a lét-nemlét kérdése, amikor azt kell eldönteni, mivel lesz töltve az egybesült birka. Hogyan kellene elkészíteni? „Roston? Vagy nyárson? Ez itten a kérdés.”
CSIGASZAKÁCSKÖNYV
Bár ez idáig úgy tudtuk, hogy Petritől csak konyhaversek, recepttöredékek maradtak fenn, a szakácskönyvtervezetekből nem sok, nemrég mégis előkerült egy rövid dokumentum. A XX. Század Intézet Levéltára őrzi a költő hagyatékában azt a háromoldalas, gépírásos tervezetet, amelyben Petri egy csigaszakácskönyv kiadására tesz javaslatot. Érvelése szerint itt az ideje kiadni egy ilyen művet, hiszen „A magyar gasztronómia alig vesz tudomást az éticsigáról. Étlapon kuriózumnak számít a csigafogás, a magánháztartásokban úgyszólván ismeretlen.” A nagyközönség azt sem tudja, hogy ez a mindenütt fellelhető állatka „ehető, sőt különlegesen ízletes, nagy tápértékű eledel”. Úgyhogy a költő csigaszedésre ösztönöz (májusban van a Helix pomatia szezonja), és ízelítőül leír három csigareceptet is. A tervezett 200 recept egy része – mint írja – saját kreációja, ilyen a vörösboros csiga saját házában és a csiga savanyú káposztával.
Petri főzéseire a régi barát, Sulyok Miklós pontosan emlékszik. Ezt írja: „Petri szeretett szerepet játszani. Egyik kedvelt szerepe volt a szakács-gasztronómus. Otthonról, nagymamájától, mamájától jó indítást kapott, de az alkohol, vagy ki tudja, mi miatt, nem tudott, nem szeretett enni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy vészesen reszkető egyik kezében mindig cigaretta, a másikban pohár volt, akkor megérthetjük, a szakácsság miért volt inkább csak játék. Na de azért mégis fontos volt az életében – erről költészete is tanúskodik, meg a komolyan nem vehető és mégis komolyan vett szakácsversenyek Nagy Bálintnál Adyligeten, és a még élete végén is dédelgetett terve egy szakácskönyv megírásának.”
De csak néhány receptet írt le. Ha ezeket összeszedegetnénk, talán kitelne belőlük egy Petri-szakácskönyv. Hiszen, ahogy ő mondja, ha az ember korrektül leírja a hozzávalókat, a készítés módját, és a tálalásról sem feledkezik meg, megkapja, ami életéért jár: „És a legvégén, talán jóllehet tétován, / mint egy pongyolán kimért sütemény összeáll / egy félig rántotta, félig kocsonyaszerű halál.” Íme, az emberszakács konyhája. Étel- és életreceptek.
AZ UTOLSÓ KUKTA
A költő élete végén tíz éven át Pap Mária volt a társa. Ő így emlékezik: „Petri utolsó éveiben (leginkább súlyos betegsége idején) akart szakácskönyvet írni, hagyományosat. Receptversekről szó sem volt. Néha diktált nekem recepteket, vagy csak receptötleteket, de receptkönyv-koncepció nem volt. A diktált receptek mindenféle épp kéznél lévő cetlikre lettek lefirkálva. Nálam ma már semmilyen Petri-dokumentum nincs. Az ő kézírásával fennmaradt töredékek, cetlik, kórházi füzetek Várady Szabolcshoz kerültek a Magvető négykötetes összeállítása idején. Gyakorlatilag minden megjelent.
Petri tudott főzni, gyerekkorában az anyai nagymamájától tanulta meg az alapokat, aki univerzális háztartási zseni volt, nemcsak sütni, főzni, tartósítani tudott, de bútort tervezni, sőt kárpitozni is. Tőle tanulta, hogy a kapros tökfőzeléket kevés ecettel kell együtt főzni, hogy a töltött káposzta az orját, a disznófület kívánja, hogy a húslevest órákig kell gyöngyöztetni és titka a fűszerezés, a töltött karalábé meg akkor jó, ha zsenge zöldséget használunk. Általában magyar mód főzött, de különleges receptek is szerepeltek volna szakácskönyvében, például: szarvas-őz-fácán erőleves, csülkös babpüréleves, mazsolás karmonádli, szalonnába göngyölt banán, kaviáros omlett, muflonpörkölt. Hogy utóbbit honnan vette, rejtély.
A 80-as években ellenzéki körökben divattá váltak a reprezentatív, 15-20 személyes vacsorák, több nevezetes szakács volt: Sáska Géza, Buda Géza, Sulyok Miklós, Csákó Mihály Horváth Zsuzsával. Sokat tanultak egymástól. Ja, és szakácsversenyek is voltak. Petri szeretett magyaros ételeket főzni (töltött káposzta, kocsonya, többféle húsleves), de főzött kínai stílusban, szerb receptek szerint, sőt készített francia pástétomokat is. Amikor vele éltem, ha nem is rendszeresen, de járt a Fény utcai piacra (a többi messze volt). Nem főztünk együtt. Kuktaként működtem mellette, az utolsó években pedig »konceptuális főzés« zajlott. Kitalálta, mit akar főzni, majd megmondta lépésenként (a vásárolnivalóktól kezdve), hogy mit csináljak. Olvasni olvasott szakácskönyveket, de nem volt gyűjtő.”
