Múltnak maradványa, jövőnek esélye. Alighanem így nézne ki a világ, mint Etsberger Teréz bajai tanyája, ha az ember maga mögött hagyná a civilizációt. Pontosabban a technológia vívmányait sem kellene feledni, csupán harmóniába hozni a természettel. A föld ugyanis mindent megad, ha jól bánnak vele – ezen a tanyán például gyógynövényt, fűszereket, zöldségeket –, és eltart néhány állatot is.

Idén későn érkezett a tavasz, de az is lehet, hogy máskor jött korábban. Naptárt bújni azonban felesleges, mert aki együtt él a természettel, az úgyis tudja, mikor minek van itt az ideje. Rügyezésnek, virágzásnak, termésnek.

Etsberger Teréz Baja melletti tanyája olyan, mint egy élő kalendárium. Aszfalt ide nem kígyózik, a földút pedig mindig olyan, amilyenné az eső dagasztja, fagy repeszti, nap szárítja, szél fújja. A birtokhatár előtt még a villany is megáll. Póznák ugyan meredeznek az ég felé, a vezetékben áram is fut, de a tanyát az elektromos töltéshordozók elkerülik. A föld alatt nem kúszik csatorna- vagy csőhálózat, se vízé, se gázé.

Ez a tanya úgy áll a néhai szovjet lőtér dombsággá bombázott lankáinak peremén, és úgy nyújtózik 2,5 hektárnyi legelőn, valamint még 1,5 hektárnyi szántón, hogy ide csak tényleg az eső hullik, meg a hó, olykor köd ül rajta, máskor a szél is megáll. A Nap pedig úgy járja odafent égi útját, ahogyan ezt a világot egyszer valaki összerakta, bolygóstul, csillagostul. Most éppen, úgy tűnik – és nemcsak a Nap állásából, hanem látva a földeket –, hogy beköszöntött a tavasz. S még az is lehet, itt már hónapok óta.

Mesebeli birodalom

Etsberger Teréznek mindene megvan, amire egy gazdálkodó vágyhat: takaros házai (lakóépület, istálló, magtár, szerszámos), rendezett portája (középütt szárítókemence), állatai (szárnyasok és négylábúak). Birodalma mesebéli. Több részből áll: van egy tavas része, ott a nádas, kicsit arrébb dagonya, meg egy árnyas akácos, valamint a szikes-homokos terület, és az ágyások sora, rajtuk olykor fólia.

Egy tanyaprogramnak köszönhetően még villanya is van (napelemek a tetőn), térfigyelő kamerája; a derítő ultramodern (tápanyaggal látja el a talajt) – de mindenekelőtt négyhektárnyi érintetlen földterülete.

Erre gépek nem mehetnek, állatok sem legelhetik. Nem azért, mert összejárják, hiszen a vadak így is átfutnak rajta, de így a föld megmaradhat olyannak, amilyennek lennie kell: gázolajtól és legelő jószágok ürülékétől mentesnek.

Ez a gyógynövény-gazdálkodás alapja: érintetlenség és természetesség.

Errefelé talán csak a róka a veszélyes, de az is csak azért, mert megéhezik a tyúkra. Etsberger Teréz viszont úgy van ezzel, hogy a rókák már csak ilyenek. Két kutya így is őrzi a tanyát, mert a térfigyelők hiába látják a ravaszdit, azok többnyire másfajta tolvajokat tartanak távol.

A kutyák pedig mindkettő ellen hasznosak. Aztán vannak itt még másféle „jószágok” is, de azok a föld alatt élnek – és egyszerre lehet meleg szívvel és bosszankodva mesélni róluk. Mert a sors úgy hozta, hogy errefelé, Etsberger Teréz földjét is érintve él a délvidéki földikutya. Védett faj, nem sok maradt belőle, de aki ezt a földet járja nap nap után, az azt gondolná, milliószámra túrják a halmokat. Pedig alig pár ezren vannak ezek az apró, szőrös lények. Az állat nem lát, de minden egyéb érzékszerve kiváló, és túrásai sem kúpformájúak, mint a vakondé, inkább hasábosak. Amit viszont nagyon szeret, az a növények föld alá ereszkedő gyökere.

A biogazdálkodás előnyeit a földikutyák nagyon élvezik, hiszen nem kell tartaniuk semmiféle vegyszertől, egészségre káros tápszertől, éppen ezért úgy élhetnek a bionövények ágyásai alatt, mintha csak vámot szednének azért, hogy életterük kiemelten védettnek számít.

