Szálfaegyenesen ül a kerti asztalnál, világos farmerben, sportos cipőben, huncut mosollyal, és csak mesél. Bálint György, akit az ország Bálint gazdaként ismert meg tele van tervekkel.
– Gyuri bácsi, hoztunk egy bort ajándékba, szeretettel: Gere Frici. Ismeri?
– A villányi borokat ismerem, de ezt nem. Mindig kitalálnak valami újat.
– A bor gyakran változik?
– Igen, sokféle divat volt már. A konyha viszont statikus. Az ember életfolyamatai és szükségletei között ez az egyik legkevésbé változó. Konzervatívabb, mint az öltözködés, a lakás vagy a beszédmód. Egy időben sokat jártam külföldre termelőszövetkezetekbe, állami gazdaságba. A küldöttség tagjai mindig hoztak magukkal hazai elemózsiát, és akármilyen jót ettünk ebédre, vacsorára, amikor visszatértünk a szállásra, mindig előkerült a szalonna, a kolbász. Én is úgy vagyok vele, hogy ha nagyon fáradtan érek haza, akkor mindig azt kérem a feleségemtől, hogy egy szelet szalonnát adjon, valami jófajta kenyérrel.
– Iszik egyáltalán bort?
– Nem. Furcsa dolog ez, mert bortermelő családból származom, apám évi 3-4 ezer hektoliter bort állított elő, de ha nem volt vendég, akkor a család asztalán nem volt bor se. Apám is kevés bort fogyasztott, csak a reggeli pálinkájához ragaszkodott. Azt nagyon gondosan választotta ki a lapos szekrényéből, aminek a kulcsát mindig magánál tartotta. Én pedig a Magyar Bor Akadémia egyik alapítója voltam, egy ideig alelnöke is: kóstolni jól tudtam, de ez elmúlt. A korral sajnos nemcsak az ember füle, szeme romlik, hanem az ízlelése is. Az orvosok erre nem szoktak figyelni. De miért kaptam ezt a bort?
– Kicsit korai még, tudom, de szeretnénk megköszönteni a születésnapján.
– Engem feszélyeznek az ünnepek. Ez is családi örökség: apámtól azt tanultam, hogy az ember nem az ünnep-, hanem a hétköznapoknak él. A születésnapokon reggel megöleltük egymást, és azt mondtuk, Isten éltessen. De persze, erről meg kell emlékezni – olyan furcsa ez a századik év! Sok mindent meg lehet ismételni, de ezt nem. Ez csak egyszer fordul elő az ember életében.
– Már akinek egyáltalán előfordul.
– Sajnos ez a magas kor nagyon ritka, és az a rossz benne, hogy nincsenek már velem egykorú emberek, akiknek azt lehetne mondani, hogy emlékszel, 1943-ban mi történt? Gyakran az előadásokon is így vagyok ezzel, vigyáznom kell, milyen közönséghez szólok iskolákban, egyetemen, emlékeznek-e arra, amiről beszélek.
– Vannak a hosszú életnek nehézségei, de mi a titka?
– Ez alapvetően genetika, de szerintem az él viszonylag sokáig, akinek a sors ad még hosszabb-rövidebb időt arra, hogy kijavítsa a hibákat, amiket addigi élete során elkövetett. Amikor 80 éves voltam, akkor jutott eszembe, hogy most egy olyan időszak következik az életemben, amikor arra kell törekedni, hogy megkeressem, mit csináltam rosszul, vagy valakinek a kárára, hiszen mindenki okoz valamilyen kárt, akár öntudatlanul is. De igazából nincs titok. Nyugodt, kiegyensúlyozott gyerekkorom volt, 18 éves koromig, az érettségiig a szülői házban csak szépet és jót láttam a szüleimtől, és azt hiszem, ez épül be, s aztán ez használódik föl az életünk során.
– Pedig aztán milyen sok nehézség volt az életében, koncentrációs tábor, kuláklista, kommunista üldöztetés…
– De mindig sokat sportoltam, egészségesen étkeztem…
– Ez mit jelent, hogyan evett?