PAPA FŐZ
„A Levél utcában vagyunk, itt lakott akkoriban Nagy Bálint. A kakas véréhez majd ecet kerül, hogy ne alvadjon meg, Papa coq au vint készít. Azt hiszem, e pillanatban, amikor Halas Pista exponál, éppen boldog. (Úgy képzelem, ritkán volt boldog.) De ez az ő pillanata: sokan vannak, s egy élő állatot leöl. Aztán elkészít. Élet, ez az élet… senkit nem láttam, aki olyan szenvedéllyel írt volna recepteket, álmodozott volna ételsorokról.
Meg aztán ott voltak a nők, akikhez Papa mindig kedves volt, s valahogy mindig elérte, hogy kuktáskodjanak neki. De akárki is kavargat, mos, belez, aprít hagymát, figyel, fűszerez, a rózsadombi kakasvágáshoz a Papa kellett. Aztán a Papa halála előtt rengeteg, de valóban rengeteg papírt teleírt receptekkel, vacsoratervekkel. Nagyon megható és ijesztő volt nekem, különösen, ha meggondoltam, hogy enni történetesen soha életében nem evett. S bár a szívószállal a sört még kortyolgatta, a »nutradrink« nevű tápfolyadék belekönyöröghetetlen volt. Na de ez a fotó majd tíz évvel korábban készült, mint amikor Papa a mindjárt jövő halálra készült. Egy kakas ürügyén sokat lehet inni, ott van mindenki, lehet beszélgetni is" – emlékszik apjára Petri Lukács Ádám.
CSERHALMI PÖRKÖLTJE
„Kedves Tyutyukám, pörkölted rám mély benyomás tett, / Látom, egy valakit, legalább engem nem utálsz. / Alceste pörköltet főz, lám, az életszeretet győz, / és ami mindezt megkoronázza: az uborka és a kovász.” Petri ezt a verset Kékkúton írta, 1999 júliusában.
Cserhalmi György így emlékszik a találkozóra: „Váli Dezső festőművész kölcsönadta a kékkúti házát Petrinek és feleségének. A kocsmában találtam rá, mert városszerte mesélték, hogy ott ül, és mindenféle írásokkal összefirkálja a keze ügyébe akadó újságokat. Leültem mellé és ettől kezdve elindult egy hosszú beszélgetés köztünk. Főztem neki egy pörköltet, a kovászos uborka már megvolt hozzá. Nagyon ízlett neki. Ez már a halálos kórt feltartóztatni akaró műtét után történt.
A seb még nagyon kaparta a torkát. Ott ült ez a kicsi ember a nagy fotelban és mesélt. Akkor találkoztam legintenzívebben olyan ésszel, amely szándékosan felém fordult és nem tíz, húsz, harminc emberhez beszélt, hanem csak nekem. S talán éppen ezért tudtam maradéktalanul megérteni. Előbb az Otelló volt a téma, a féltékenység, aztán a rendszerváltás. Szóba került az ifjúkora, a billegő emberi kapcsolatai, házasságai és végül is halál, amely akkor már nagyon erősen ott ólálkodott körülötte. Rettegés volt a szavaiban, félelem, valami kis irigység, hogy másnak jobban sikerült az élete. Ezt a véleményét én nem osztottam, de ő így érezte. És egy pici szerepzavar, mert miközben tudta, hogy nagy költő, valahogy mégse hitte el. Szorongatta őt a kishitűség. Gyönyörű nap volt, a rendszerváltás időszakából talán egyetlen olyan, amelyre úgy emlékezem, mint ami biztosan megérte.”
Forgách András rajza / PIM
VÉGE A DALNAK
Az ördögi az a dologban, hogy Petri csak főzött. Nem evett. A fia, Petri Lukács Ádám mesélte el, hogy az apja részletekig megtervezte a konceptuális főzést, a bevásárlástól az elkészítés módjáig, az edény formájától a fűszerezésig, de az eredmény már nem érdekelte, alig-alig evett valamit. Sokkal inkább költői póz volt ez, a mindent tudó gasztroköltő szerepe, amelyet büszkén és nagy kedvvel játszott, ameddig lehetett. És Petri úgy dönt: kiélvezi a maradék időt. Csontig lerágja végnapjait. Az élet utolsó morzsáit fogyasztja, míg készülnek a költemények, utolsó kötetének nem véletlenül ez a címe: Amíg lehet. Létezéstechnikáját halálpontosan megfogalmazta a Búcsúzásban:
Szilágyi Lenke fotója / PIM
„Ég veletek, barátaim, vége a dal-
nak. Engem most már vár a ravatal.
Lehettem volna jobb, szorgalmasabb,
de sajnos ennyire futotta csak.
Kár, hogy így van, jó volna élni még,
másrészt, belátom, ennyi is elég,
nincs rá okom – nem elégedetlenkedem:
tartalmas és szép volt az életem.
S mint bársonyon smaragdok, jáspisok,
drága hónapok ékköve ragyog
még káprázó, boldog szemem előtt,
ajándék minden reggel, délelőtt,
kiélvezem a maradék időt,
mint ínyenc a húsos cubákokat
– csontig lerágom végnapjaimat.”
Fotók: Petőfi Irodalmi Múzeum
