Ma reggel Paul Bocuse étterme várta a három érmes csapatot, hogy megvendégeljék őket a "Bajnokok reggelijén". Hamvas Zoltán elmesélte, hogyan zajlott az ünnepélyes, közös étkezés, Gonda Mariann kolléganőnk pedig elcsípte egy villáminterjúra a boldog séfet, Dalnoki Bencét.
Milyen érzések keringenek most önben?
Nagyon jók. Lehet, hogy az örökkévalóságig itt maradok. Csodálatos, hogy kifizetődött az a másfél év munka, amit ebbe a versenybe beletettünk.
Dalnoki Bence nyomokban Széll Tamást is tartalmaz?
Még szép. Nagyon sokra tartom Széll Tamást, de sokat köszönhetek Hamvas Zoltánnak és Nyikos Patriknak is, hogy csak a legközelebbi munkatársaimat említsem. Emellettvan egy hosszú listám azokról, akiknek köszönettel tartozom. Nem fogom elfelejteni.
Hova kerül a szobor?
A Standba, a Székely Mihály utca 2. szám alá. Kihagytuk a helyét.
Pihenésre jut idő még itt, Lyonban?
Nagyon keveset aludtunk az utóbbi napokban. Ma még elmegyünk együtt piacozni egyet. Eddig nem mertünk, nehogy a versenyen valami gond legyen. De most egy jó osztrigázás, csigázás a piacon még belefér, aztán 6 órakor elindulunk hazafelé, és otthon kialszom magam.
Hamvas Zoltán a reggeliről
Ilyenkor tényleg csak a három csapat kap helyet Paul Bocuse éttermében. Minden helyezett kap egy nagy kerek asztalt. Oda hívhattuk meg a családtagjainkat, vendégeinket. Mikor megérkeztek a csapatok, a szakácsok nagy tapssal köszöntötték a győzteseket. Aztán a felszolgálóktól is megkaptuk az elismerést.
Az előétel egy briósban sült pisztáciás lyoni kolbász volt. Aztán kihoztak két hatalmas borjúfejet, előttünk szétszedték, biztosan nagyon ügyeltek a technikára, hiszen szakemberek figyelték a munkát. Klasszikus gribiche mártással tálalták. Kalóriában, zsírban, kollagénben azért ez nem szegény étel, nyilván az ecetes, hagymás, uborkás mártás könnyít rajta egy kicsit.
Aztán fojtásnak hoztak egy fél sajtot egy kis diós-mogyorós-mazsolás kenyérrel.
A legvégén egy elképesztő méretű – úgy hívnám – madártej. Ez úgy néz ki: mélytányér, benne egy fél liter vaníliaszósz, amely feketéllik a sok vaníliaszemtől. És egy hatalmas gombóc a közepén. Elképesztő méretű. Nyilván a reggelit pezsgővel, vörös- és fehérborral kísérték.
A szerviz hihetetlen profi módon pörgött. Aztán 11 tájban éreztük, hogy menni kéne, hamarosan nyit az étterem. Érzi azt az ember, ha menni kell.
Nem mondom, hogy soha életemben nem ettem jobbat. De a lelki része nagyon fontos volt. 12 évig csorgott a nyálunk egy ilyen reggeli után. Most úgy érzem: rendben van a világ!
Borítókép és csapatkép: Fekete Antonio
