Két fiatal találkozik az egyetemi tanulmányaik alatt, egymásba szeretnek, hazatérnek, szőlőt vesznek, pincét újítanak fel és belevágnak a borászkodásba, ami rövid időn belül olyannyira ismertté teszi őket, hogy nemcsak itthon, de külföldön is Michelin-csillagos éttermekben kínálják a boraikat. Ha nem is romantikus film, de egy borosszállal átszőtt romantikus regény cselekményének lehetne az alapja ez a sztori. Sziegl Balázs és Sziegl-Nagy Petra történetét így is össze lehetne foglalni, ám akkor nem ismernénk meg azokat a részleteket, amik miatt mindenkinek érdemes elzarándokolnia a hajósi pincefaluban található pincéjükbe, és pár órát együtt tölteni velük, természetesen néhány bor kóstolásával egybekötve.

– MÁR A SULI ALATT is mindenki azt hitte, hogy mi ismerjük egymást. Petra a szomszéd faluból, Nemesnádudvarról származik, én hajósi vagyok. Ő szőlész-borász mérnöki képzésre járt, és egy rövid pécsi kitérő után én is a Villányi útra kerültem agrármérnöknek tanulni, környezettudatos szőlőtermesztést – válaszolja Balázs, amikor arról kérdezem, hol találkoztak először Petrával. – De mi csak hallottunk addig egymásról, nem is találkoztunk.

– Mondjuk akár láthattuk is egymást. Én jártam ide kézilabdázni, Balázs focizott, meccsekre is mentünk szurkolni, de valahogy ez a találkozás sokáig nem jött össze, 2013 volt a fordulópont – folytatja Petra.

– Még szakmai gyakorlaton is ugyanannál a villányi pincészetnél voltunk, én előbb, Petra utánam volt ott,
hosszabb ideig, és akkor is úgy beszéltek egyikünknek a másikról, hogy mindenki biztos volt benne, mi ismerjük egymást. Aztán végül csak találkoztunk – mosolyodik el Balázs.

Első generációs borászok, bár ahogy az a sváb falvakban szokás, háztáji szőlő, pince volt mindegyik családban.
Az első évjárat a 2013-as volt, összesen ezerpalacknyi bort készítettek, kadarka, olaszrizling és kékfrankos volt az üvegekben.

– Az első fél hektár vagy hat-hét helyrajzi számról jött össze, sok munkával, rengeteg segítséggel és némi szerencsével. Biztosan nem tartanánk itt, ha nem lenne mögöttünk egy összetartó, mindig segítőkész család. Mindig számíthatunk rájuk, jönnek segíteni, ahol kell, és aki amit tud. Hol munkával, hol egy jó szóval. Ez vitt minket mindig előre – meséli Petra. Az első néhány év leginkább a küzdelemről szólt, ebben mindketten egyetértenek, Petra szerint volt ez vagy négy-öt év is, amire Balázs is rábólint. Sokszor elhanyagolt ültetvényeket kellett átállítani, de Balázs eltökélten kereste, hol voltak régi tőkék, olyan fajták, amiket ide tartozónak vélt. Petra 2015-ig egy szekszárdi pincészetben dolgozott, nap mint nap utazott, ami nem kicsit volt megterhelő, és akkor érezte úgy, hogy talán ideje volna neki is csatlakozni Balázshoz, és főállásban a saját pincét fejleszteni.

– Akkor tartottunk olyan 1,2 hektárnál, és billegett még minden. Eltartani két embert még nem tudott a birtok, viszont sok volt ahhoz, hogy Balázs egyedül, nagyszülői segítséggel művelje. Balázs szüleitől akkor csendes biztatásként kaptunk két hektárt, és ez elbillentette a mérleg nyelvét – folytatja Petra. – Annyira jó ezt megélni, és nem lehetünk elég hálásak mindkettőnk szüleinek, hogy segítenek, hogy amikor épp szüretelőláda kellett, a család azt is előteremtette, vagy ha kell, ma is eljönnek szőlőmunkázni. Minden apró vagy nagyobb segítség hatalmas erőt adott és ad nekünk a mai napig.

A fordulópont 2017 környékén következett be, amikor egy családi barát, Misi bácsi kereste meg őket, hogy nekik adná át a szőlőbirtokát, mert látja, hogyan dolgoznak, mit szeretnének.