A földikutyák és Etsberger Teréz kölcsönös tisztelete és barátsága immár tíz éve tart. Teri néninek 2007–2008ban sikerült megvalósítania régi álmát, az önálló parasztgazdálkodást. A sváb asszony egykor péknek tanult, de úgy nem egyszerű bánni a gabonával, valamint annak származékaival, ha valaki lisztérzékeny. Az ember lánya ilyenkor kipróbálja magát másfajta mesterségekben, mint például élelmiszertechnikus, de az igazi változást egy külföldi út jelentette.

Teri néni – aki önmagát csak úgy jellemzi, hogy német anyanyelvű magyar állampolgár – nyolc évre Németországba költözött, ahol bár szociális ápolóként dolgozott, egészen más területen találkozott a jövővel.

Egy könyv lapjain érkezett. Elolvasta Sepp Holzer gazda Der AgrarRebbel című könyvét, és olyan nagy hatással volt rá, hogy elhatározta, úgy akar élni, ahogyan Holzer gazda utat mutat. A könyv lényege abban áll, hogy tele van olyan példákkal, amikre egy átlagos gazdálkodó nem feltétlenül gondol. Ilyen az is, hogyan termesszünk barackot olyan helyen, ahol nincs meg az ehhez elegendő napsütéses órák száma: a fa tövébe köveket, kőlapokat kell tenni, olyanokat, amelyek magukba szívják a napenergiát, majd amikor este lesz, a kövekből a fára sugárzik a meleg.

Csak amennyit bír

Külhonban született tehát az önellátó gazdálkodás gondolata, és amikor Teréz hazatért, megvette ezt a tanyát, rá egy évre pedig már a bajaiak is észrevették – bár Teri néni főként az önellátásra rendezkedett be, valamint arra, hogy eltartsa a családját –, hogy piacukon megjelent egy biogazdálkodó. Ám, mint minden kezdet, ez sem ment egyszerűen.

Egyrészt azért, mert Magyarországon a bio szó sokáig ellenállásba ütközött, utána meg azért, mert már az is azt mondta a termékére, hogy bio, akinek fogalma sem volt arról, mit is jelent.

Teri néni még azt is megtapasztalta, hogy némelyek azzal becsmérelték zöldségeit, hogy „biztosan maguktól lemásznak az asztalról”, de aki a természethez olyan közel él, mint Etsberger Teréz, az azt is megtanulja, hogy az ilyen megjegyzések mögül elővillanó tudatlanság legtöbbször csak a tapasztalat hiánya.

Mások szerencsére vették a portékát, ennek ellenére kiderült, hogy a tanya nem ad annyi zöldséget, amennyiből meg lehetne élni. Illetve adhatott volna, de Teri néni nem mondott le arról az álmáról, hogy ezen a földön csakis ő dolgozik, és mindig csak annyit, amennyit a háta, a keze és a lába elbír. Visszatért hát Németországba, ahol ezúttal a gyógynövényekkel ismerkedett meg. Nem is akárkitől tanult: egy XI. század fordulóján élt apácától, Hildegard von Bingentől.

Az ő füveskönyvével kezdte, és mára eljutott más országokban, más kontinenseken felhalmozott tudások megismeréséig és tanulmányozásáig is. Ma már pontosan tudja, hogyan bánjon füvekkel, virágokkal. Ha gyógynövényről van szó, fejébe húzza kalapját, és végigjárja tanyájának birodalmát. Hátára zsákot tesz, abba gyűjti növényenként a jóságot. A leveleseket 12 óra előtt, a virágosokat 12 óra után. És ügyel arra, hogy harmat, vízcsepp ne érje, mert akkor a növény hamar penészedik.

Utólag visszanézve a korábbi évekre, Teréz szerencsésnek mondja magát. Különösen azért, mert tanulmányai úgy alakították életének menetét, hogy soha semmit nem kellett elhagynia abból a tudásból, amit egyszer már megszerzett. Sőt mintha egymásra épülnének: elsőként a pékség, majd irány az élelmiszer-technikusi szakma, a szociális ápolás mellett pedig megismerkedett a biogazdálkodás alapjaival, s végül megtanult bánni a gyógynövényekkel.

A bajai tanyagazdaság lényegét pedig ma már a fűszer- és gyógynövények feldolgozása jelenti, ami akkor is boldogsággal tölti meg a mindennapokat, ha ez a foglalatosság folyamatos tanulást és legfőképpen tapasztalást igényel. S mivel 2010-ben a tanyához tartozó legelőkön található gyógynövények is megkapták a biominősítést, senki nem csodálkozhat azon, hogy bár a sors útjai kifürkészhetetlenek, lám, mégis össze tudnak futni egy tanyán.

