A térképen a Csernavölgy utca jelöli azt, amit helyben csak Bükkös szurdoknak hívnak. Felújított út vezet ide, hol romos, hol renovált, százéves pincék között. Itt találkozunk Horváth Zoltánnal, a Planina Borház borászával, aki Budapestet Mohácsra, a tamburát traktorra cserélte. Hazatérés és önmagunk megtalálása – egy mohácsi történet.

„OTT ÉLTÜNK a Budapest közeli Csobánkán, akkor már két gyerekünk is volt, munka, ház, kert. És egyszer a feleségem megkérdezte tőlem, hova temetnek majd bennünket. Talán akkor kezdtem el azon tudatosan is gondolkodni, amit addig csak éreztem, hogy nem érzem otthon magam” – kezdi Horváth Zoltán, aki Mohácsról indult, de tanulmányai Zágráb és Pécs után Budapestre vitték. Az ELTE horvát szakán szerzett diplomát, dolgozott tolmács-fordítóként a Magyar Rádióban, majd a budapesti Horvát Nagykövetségen, tolmácsolt a Fradi focicsapatát edző Marijan Vlaknak és Stanko Poklepovicnak, zenélt a Vujicsics együttesben. A pörgés vitte éveken át, aztán a kétezres évek elején valami megváltozott.

A váltás 2003-ban érkezett el, Zoltán a hazaköltözést követően az akkor még létező mohácsi Podravkában kapott munkát. Mohácson született meg a harmadik gyermek, és ekkor már megvolt az első ültetvény is, az első néró a mohácsi szőlőhegyen. „Még a csobánkai időkben vettem az első földet, az első szőlőt. Kicsit hobbiból, meg akkor nem túl drágán lehetett hozzájutni, egy kis bort készítgettem, tanulgattam, hogy is működik ez. Aztán ahogy hazaköltöztünk, kicsit tudatosabban kezdtem bővítgetni, 2004-re lett közel négy és fél hektár. Oda már én telepítettem, olyan fajtákat, amik igazán érdekeltek. Ezért lett például cabernet franc, kékfrankos, királyleányka és cirfandli.”

KEVESEBB HORGÁSZAT

A döntéséhez, hogy ezentúl a szőlő és a bor lesz a fő csapásirány, a mohácsi Podravka megszűnése is hozzájárult. Akkor kellett venni egy nagy levegőt és olyasmibe vágni, aminek jó része még ismeretlen terület volt Horváth Zoltán számára.

„Ha jobban belegondolok, nem is tudtam, mire vállalkozom. A cabernet franc telepítésekor még vörösbort sem készítettem soha. Nekiláttam tanulni, könyvekből, internetről, másoktól, iskolában és a szőlőhegyen. Meg kellett ismerni a folyamatokat és aztán azokat adaptálni, ötvözni a technológiát, a szőlőhegyi tapasztalatokat a saját elképzeléseimmel. Ráadásul nem volt semmilyen műszaki előéletem, nem is igazán érdekelt ez korábban, de rájöttem, sok mindent magamnak kell megoldanom, meg kell tanulnom.”



Ugorjunk vissza egy kicsit az időben. Horváth Zoltán már a nyolcvanas években tamburázott, zenélt népi együttesekben, zágrábi egyetemi évei alatt sem hagyta abba, majd hazaérkezve a kilencvenes évek második felében csatlakozott a Vujicsics együtteshez, tamburásként rengeteget koncertezett idehaza és a nagyvilágban is. Ott érintették meg először a francia és olasz borok.

„Öröm volt látni, hogy amerre csak megyünk, mennyire büszkék a boraikra, és nagyon sok jó bort kóstolhattunk meg. Idehaza addig nem volt sok jó élményem borral kapcsolatban. És akkor egyszer, egy mohácsi gálavacsorán, még a nagykövetségi időkben, a halászcsárdában a poharamba került egy bor. Egy mohácsi bor, méghozzá vörösbor, ami beindította mindazt, ami idáig vezetett. Az elzászi befektetők által létrehozott Vaskapu Kastély Rhapsody cuvée-je volt, egy cabernet franc, cabernet sauvignon és merlot házasítás. Akkor döbbentem rá, hogy a mohácsi terroir is képes kiváló minőséget adni, amit tinédzserként persze még nem tapasztaltunk, nem is értettük volna meg. Kellett hozzá idő és kitekintés a világba. De akkor eldöntöttem, hogy majd én megmutatom.”



Az első palackok a 2007-es évjáratból kerültek polcra. A busóelemekkel gazdagított, jellegzetes és eléggé egyedi stílusú címkék felkeltették a figyelmet, a borok mögötte nem okoztak csalódást. Lárfa néven készült a pincészet első friss bora, oportó, kékfrankos és néró elsősorban: könnyed volt, fűszeres, lendületes és élvezetes. A 2008-as busójárásra jelent meg, és ha emlékeim nem csalnak, elég gyorsan el is fogytak a palackok.