– Nem is kellett azonnal kifizetni, azt mondta, majd ahogy lehet, kifizetitek. Ez öt hektár volt, egy Hajóson, négy Érsekhalmán, vegyesen voltak fajták, nem is mindegyik szerepelt a terveink között, de ez megint egy nagy lépés volt, hogy stabilizáljuk a helyzetet, mert addig azért tényleg nagyon küzdelmes volt – teszi hozzá Balázs.

Jelenleg tíz és fél hektár szőlőt művelnek, hét hektárról szüretelnek. Az összes terület ellenőrzött biogazdaság.
Ennyi elegendő is, többet nem is nagyon szeretnének – amin csiszolni lehetne, az a fajtaszerkezet.

– Amikor elkezdtük, akkor már megvolt az a szándék, hogy autentikus fajtákkal foglalkozzunk. Így ha a hajósi hagyományokat nézzük, akkor az első számú szőlőfajtánk a kadarka.

Én korábban dolgoztam a pécsi egyetem szőlészeti és borászati kutatóintézetében. Olyan emberektől tanulhattam, mint a kadarkaklón kísérletet végigvivő Werner János, akit az ország egyik legjobb szőlészeti szakemberének tartok, vagy együtt dolgozhattam Szabó Andorral, akinek a kisujjában van a szőlészeti gyakorlat. Az a gyakorlat nekem nagy lökést adott, hogy ezen az úton induljak el, és a kadarka mindenképpen kiemelt szerepet kapjon – mondja Balázs.

Múlt és jövő

A környéken elég korán híre ment, hogy ha van régi kadarkaültetvényed, amit már nem szeretnél művelni, Balázséknak érdemes felkínálni. Pár száz tőkés parcellák voltak ezek, de Szieglék nem nagyon tudtak nemet mondani.

– Sok idő és energia a kadarkával komolyan foglalkozni, mi magunk szelektáljuk, vizsgáljuk a különféle változatokat, de az eredmények azt mutatják, hogy megéri, mert a mi kadarkáink szerencsére mindig hiányborok, sokkal hamarabb elfogynak, mint hogy kijöjjön a következő évjárat. A kadarka mutatja meg a leginkább ezt a terroirt, ebben a fajtában van benne az az autentikusság, amit nem akarunk elveszíteni. Benne van emellett az egyéni ízlésünk is, hiszen ez a típusú vörösbor áll hozzánk a legközelebb – vallja be Balázs.

Szőlészetileg sokan azt mondják a kadarkára, hogy erős kihívásokkal terhelt, de a fiatal házaspár épp ebben talált motivációt.

– Nem lehetetlen küldetés, nekünk nagyon sok pozitív visszacsatolást is adott. Sokat tanultunk a fajtától szakmailag és emberileg is. Minden tőke előtt le kell térdelni, és ilyenkor alázatot tanul az ember, amire szükség van, hogy figyeljen oda a természetre, és adja meg a neki járó tiszteletet – teszi hozzá Petra.

A kadarkában nemcsak a múlt van, de a jövő is, gondolják Szieglék.

Hiszen a világon a trendek épp az ilyen könnyed fajtáknak kedveznek. Ezekből pedig kevés van, a kadarka azonban jól iható, kellően szellős, légies, szép savakkal, alacsony tanninnal, mintha a trendet szabták volna a fajtára. Ráadásul kellőképp gyümölcsös, ugyanakkor a fűszerességet sem nélkülözi, ami semmi mással nem összehasonlítható, gasztronómiai felhasználása szinte végtelen. De a többi kedvenc fajta is ismerősen cseng: kékfrankos, olaszrizling, kövidinka.

– A kékfrankossal még ismerkedünk, van benne fantázia, de még jobban el kell mélyülnünk benne. A kövidinka alapból nem szerepelt a terveink között, véletlenül került hozzánk, de most már úgy látjuk, hogy a négy alapfajta egyikének kell lennie. És hát az olaszrizling, amit nagyon szeretünk és hiszünk benne – összegzi a fajtakínálatot Petra.

– Mi alapvetően fehér vonalon szerettünk volna haladni, de ahogy múltak az évek és megéreztük, milyen a borvidék, milyenek az évjáratok, egyre inkább a vörös felé mozdulunk. A fehér egyre több kihívást támaszt, mind nehezebb szép, egyensúlyos fehéreket készíteni, a felmelegedés a vöröseknek kedvez. A természetes út, az ökológiai gazdálkodás már az elejétől bennünk élt, bár hivatalos csak később lett. Nálunk a szőlőmunka adja a bor kilencven százalékát. A pincében csak minimális a beavatkozás, spontán erjesztünk, nagyon kevés ként használunk, nincs mozgatás, derítés, szűrés. Emiatt kulcskérdés, hogy a szőlő egészséges, jó alapanyag legyen – szögezi le Balázs.