Az élet rendje

Ha valaki most azt képzeli, hogy egy olyan biogazdaság, mint Estberger Teréz birodalma, tele van parcellákra osztott gyógynövény-ültetvényekkel, az alighanem régen járt már érintetlen természetben. A gyógynövénykultúra ugyanis szó szerint a lábunk alatt hever. Elég csak kimenni a rétre, és szétnézni cipőtalp-, boka- és lábszármagasságban.

Amerre a szem ellát, a háborítatlan legelőn és kaszálón a gyógynövények univerzuma mutatja magát. És ezt érdemes szó szerint érteni. Illik tudni azonban azt is, hogy ami a laikus, hozzá nem értő szemnek gaznak tűnik, még simán lehet dudva, de a lényeg ott kezdődik, hogy a hozzáértő, tapasztalt szem könnyedén meg tudja különböztetni a hasznost és a haszontalant. Mert itt van például az ibolya. Szép is, lila is, de kevesen tudják, hogy virága ehető, valamint jó hatással van a migrénre. Mielőtt azonban a fejfájósok ibolyacsokorba harapnának, azt is jó tudni, mi a mérték, hol az elfogyasztható mennyiség határa. Na, itt kezdődik a gyógynövények ismerete. Ehhez pedig kell az idő és a tapasztalat.

És ma már nyilván senki nem várja el azt, hogy empirikus úton jusson tudáshoz, hiszen az emberek évezredek alatt tettek szert olyan hasznos ismeretanyagra, amit elmesélve, leírva tovább tudnak adni az utókornak.

Ezért sem kell kísérletezni azzal, hogy a hóvirág vagy a gyöngyvirág ehető-e, mert mások már megtapasztalták ehetetlenségének lényegét, és ezért tudható az is, hogy a magyarok földjén igencsak elterjedt a kövirózsa, ami hatóanyagában hasonlatos tulajdonságokkal bír, mint a tengeren túlról érkező aloe vera. Csípésre – darázs, bögöly, méh vagy szúnyog – igen hasznos még az útifű is, amit a városi ember rendre gyomnak néz, pedig ha tudná, micsoda érték növekszik a lába alatt, talán óvatosabban haladna célja felé.

Teri néni azt már csak óvatosan említi meg, hogy egyszer, amikor a fővárosban járt, meglepetten látta, hogy az egyik parkoló tele van királydinnyével. Ennek termése tüskés, éppen ezért a kerékpározók réme, merthogy kiszúrja a vékony kerékgumit. Pedig ha tudnák, hogy ez az egyik legkiválóbb vágyfokozó, valószínűleg nem irtanák, hanem begyűjtenék. És a csalánt sem hagynák csak úgy lesarlózni, mert az vértisztító hatása miatt kedvezően hat a szervezetre.

De ez a példa is csak azt erősíti, hogy a gyógynövények birodalmát úgy kell elképzelni a bajai tanyavilágban, mint érintetlen vadont. Minden, ami ezen az égövön fontos, az megterem, az ember pedig magához tudja venni minden alkotóelemét. Amit nem tud hasznosítani, azt takarmányként megeszik az állatok, amit pedig az állatok is arrébb löknek, az mehet vissza humusznak.

Etsberger Teréz szerint az élet rendje amúgy is ezt követeli. Eleve. Nemesnádudvari lányként hamar megtanulta, hogy aki együtt él a természettel, az mindig csak annyit vesz ki belőle, amennyivel gazdálkodni tud. A mai, főként nagyvárosi életet túlcivilizáltnak érzi, ezért sem vágyik a flaszterek világába.

Mint mondja, a mai ember úgy él, hogy észre sem veszi a pazarlást. Elpazarol ételt, vizet, energiát. Elpazarolja még a figyelmet és a szeretetet is – nemhogy a másét, a sajátját is.

Életének mindennapjait így foglalja össze:

Talán furcsán hangzik, de én, itt, a tanyán, ahol víz csak a kútból jön vagy az égből hullik, ha felhős az ég, este gyertyát gyújtok, mert a napelem nem termel áramot, ha fázom, felöltözöm, vagy megrakom a kályhát fával, nagyobb luxusban élek, mint sok városi ember a villájában. Az életforma, amit választottam, kegyelem, és amíg a növényeket be tudom gyűjteni, és fel tudom vinni a padlásra szárítani, nem akarok másként élni.”