Gasztrotörténet

V.J.

2020. augusztus 8.

dugóhúzó , bor , palack

Naponta több milliószor húzzuk ki a dugót a palackból – a világ legtermészetesebb mozdulatával –, és még csak nem is gondolunk arra a zsenire, aki a dugóhúzót kitalálta. Pedig egy dolog bedugaszolni valamit, és egy másik kidugaszolni. Főként, ha azt a dugaszt az ördög tette az üvegbe.

Dugóhúzó nem kellett, amíg nem volt dugó. Dugót meg sokáig nem használtak, hiszen a régi görögök, rómaiak terrakottaedényekben, a középkori vincellér meg fahordóban tárolta a borát, amit a lehető leghamarabb megittak. Dom Pérignon abbé legendája óta tudjuk, hogy a portugál parafa dugó a 17. században került Champagne-ba, ez volt a pezsgő születésének pillanata!


Az első dugóhúzó azonban – miként az első borospalack – angol találmány. A dugóhúzó őse egy furdancs lehetett, amely a muskétások puskacsőtisztító spiráljából fejlődhetett ki.


A francia Szent Bertin-kolostor 15. századi oltárképén – Simon Marmion festményén – látható, amint egy sebesült lovag kérésére a jólelkű apáca lyukat fúr a hordóba, hogy a vitéz szolgája a gyógyító nedűt kivihesse urának.

Ekkor még fedeles kupákat, borcsapot használtak, miként ezt Petőfi Sándor Csokonairól írt 1844-es verse is bizonyítja: „És ím az étel és bor mellett / És a zenének hanginál / Csapot, papot, mindent felejtett / Csokonai Vitéz Mihály.”

[A Szent Bertin-kolostor 15. századi oltárképe (részlet)]

Pedig Samuel Henshall ekkor már fél évszázada bejelentette a világ első dugóhúzójára vonatkozó szabadalmi kérvényét. Az oxfordi tiszteletes az acélspirál és a nyél közé egy kis homorított lemezkét szereltetett, nehogy a fúró túl mélyre hatoljon a parafába. A fából vagy csontból készült fogó egyik vége pemzliben végződött, ezzel lehetett a régi pókhálós palackokat, főként a címkéket megtisztítani. Ennek a típusnak rengeteg változata maradt fenn,

egy eredeti Henshall-dugóhúzó aukciós ára mégis csillagászati összeg, több millió forint.


Az első dugóhúzók többnyire egyszerűek voltak, egy fogóból (fa vagy csont), valamint egy acélspirálból álltak. Az ember bal kezével megfogta az üveget, jobbjával betekerte a fúrót a parafába, lehetőleg függőlegesen, majd a palackot a térde közé szorítva, nyers fizikai erővel kihúzta a dugót. Az átkozott dugó azonban nem mindig jött ki.


A házigazda ilyenkor – a vendégek pukkadozása közepette – fogvicsorgató erőművésszé vált, de hiába, az ördög nem akart kijönni a palackból. A mondás Robert Louis Stevenson története nyomán terjedt el.


A palack manója című novellában a főhős, aki még az örök kárhozatot is vállalná a csodás flaskáért, amelyben egy manó bujkál, természetesen mindent elkövet, hogy kihúzza az üvegből a dugót, de akárhány dugót húzott is ki könnyedén, az mégis sértetlenül az üvegben maradt. „Ez valami újfajta dugó – gondolta Keawe, s egyszerre reszketni meg izzadni kezdett, mert félt a palacktól.”



No, az ilyen kínos esetek láttán kezdtek el csavaros agyú mérnökök azon gondolkodni, milyen erőátvitellel, emelőkkel, trükkökkel lehetne megsokszorozni a férfierőt, hogy ne maradjon szégyenben.


Az angol Robert Stewart, aki egyébként gőzgépekkel foglalkozott, már 1829-ben leírja a King’s Screw nyitó koncepcióját. A híres dugóhúzónak az a lényege, hogy az acélspirál csavarmenetben folytatódik, és nem a húzó fejét forgatjuk, hanem az oldalsó srófot, ami megsokszorozza a spirál erejét. Ennek a „csavaros” dugóhúzónak számos testvére született:

1855-ben William Lund szabadalmaztatta a London Rack nevű változatot, majd tizenhárom évvel később az amerikai Twigg’s cég a bütykös-csavaros modellt, de ebből a típusból több tucat változatot szabadalmaztattak.

Igazi változást a rostocki Carl Wienke pincérnyitója hozott 1883-ban. Ez a hosszúkás formájú készség (emelővel, sörnyitóval, lékelőfoggal) úgy néz ki, mint egy zsebkés. Ám az utóbbi évszázadban ez a dugóhúzó lett a sommelier-k és pincnökök titkos fegyvere, a profi kellner alapfelszerelése.

Magyar nevét (dreko, illetve drékó) a keletnémet gyártó cég nevéről kapta, sehol máshol a világon nem nevezik így. Ez a nyitó minden későbbi dugóhúzós zsebkés alapja. Nem is szólva arról, hogy

komolyabb szaküzletekben külön változatot árulnak balkezes pincérek számára.

