Temesi Ferenc író, műfordító, megható elbeszélése Ferkóról.

AKI SZENT KARÁCSONY NAPJÁN HÚST ESZIK, azt elviszi a kömpöci ördög. Tartották a szegediek. Ettől ugyan nem kellett tartaniok a Szent József árvaház kis bentlakóinak. Egy olyan tízéves forma, szürkéskék szemű, tűnődő kisfiúnak sem, akit Ferkónak hívtak. Már egy hónapja nem láttak húst. Azt mondták nekik, ha már mardosta őket az éhség az ünnep előtt: Majd möglátjátok az arany madarat sétálni a mönyezetön! Mög a ház tetejin vágtázó ezüst csikókat!

De a karácsony, az a várakozás! Amikor az a karácsonyi csillag kigyúlt, a padokat kihordták a tanteremből a gyerekek. Ott tartották a misét. A Kisjézus már ott volt megszületve a szalmán a jászolban, és a barmok lélegzetükkel bugyolálták be. Be szép volt az a kis betlehem! Itt-ott hiányzott a pásztorokról, királyokról a festék, Mária mosolya elszakadt, de ki törődött most ilyen kicsiségekkel.

Amikor az esthajnali csillag feljött, átmentek az étkezőbe. Gyalulatlan, durván ácsolt, hosszú, de alacsony asztal mellett kis, X lábú zsámolyok álltak szorosan egymás mellett. József testvér abroszokat is kerített a nagy napra. A vizeskancsókban benne volt a piros alma, de azokat nem vágták föl részekre, mint régen, otthon, hogy együtt maradjanak, és visszataláljanak, ha eltévednek az életben. Ott maradtak azok a vizeskancsóban egészben, nem vehette ki senki. Mindönki e’ fog tévedni, mondta az a szürkéskék szemű kisfiú ott, az asztal végén, aki még emlékezett az otthon szagára, a testvéreire, az anyjára.

József testvér végigment a székek mellett, és mézbe mártott fokhagymát nyeletett minden árvával. Ez volt a legerősebb gyógyszer akkoriban. Aki lenyelte, ránevetett a másikra, aki még nem. De csak sorra jutott minden gyerek. Az asztal alatt, a szakajtóban széna volt és szólalatlan víz, hogy a gyerekeknek tejet adó Mariska tehén és a megfejthetetlen nevű Buridán csacsi, aki a kordéjukat húzta, meg ne betegedjenek. Az ajtó résnyire nyitva volt, hogy a Kisjézus ne találjon zárt szívekre.

Az asztali ima után föltálalták maguknak a levest. Cibereleves volt, annál olcsóbbat keresni lehetett, de találni nem. Hogy mi a cibereleves? Savanyított korpalé. Aki nem tudja, mi a korpa, örüljön. Kicsit azért meg volt suhantva, vagyis rántva. Sőt, a gazdasszony, Mariska néni (de furcsa, hogy a tehenet is így hívták) még egy kis csipedettet is tett bele, sőt hajdúgomb is akadt benne. Az olyan nagyobbacska csipetketészta, amit a reszelő hátán cifráznak ki. Most friss kenyeret kaptak hozzá. Annak a fiúcskának, ott az asztal végén, kiesett a kezéből, tán mert annyian ácsingóztak arra a kenyérvégre.

Né vödd föl, Ferkó, az a halottaké, hangzott az intelem az igazgató úr szájából. Ha nincs karácsony a szívetekben, árvák maradtok, ahogy az írás mondja. De Jézus nem hagyja árván az övéit. Nem vagytok árvák, ha fölemelitek a szívetek hozzá. Halottja, az mindenkinek volt itt. Csönd lett. Ezek között a gyerekek között egy sem akadt, aki a szüleinek ki tudta volna mutatni a gyermeki hálátlanságot, amely az igazgató úr kedvelt szavajárása volt.

Aztán jött a főfogás, amire minden gyerek várt: mákos tészta. Ó, mákos tészta, gyermekkorok megfényesítője! Tudták is Szegeden, milyen mákony készül a mákból a hitetleneknél! Még csak harangozni se hallottak felőle. A tésztát, amiből készült, száraztésztának hívták, de minden volt, csak száraz nem. Tojással készült, kevés sóval, vízzel, mint a laska. Mariska néni zsírral és cukorral, kis tejjel bolondította meg a lisztet. És hullámos élű, tengelyen forgó, a sarkantyúra emlékeztető eszközzel, a metélővel vágta ki a tésztából. Aztán lobogó forró vízbe vetette, majd mázatlan lyukacsos cserépedényen, a csikmákszűrőn átszűrte. Ledarálta a mákot, megcukrozta, majd összekeverte a tésztával. Mintha tízezer hangya bújt volna a nagyfazékba. Most fénylettek a hosszú csíkok a petróleumlámpák alig imbolygó fényében, ahogy a villával beleszúrt az ember. Máshol mákos csíknak is hívják az ilyet, csak nem Szegeden. Na aztán a Gárgyán Imre tésztaüzemében készültekről már ne is beszéljünk! Nem is beszélt itt senki, csak rágott és nagyokat nyelt.