– Mindig volt reggeli, ebéd, vacsora, és megtanultam mértékletesen étkezni. Alkoholt nem fogyasztok, nem dohányzom, most már a nőkre sem gondolok annyit… A munkáim úgy alakultak, hogy mindig sokat kellett dolgoznom, és mindig viszonylag kevés pénzért. Akkor lett jobb anyagilag a helyzet a legtöbb munkahelyen, amikor eljöttem. Tizenöt évig voltam például egy állami gazdaság főagronómusa, nagyon szerény fizetéssel. Virágzó gazdaságot hagytam magam mögött, de pont ezután kezdődött a nagy éves prémiumok időszaka – ilyenről, amikor még ott voltam, hallani sem lehetett.
– A sok munka is élteti az embert?
– Persze. Lendületben tart.
– Mi volt az a két könyv, amin az elmúlt másfél hónapban dolgozott?
– A Kossuth Kiadó talált egy nagyon érdekes olasz naptárszerűséget, annak a mintájára akartak csinálni egy magyar változatot, és engem kértek meg, hogy a természettel kapcsolatos aktualitásokat írjam meg hozzá. Minden hónapnak van valami jellegzetessége, nyírják a birkákat, szüretelnek, aratnak… A múltkor összeírtam, hogy a gyerekkoromban a búzakalász beérésétől a kenyérig húsz fázisa volt a feldolgozásnak: kézi kaszával learatták a búzát, aztán az asszonyok kévébe kötötték, és így tovább. Most meg kiparancsolják a kombájnt a százhektáros búzatábla sarkára, hogy arassa le a termést, aztán jön egy teherautó és elviszi a malomba.
– Mi volt a másik könyv?
– Az még izgalmasabb. Nyolcvanéves koromban írtam egy önéletrajzot Keserédes éveim címmel, és ez a kötet nemrégiben a Helikon Kiadó igazgatójának a kezébe került. Nagyon megtetszett neki, és azt mondta, lehetne ebből egy modernebb beszélgetős könyvet csinálni. Ezt készítettük el egy százórás beszélgetés alapján: gyakorlatilag felfedtük azoknak az eseményeknek a hátterét, amiket ebben a könyvben leírtam. Hiszen magamról kevés szó esett a kötetben, inkább amolyan esszék voltak azokról az emberekről, akikkel az életem során találkoztam, akik felkeltették az érdeklődésemet. A Helikon igazgatója részt vett a jövő évi Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár előkészítő ülésén, és ott már három kiadó is jelezte – egy német, egy angol és egy amerikai –, hogy szívesen kiadnák majd ők is ezt a könyvet.
– Elmenne egy frankfurti könyvbemutatóra?
– Hát, ha nagyon akarják! Az idei Ünnepi Könyvhéten is dedikáltam az Emlékfoszlányok című könyvemet a Duna-korzón.
– Idén?! Hőségriadó volt, nem lehetett kibírni.
– Meleg volt, igen.
– Meddig vállal az ember ilyen munkákat? Mikor lehet azt mondani, hogy az életmű kész, kerek, le lehet zárni?
– A jó pap holtig tanul és holtig is prédikál, ha lehetősége van rá. Nem lehet ezt abbahagyni. Lélegezni addig kell, amíg az ember meg nem hal. Végül is a munka az életem lényege. Az örömeim a munka eredményéből származtak – bánataim is voltak, bőségesen, de egy részük azoknak is a munkával volt kapcsolatos. Vagy nem azt csináltam, amit akartam, vagy nem úgy követelték tőlem, ahogy én jónak láttam volna. De nem lehet abbahagyni, a feleségemmel is mindig vitatkozunk ezen, hogy minek kell még ennyi mindent vállalni. Egyébként nagyon szerényen élünk, a korral az embernek nemcsak a képességei csökkennek, hanem az igényei is. Számomra például nincs jobb szabadidős tevékenység, mint ebben a fotelben üldögélni, és végiggondolni az életem néhány fontos eseményét. Lehet, hogy az életemről szóló könyv is érdekes lesz.
– Biztosan.