Ezek a dugóhúzók azonban (az emelőkarok és csavarmenetes áttétek ellenére) makacs dugók esetében sokszor csődöt mondtak. A dugó morzsálódott, beletört az üveg nyakába. Ezért 1884-ben a brit Marshall Wier egy harmonikához hasonlító szerkentyűt talált fel. A Cikcakk nevű nyitónak, amit furcsa formája miatt Paprikajancsinak is becéztek, a többszöri emelőkar adta volna az erejét, de dugót húzni vele felért egy bűvészmutatvánnyal.


Feltehetően ezt a helyzetet unta meg 1889-ben a birminghami James Heeley és szabadalmaztatta az első kétszárnyú dugóhúzót. Miközben becsavarjuk a spirált, a dugóhúzó két szárnya felemelkedik, mint két kar, amikor pedig lenyomjuk őket, kijön a dugó.

Ezt a változatot főként az olaszok fejlesztették tovább, ma Alessi tréfás nőalakjai a legkeresettebbek, bár náluk is híresebb a De Gaulle tábornokról elnevezett tire-bouchon.

Ha az elnök úr fejét balról-jobbra csavarjuk, védekezően felemeli két karját. Épp úgy, mint 1958-ban, amikor Algírban megértéséről akarta biztosítani a tüntető tömeget. Aztán csak le kell nyomni a karját és kitör a háború.[De Gaulle tábornok 1958-ban, Algírban]

Szerény becslések szerint a dugóhúzó-fajták száma megközelíti a három ezret.

1890-ben például a pennsylvaniai Edwin Walker saját magáról nevezte el a Walker harangját. Itt az acélspirál felett egy harang alakú barlangot alakítottak ki, ebbe simul bele a kihúzott dugó.

Mivel a 19. század végén nemcsak a boros-, hanem a parfümös-, valamint az orvosságosüvegcséket is parafa dugóval zárták le, így a dugóhúzók korántsem csak a borisszák számára nyújtottak jó szolgálatot. Az apró üvegek miatt terjedt el a 2-3 centiméteres minidugóhúzók változata.


A spirál sokáig kiszúrta a derék vincellérek, komornyikok zsebét, ezért az összecsukható dugóhúzókat még fa- vagy acéltokba is beletették. Később a tokok elefántcsontból, rézből, ezüstből, szarvasagancsból készültek, különféle intarziákkal.

A gazdagabb változatokat apró brillekkel díszítették.

Külön kell szólni az erotikus és a tréfás dugóhúzókról. Az 1920-as években divat volt a harisnyás dugóhúzó. Amikor behajtjuk a spirált, a hölgy felemeli két lábát. Sok-sok ezer példány fogyott el a fallikus ábrázolásokból, hol a kutya farka, hol a tűzoltófigura legnemesebb szerve állt fel a dugóhúzáshoz. Készült nyitó II. János Pál pápa fejével, de nem kíméltek más hírességeket sem.


A fentiekből talán érthető, hogy miért alakult ki a dugóhúzógyűjtők szektája.


Vannak más dugóhúzók is. Például amikor a repülőgép dugó húzóba kerül és a saját tengelye körül forogva zuhan a föld felé. Vagy a Vicinális dugóhúzó nevű vicclap, a mérnökhallgatók híres és keresett újságja. Van kalamász dugasz is abból az időből, amikor nem bíztak a dugóban és viasszal is letapasztották a flaska nyakát. És itt van Jean Carmet francia színész elhíresült mondata is: „Az egyetlen fegyver, amit mindig magamnál hordok, az a dugóhúzó.” Szerintünk ez minden szesztestvérre vonatkozik.

Dugóhúzógyűjtők szektája
Hugo Reinprecht borász, a bécsi gasztronómiai élet közismert figurája mint egy rendes grinzingi vincellér kezdte el gyűjteni a dugóhúzókat még a második világháború előtt. Halálakor (2011-ben) a kollekció a maga 1800 darabjával Európa egyik legnagyobb gyűjteményének számított.

Ma a Schreiberhaus nevű grinzingi heuriger ad otthont a gyűjteménynek. Itt látható a világ legnagyobb – embernagyságú – dugóhúzója, de az étterem alsó szintjén megtaláljuk az egyik legkisebb (6 centiméteres) példányt is.

Híres kollekciót számosat találunk a világban. A legnagyobb gyűjtemények ma Dél-Franciaországban, Ménerbes faluban, a Domaine de la Citadelle birtokon, az olasz Barolóban, vagy éppen Németországban láthatók. Itt Eberhard von Kunow gyűjteménye az egyik legismertebb (3500 darab) a Saar-vidéki Hövel pincészetben.

Érdemes megemlíteni Christian Brothers kaliforniai plébános kollekcióját is, ebben néhány ritka amerikai példány látható.


Kapcsolódó cikkek