Ma ráadás is volt: barátfüle, szilvalekvárral töltött, metélővel csíkosra díszített szélű, táskaszerű tészta, egyfajta derelye. Ilyen csöndet szeretett volna mindig hallani az igazgató úr, csak nyelték a gyerekek a finomságot. Baracklékvárra’ jobb, vélekedett egy valaha jobb sorsú kisgyerek Ferkó mellett. A fiú nem válaszolt. Az utolsó fogás a bagolytüdő, azaz főtt aszalt alma volt. Dió nélkül. Hogy miért így hívják, senki se tudta, akár a csacsi nevét. A könyököket lévönni az asztalrú’. Még nyomorú’ttak lösznek a csirkéink. Ez volt az asztali áldás, kicsit sovány volt.
                                                       

De jó volt teli hassal mondani a hálaadást. Aztán kopogtak. Jöttek a betlehemesek. A szerepeket kispapok, nagyobb intézeti fiúk játszották. Keménypapírból készült a templom, ezüstpapírral vonták be, és apróra tört üveggel díszítették. A betlehemezők öten voltak. Két angyal, az egyik fején piros, a másikon zöld csákó; fehérbe voltak öltözve, oldalukon fakard. Kardos angyalok voltak. Hárman ingben, gatyában, subában: ők voltak a subások. Szépen eljátszották a szerepeiket, ahogy illik. A jó embertől a rossz emberig. Amit az öreg juhász mondott a végén, szíven ütötte Ferkót:

A karácsonyfa. Az a melegzöld fény, a gyertyák! Tele minden csillámmal, szaloncukorral nem; ám illata minden gyerekben sóvárgást ébresztett, egy tán nem is ismert vagy örökre elszállt boldogság után. Az árvaszék nem fukarkodott a fenyővel, jó sudár volt. Alatta kicsiny borítékokban volt az ajándék. Té Ferkó, löhet, hogy csokoládét kapunk? Minden gyerek, aki hallotta, nyelt egyet erre a gondolatra. De bizony imakönyv volt mindben.

Ferkó még azon az éjjelen eltűnt az intézetből. Keresték mindenhol, de hiába. A Trianonba fúlt országban pont egy lelencgyerek után tört volna a nyavalya mindenkit.

Karácsony kocsonnyája lött, szögény Ferkó, mondta József testvér. Vagyis hogy az ünnep  kiszolgáltatottjává, áldozatává. Pedig őt a nagybátyja, aki borral mosakodott, kolbásszal törülközött; a vasúti főtanácsos, aki Rómában vett kalapot, Párizsban mellényt és Londonban esernyőt, és vagy hat különböző bankban tartotta a pénzét – ő lökte a lelencházba. Igaz, ami igaz: ide is csak közbenjárással lehetett már bekerülni. Egy hajdani szerelem miatt bezárult Lőrinc bácsi szíve örökre, rideglegény lett, s nem nyílt meg már karácsonykor se. A nagybácsi kocsonyája, számkivetettje volt hát az ártatlan, aki sokára mindenét örökölni fogja. Hirtelen halálával mégis megfosztja majd az örökség nagyobb részétől az, aki nem akart az apja helyett apja lenni.

Ám a kisfiúnak nagykarácsonytól kiskarácsonyig – vagyis szilveszterig – nyoma veszett. Nappal az indóházban meghúzódva melegedett, de éjjel kilopózott sokszor a temetőbe, és lefeküdt az édesanyja sírja mellé. Olyan hideg volt a föld, hogy szinte sütött. Vacogott a foga, reszketett, de nem mozdult. Nézte maga fölött a szegediek által Tévelygő juhásznak hívott csillagképet. A juhász sosem tudja utolérni elbujdosott bárányait. Bár a nyomukban van. A föld szíve meg-megdobbant, ha elment a temető mellett a vonat. A kisfiú ökölbe szorította a kezét, és Szent Józsefhez imádkozott, Jézus nevelőapjához, hogy vigye őt is oda, ahol a szülei vannak.

Huszonöt év múlva ő lesz az apám.