„Nem volt könnyű pécsi borvidéki, mohácsi borral megjelenni a piacon. Miközben én tudom, hogy a löszös talaj, a Duna közelsége szinte a szekszárdival egyező adottság, hogy a klíma itt is mutat a villányihoz hasonlító szubmediterrán jegyeket,

A busójárás a mohácsi sokácok télűző, tavaszköszöntő népszokása már a világörökség része, a régió legnagyobb turisztikai attrakciója, így a busószimbolika a címkéken térben máris elhelyezte a mohácsi borokat. A Lárfa, a Prím vagy a Jankele csakhamar a pécsi és a budapesti borkedvelők poharaiban kötött ki.

„Haladtunk, haladgattunk. Eljött 2014, ami hát nem volt jó évjárat, de pont akkor döntöttem el, hogy mindent felteszek egy lapra. A szőlő, a bor olyan munka, hivatás, életmód, hogy nem lehet summantani, kamuzni. Előtte volt olyan, amikor megnehezítettem a magam dolgát – lehet lustaságra, rossz időkezelésre hivatkozni, de ez nem fér bele. Koncentráció, figyelem, munka, ráfordított idő, energia. Ha nem száz százalékon teljesítesz, kicsúszik a kezedből, és már nem te irányítasz. Voltam úgy korábban, hogy kihívom a buldózert, és letolatom az egészet. Számtalanszor éreztem úgy, hogy feladom. De akkor rájöttem, hogy csak én magam tudom ezt megváltoztatni.”

A Planina Borház történetében így lett 2014 egy újabb fordulópont. Azóta Horváth Zoltán talán már a Dunára is ritkábban jár le horgászni és csakis olyan borokat készít, amilyeneket saját maga is szeret inni.

„Nem úgy kell megfelelni a piacnak, hogy elvesztem az arcomat. Olyan borokat vállalok fel, amiket a saját poharamban is szívesen látok,

amelyek valóban érdekelnek. És ezen belül kell elérnem, hogy legyen stabil minőség, legyenek állandó termékek, legyen átlátható, mi is a Planina Borház kínálata.”

Öt év alatt lecserélődtek a címkék, átgondoltabb lett a fajtaválaszték, a pince felszereltsége sokat javult, a feldolgozó bővítésével talán be is fejeződik ez a munka. A szurdokban pedig megnyílt a Planina Borterasz, ahol a borászattól kicsit elkülönülve zajlik a vendéglátás, egyelőre csak bejelentkezéssel, illetve havonta egyszer tartanak nyitott pincéket is, zenés programokkal, az újdonságok bemutatásával.

SOKÁC DALLAMOK

„Itt most már a fiatalabb nemzedék zenél. Amikor hazatértem, volt egy tanítványzenekarom, akikkel saját örömünkre zenéltünk, aztán egyre több fellépésünk is lett. Ott viszont már szinte mindenki családos lett, így most a fiamék generációja vette kézbe a tamburát, és be kell vallanom, nagyon jól muzsikálnak. Én is próbálom segíteni őket, akár hangszerekkel is, ők meg cserébe inspirálnak engem.” A mohácsi tamburák sokác, magyar és sváb dallamokat is tudnak, ahogy ez a terroir fehérben és vörösben is izgalmas borokat ad.

A Pécsi borvidéket a pezsgős múltja miatt fehérborosként könyvelték el, pedig vörösben is kiváló, ami a felmelegedéssel együtt erősödik.

„Most szedtük a pinot noirt, de már nem lesz belőle önálló bor. Nem igazán találom a helyét, ahogy a kékfrankossal is küzdök. Fajtaborként valahogy nem igazán mennek, így most abban maradtam magammal, hogy megmarad prémium házasításnak a Prím: kékfrankos és cabernet franc teszi komolyan vehető, de gyümölcsközpontú borrá. És mellette, alatta lesz egy könnyedebb, még gyümölcsösebb vörös, a Jankele. Vörösben ez a két házasítás marad stabilan – ha lesz olyan év, hogy akad valami nagyon jó, akkor pár száz palackot abból azért lepalackozok külön is. A siller és a rozé persze szintén marad: a sillert szeretem, abban benne van a történelmünk is – a rozéból meg élünk.”

„Vannak szőlőfajták, amelyekbe a világot járva beleszeretek: ilyen a barbera, amiből pár éve telepítettem, de az első önálló bor 2019-ben készült. Összehasonlíthatatlan, egyedi ízvilág, most úgy éreztem, hozza ezt, úgyhogy lepalackoztam. Ez éltet, hogy kipróbáljam magam, a szőlőket, a technológiákat, a hegyet.”

Persze fehérben szélesebb a merítés, akad csomorika, cirfandli, olaszrizling és királyleányka is. Utóbbi nem száll versenybe a legnépszerűbb magyar fajta címért, ugyanakkor Horváth Zoltán nem is egyféleképpen készíti el.

