Ez még nem a húsvéti számunk, de kicsit mégis az. Mivel a Magyar Konyha következő kiadása épp nagycsütörtökön jelenik meg, arra gondoltunk, nem marad majd elég idejük elkészíteni (kipróbálni) ünnepi receptjeinket, így jobb lesz, ha előreszaladunk és közöljük őket.

Ezért süt mostani számunkban kalácsot Szabi, a pék, értekezik a tojásról Salamon Csaba, ezért ad tippeket húsvásárláshoz Károly József óbudai hentes (nehogy birkát sózzanak ránk bárány helyett), ezért látogattuk meg Hetes-Felsőmajorban a birkatenyésztő Juhász Pált és holland feleségét, illetve ezért készít akár ünnepnapokra is megfelelő tojásételt Schäffer Erzsébet.

Márciusi számunk amúgy hagyományos tavaszváró magazin. A bakonybéli apácák padláson porosodó receptfüzeteit Saly Noémi formálta emlékkönyvvé Háborús nyúl, prézlikoch címmel. Madary Orsolya a Madrid Fusiónról tudósít, a világ legnagyobb gasztrokonferenciájáról, ahol a szakácsok felelőssége és a mesterséges intelligencia kulináris szerepe volt a téma. Vegavigalom című rovatunkban ezúttal a csírákon a reflektorfény, a gasztroutcák közül pedig Budán a Böszörményi utat teszteltük, ami olyan barátságos, mintha nem is egy metropolisz, hanem egy békés falu főutcája volna.

Legfrissebb számunkban három éttermet is bemutatunk. Tóth Vera és Pauli Zoltán Palkonyán vezetnek éttermet, szellemesen Palkonyha néven. Újdonság a fővárosban az OPIUM, amely francia–vietnámi konyhát kínál. És végül itt van még Szabó Imre mintagazdasága, mellette pedig az Almáskert Étterem, mindkét helyszínen találkozhatunk bóbitás alpakákkal, amelyek errefelé háziállatnak számítanak.

A borokról Liptai Zsolt, a Pannonhalmi Főapátság borásza mesél, és aki igazi gasztrokalandra vágyik, annak isztambuli körképünket ajánlom – a félhold és a Michelin-csillagok találkozása Nyugat és Kelet kapujában, a Boszporusz partján. Nemrég egy hűséges olvasónk azt kérdezte, mikor lesz már vége a fine dining bohóckodásnak, az „újragondolt” ételek divatjának (somlói galuska vizespohárban tálalva), a méregdrága alapanyagok mítoszának? A parasztvakítás ideje kezd lejárni, de az alapanyagok minőségének fontosságát nem lehet alábecsülni – válaszoltam. 

És eszembe jutott a régi példázat a szegény parasztasszonyról, aki feljárt a kastélyba segíteni a lakomák elkészítésekor, s amikor hazatért, mindig elmesélte az urának, hogy a gróf mind a tíz ujját megnyalta az eperkrémtorta után. „Egyszer már én is kérek eperkrémtortát!” – csapott az asztalra a paraszt. „De hát, édes uram, nincs eprünk!” „Csináld körtével – mondta az ura –, körténk az van.” „De vajam sincs a krémhez” – sorolta az asszony. „Csináld zsírral!” „De lisztem sincs fehér, és tojásom sincs” – panaszolta az asszony. „A teringettét – így a paraszt –, nekem holnapra süss eperkrémtortát!” No, szegény parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt, aztán az ura elé teszi a kész tortát. Az ura levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszögezi: „Látod!” Aztán hozzáteszi: „Csak azt nem értem, mit kell ettől a gróf úrnak az ujjait nyalogatni?”