– A szőlőben, a pincében az elején elsősorban ketten voltunk. Napi tizenöt órákon át rengeteg munka volt, és akkor még Balázs szüleinél éltünk egy szobában, kis tér, szinte már nem is kellett megszólalni, együtt lélegeztünk. Amikor 2017-ben bővültünk, akkor jött Pali kollégánk a pincéhez, alkalmi napszámosok is voltak, már széttudtunk osztódni lányos és fiús csapatra, az is kicsit kimozdított bennünket – meséli Petra.

Borterasz

A pincében sokáig csak ketten dolgoztak, Petra és Balázs, egészen 2018-ig, amikor Petra várandós lett, és akkor a fiúk vették át a terepet. Alapjában Balázs a növényvédelem felelőse, Petra az adminisztrációt viszi, és minden más közös terület. Persze a gyerekek mellett, hiszen Benedeket Anna Sára követte tíz hónapja, aki az interjú alatt a pince előtt aludt a friss levegőn elég hosszasan, majd jó pincegazdaként alaposan felmérte, milyen vendégek érkeztek. Petrának itt indulnia kell, a nagyfiú beszoktatás alatt van az oviban és már várja az anyukáját, így Balázzsal folytatjuk. Lemegyünk a pincébe, míg a beszélgetés fonala a kereskedelem felé kanyarodik.

– A boraink szerencsére elég hamar utat találtak maguknak, elsősorban Budapesten, a gasztronómiában fedezték fel, és pont ideális volt az arány: volt, amit oda vittek, volt, ami itthon maradt az idelátogatóknak, és olyan 10-20 százalék ment ki külföldre. A pandémia kezdetéig. Onnan újra kellett gombolni mindent – avat be bennünket Balázs. De a Sziegl-borok rajongói megmaradtak, egyre többen keresik őket a hajósi pincénél, ahol kisebb csoportokat is szívesen látnak.

– Az alapelv, hogy mi magunk fogadjuk a vendégeket és beszélgessünk el velük. Tizenöt főnél ezért nem is fogadunk egyszerre több embert, nem szeretnénk átmenni rutinkóstoltatásba, hanem valóban együtt kóstolni és beszélgetni a vendégeinkkel. A pince fölötti dombon a pandémia alatt egy borterasz is létesült, egy ideig többen választották a szabadtéri kóstolókat, és nem véletlenül. Fentről rálátni a pincefalura, a pincetetők felett a szőlőkre. Amikor felsétálunk, rövid időre a nap is kisüt, kedvünk volna palackot bontani, poharakat kérni, és az októberi napsütést élvezve folytatni a beszélgetést. Sokan vannak ezzel így, kisebb rendezvények, koncertek is voltak itt, jó a hangulat, ez kétségtelen.

– Az első időkben a hajósi pincefaluba jöttek az emberek, mégiscsak Európa legnagyobb pincefaluja, van itt ezerkétszáz pince – bár azért meg kell vallani, idehaza ez sem igazán ismert –, és menet közben találtak ránk. Most szerencsére a legtöbb vendégünk már elsősorban miattunk jön, csak utána fedezi fel a környéket. Emiatt aztán sok bor vásárlója helybe jön az élményért, ami nekünk is jó, és bízunk benne, hogy nekik is. Ami pedig nem ment el a pincénél vagy az éttermekben, azt elvitték külföldre, és most ott tartanak, hogy az évi 20 ezer palack több mint hatvan százaléka Kaliforniába, Kanadába, Skandináviába, a legutóbbi szállítmány pedig Londonba utazott.

– Nálunk nincs gond a felhalmozódással, és ami megmaradt, annak jót is tesz, mert épp azzal küzdünk inkább, hogy túl korán mennek ki a borok. Az elején még volt időnk erre, hogy ideális állapotban hagyják el a borok a pincét, most néha nagy a nyomás, hogy elfogyott az évjárat, kellene az új. Aminél mi meg azt érezzük, hogy még fejlődhetne, és akkor húzzuk, amíg lehet, de hát kikerülni se jó a piacokról, így kompromisszumot kell kötni…

Balázs szerint a palackozás után legalább egy évet kellene várni mondjuk a kadarkával, hogy igazán szép állapotba kerüljön, de már most ott tartanak, hogy az előző évjáratok elfogytak jó ideje, a 2020-as tételek pedig épp palackozás után vannak. Kadarkára így még egy kicsit várnunk kell.