– De hát az elmúlt másfél hónap nagyon nehéz volt a két könyvvel, meg aztán itt van az internet is a nyakamon. A Facebook-oldalamnak 434 ezer követője van, ami elég sok munkát jelent – az unokám ebben azért sokat segít. De vannak egyéb kötelezettségeim is: előadásokra hívnak, kaptam például egy felkérést, hogy Mányon, ahol korábban az állami gazdaságot vezettem, meséljek azokról az időkről, amikor még a mostaniak nagyszülei dolgoztak ott. De jó is visszaemlékezni ezekre a dolgokra, például arra, amikor kizavartam a párttitkárt a cseresznyésből, mert kosárszámra szedte a cseresznyét, és én nem tudtam, hogy ő a párttitkár. Tele vagyok humanista, jótékonysági meghívásokkal is. A múltkor sérült gyerekekhez hívtak, hogy beszéljek a természet szépségeiről – csak nem mondhattam nemet!
– Itt, a kertben viszont nem cseresznye, hanem meggy és füge terem éppen.
– Fügéből több mint kétszáz fajta létezik, több, mint almából. Pedig abból is nagyon sokféle van. A magaságyban már egy adag zöldség leérett, a karalábé, a fejes saláta, a hónapos retek, most érik a paradicsom, a paprika, mutatóban némi cukkini. Két dolog van, amit szeretnék elterjeszteni: az egyik a magaságyás – ez már jó úton halad –, a másik pedig az, amit én úgy hívok, hogy karcsú orsó. Ezek két és fél méternél nem magasabb, gyümölcstermő növények – nem lehet azt mondani rájuk, hogy fa –, amelyeknek az az óriási előnyük, hogy kevés helyet foglalnak, gyorsan termőre fordulnak, és minden munkát a földön állva lehet elvégezni rajtuk – nemcsak a jó erőben lévőknek, hanem a nőknek, az idősebbeknek is. Nálunk most terem a barack, az alma.
– Érdekes ez a tendencia: a földet felemeljük, hogy ne kelljen lehajolni, a fákat pedig lejjebb hozzuk, hogy ne kelljen ágaskodni, létrára mászni.
– Végül is igen, erről van szó.
– Miért van virág a magaságy oldalán?
– Azért, hogy jelezze: a kertet a szépség és a hasznosság együtt határozza meg. Nézze, milyen szépen virágzik a gránátalma!
– Füge, gránátalma – olyan ez, mint egy kis mediterrán kert.
– A klímaváltozással egyre inkább fel kell készülnünk a mediterrán éghajlatra. Sajnos azt a klímát nem fogja bírni a krumpli, pedig az az egyik alapélelmiszerünk, át kell térni az édesburgonyára. Ezt is el kell terjeszteni, hogy az emberek próbálják megszeretni a batátát. És egyenek sok céklát, mert rengeteg hasznos anyagot, antioxidánst tartalmaz.
– A kert, a természet közelsége hozzájárul az egészségünk megőrzéséhez?
– Jó, hogy mondja, és hangoztassa is. Sok szakirodalmat olvasok, nemcsak magyar nyelven, hanem németül, franciául, angolul is, és úgy néz ki, hogy az egész világon van egy olyan fordulat, olyan trend, hogy küszöböljük ki a hibát, amit elődeink mondjuk a reneszánsz óta elkövettek, vagyis azt, hogy a civilizáció elszakítja az embereket a természettől. Ez természetellenes jelenség, amit évszázadokon keresztül nem ismertek föl. Az én életemben is azt láttam, hogy százezrek költöznek vidékről a városokba az egész világon, és míg korábban a népesség 30 százaléka volt városi lakos, ez az arány mára megfordult.
– Tehát amit terjeszteni kell: magaságyás, karcsú orsó, batáta, cékla, a természet jótékony hatása. A magam részéről igyekezni fogok.
– Szerencsére azt látom, hogy a zöld gondolat egyre jobban terjed, cégek, politikusok is a magukévá teszik.
– Azért gondoljunk a születésnapra is: amikor a család összegyűlik, hányan ülnek az asztalnál?
– A feleségem két fiút nevelt fel, és mindkettőnél van két kisgyerek. Én négyszer álltam az anyakönyvvezető elé, de csak három feleségem volt, mert az elsőt kétszer vettem el. Nekem egy fiam, egy unokám és két dédunokám van. A születésnapomon egy ismerős vendéglőbe megyünk mindannyian, aminek van egy szép kertje, és ott fogunk vacsorázni. Nem szeretnék nagy felhajtást.