„Ha nagyon profán akarnék lenni, azt mondanám: azért foglalkozom vele, mert ebből van a legtöbb. De nem csupán ez vezérel, hanem tetszik is a fajta. Van egy nagyon könnyed, friss, üde arca, ami akár a magyar sauvignon blanc is lehet, de képes komoly, vastagabb, kései szüretelésű borként is megjelenni. Az idén kipróbáltuk a DMR-módszert, azaz a szőlővesszőket elvágtuk, így a bogyóban a cukor, a savak, a zamatok pár hét alatt koncentrálódnak, már néhány nap után is érzem a bogyókat kóstolva, hogy mennyire más jellegű bor lehet ebből.”

Az olaszrizling-ültetvény valódi klónközösség, hiszen Zoltán szerzett szerb, horvát és osztrák klónokat is, azok együtt élénkebb, jobb savszerkezetű, izgalmas bort adnak. A cirfandli kincstári kötelezettség, hiszen a borvidék egyedi fajtája, szinte csak pécsi borvidéki borászok foglalkoznak vele, viszonylag ismert a neve is. A csomorika sokkal kevésbé jelent meg eddig a hazai borpalettán. Ne a gyilkos csomorikaként ismert mérgező növényre gondoljunk: a pécsi pezsgő hőskorában fedezték fel ezt az őshonos baranyai fajtát, hiszen jó savú fehérbort adott nagy mennyiségben is, ami a pezsgőkészítésnél előnynek bizonyult.

„A régi szőlőkben szinte mindenütt ott van a szlanka mellett. De kevés jót készítenek belőle. Van olyan barátom, aki maga is készít csomorikát, de mindig a nagy lyukú hordójában, mert az a családi hagyomány. És bizony a kezdetben még szép, zamatos bor néhány hónap után is veszített az aromatikájából, az ízekből. Amikor vittem neki abból, amit én inoxtartályban készítettem, nem akarta elhinni, hogy az is csomorika. Ezek a régi fajták ezért izgatnak, meg kell tanulnunk másként nyúlni hozzájuk. Ami rossz, azt vegyük ki, és máris érték lesz a helyi fajta, a helyi bor. Az olaszok ezt nagyon jól csinálják.”

OROSZ TANKOK

És ha már pezsgő, abból is pihen egy évjárat a pince mélyén. Az első évjárat rizlingszilvániból készült. „Szabó Zoltán hosszúhetényi borász barátommal mentünk együtt Katalóniába két éve, amikor egy pécsi borozós cikkével nyert egy utat a borszakírói pályázaton. Ott a cava elcsavarta a fejem, olyan pezsgőuniverzumba kerültem, olyan pezsgőket kóstoltam, amelyeknél azt éreztem: ilyeneket szeretnék én is készíteni. Amikor hazajöttem, rizlingszilvánival próbálkoztam, az idei évjáratban már csomorika és olaszrizling lesz az alapbor, meg kadarkából is tervezek rozé pezsgőt készíteni.”

Az utazások egyébként rendszeresek, a tavaszi karanténidőszak előtt pár nappal estek csak haza Olaszországból, a két Zoli mellett a szekszárdi Németh János a csapattag még ezeken az évkezdő bortúrákon, ahol egyszerre tanulnak és feltöltődnek.

„Ezek az utak nagyon sokat jelentenek, mindig kérdezünk, mindig jönnek új ötletek, impressziók, megoldások. Megkóstoljuk a világot, és mellette sokat beszélgetünk és tanulunk egymástól is. Nekem sokat jelentett, hogy bármikor kellett segítség, Janóra vagy Zolira mindig számíthattam. És most már talán viszont is tudok segíteni…”



A mohácsi szőlőhegyen, közelebbről a Bükkös szurdokban a százéves présházak között különleges minden séta, mindig felfedezhetünk egy új részletet, olykor még egy pohár borra is meghívnak. A hajdani dicsőséget a kopottas vagy épp málladozó épületek még mindig őrzik. Észrevehetjük például, hogy sok nehéz, vasalt présházajtó jobb oldalán más színű a fa. A pincék regösei úgy mesélik, még az orosz tankok lökték be, hogy aztán a résen bemászva a lakatok leverése nélkül vigyék el a bort. Azt, hogy ma már – még ha csak kisebb betűkkel is, de – visszakúszott a magyar bortérképre ez a szőlőhegy, nem kis mértékben a Planina Borháznak köszönhetik a mohácsiak.

Horváth Zoltán, aki saját bevallása szerint is egy személyben borász, traktoros, szőlőmunkás, fuvaros és értékesítő, nem hiába tette félre a tamburát és vette kezébe a hidrofúrót, a traktorkormányt, a metszőollót. Borászünnepeken azért még előveszi a hangszert, és ahogy akkor az a tambura szól, úgy érezzük, úgy lesz szebb a mohácsi bor jövője is.