Az 1984 és 2003 közötti években Sajdik Ferenc közel húsz éven át illusztrálta a Magyar Konyha irodalmi novelláit, cikkeit. 138 lapszám, 586 grafika. Pedig főzni nem is tud. Egyetlen konyhai tevékenysége: az almás pitéhez ő pucolja az almát. A szelíd karikatúra nagy alakja, aki nemzedékek lelkébe rajzolta be magát, augusztusban lesz 90 éves.

Beszélnem kell Sajdikkal. De nem lehet, mert elköltözött. Szokása szerint beköltözött a rajzaiba. Mindig ezt teszi, ha nem tetszik neki a világ. És ez most nagyon nem tetszik. Ilyenkor rajzol magának egy másikat. Most is ott áll Gombóc Artúr, a Ködzerge és a Makarónilyukasztó madár társaságában, és vidáman integet. Na, mi lesz, megyek vagy maradok? Megyek, persze, csak kicsit szorongok. Mi lesz, ha nekem is patám nő? Vagy ormányom? Esetleg tepsi formájú leszek, mint a kacsa (hogy könnyebb legyen megsütni)?

Sajdiknál nem lehet tudni. Nála a dolgok átjárhatók és változnak. Panta rhei. Az állatok felveszik a tárgyak alakját, a tárgyak a növényekét, a rénszarvas kesztyűt visel, az oroszlán csíkos szemüveget, mert hozzászokott a börtönhöz. Itt senki sem csodálkozik, milyen az alakod, hány lábad van, milyen ruhát viselsz. Itt bárki, bármikor, bármivé átalakulhat.

A sáros lábú Tokmacs az égből érkezik, a Százkerekű giliszta a Benzinszívó madárral barátkozik (pedig büdös szegényke a rengeteg üzemanyagtól), a Cipőkukac a Bontott csirkével társalog. Noé apánk a szívéhez kapna, ha látná e szörnyeket, miként Alfred Brehm, de a sajdiki evolúción elcsodálkozna Darwin is. Ráadásul még a tárgyaknak is lelkük van. A ruhaszárító kötél lesből támad, a cipőikrek civakodnak, a nagypárna szemrehányást tesz hűtlen párjának („Te ciha! Ez nem az én kispárnám.”).

Itt minden mozog, gurul és hullámzik: a kerítés kifelé hajlik, az épületek billegnek, a villanyoszlop dülöngél, mint a részeg ember, és azt dünnyögi, hogy az egyenes az ördög találmánya. A girbegurba házak között vigyorgó emberek sétálnak, fejük felett madarak bukfenceznek, angyali derű lengi be a tájat és a lelkeket. Ezért jó benne lenni a rajzaiban.

Úgyhogy a varázsló felemeli ceruzáját és zsupsz!, én is bent vagyok. Koccintok Szemérmetes Erzsókkal, rátámaszkodom a Lapátfülű fürkész méteres füleire, és hallgatom ezt a szelíd (makacs) kis embert, aki a berlini galopp-pályán született, a sors zsokénak rendelte, de apja (hírneves zsoké) a trénerrel összebeszélve rossz lóra ültette, hogy a rázós hivatástól megóvja.

Így lett karikaturista, aki nyolcvankét éve rajzol (ebből harmincat a Ludas Matyi szerkesztőségében), aki háromszáz könyvhöz kölcsönözte semmihez nem hasonlítható figuráit (most éppen Budapestet rajzol Buza Péter könyvéhez), s olyan halhatatlan mesefigurákat teremtett (Csukás Istvánnal közösen), mint Pom Pom, Gombóc Artúr vagy a kétbalkezes Nagy Ho-ho-ho-horgász.

„Próbálom a világot nem komolyan venni – mondja –, igyekszem kimaradni belőle, de nem sikerül. Ezért rajzolok. És ha már rajzolok, miért ne kanyarítanék ide egy görbe sétabotot, miért ne legyen bő a gatyája, miért ne hordjon kürtőkalapot? Ha a karikatúra világa cirkusz lenne, én bohóc lennék benne. Vannak elegáns kötéltáncosok, nem vitatom. De bennem nincs indulat. Én nem olyannak rajzolom a dolgokat, amilyenek, hanem olyannak, amilyenek lehetnének.”

Az csak hab a tortán, hogy több mint 19 évig a Magyar Konyha lapszámait is telerajzolta. Az első illusztrált írás Novobáczky Sándor Nyáron minden jobban ízlik című humoreszkje, az utolsó 2003 júniusában Kosztolányi Dezső Cukrász című tárcája volt. Közte a magyar és a világirodalom színe-java: Dickens, Tolsztoj, Hemingway, Hrabal, Mikszáth, Krúdy, Déry, Márai, Örkény sorai között kalandozott a ceruza.

Főzni soha nem tanult meg, de mindig jókat evett. Apja hírneves zsoké volt, anyja balerina, Athénból költöztek haza Dunakeszire.

„Tizenhat évig éltünk együtt a szüleimmel. A konyhában a legterebélyesebb »személyiség « a fehér porcelánfogantyús fekete tűzhely volt, dupla sütővel, amit három asszony állt körül: a mama, a bátyám felesége és Mari, az én feleségem.

de nem volt vita, inkább az anyám keze alá dolgoztak. Anyám heti gyakorisággal megfőzte a világ legjobb szárazbabfőzelékét, fokhagymásan, tejfölösen, hétvégi pörköltjét, húslevesét, sült húsát. Akkoriban nem volt divat a húsevés, inkább főzeléket, zsenge zöldbabot, savanyédes paradicsomos káposztát, tejfölös tököt ettünk.

Ezekben nagymester volt anyám, no és a süteményekben: a lekváros rácsos, a diós-csokoládés linzer, a karácsonyi ezerféle aprósütemény. Egyébként apám már csütörtöktől alig evett a vasárnapi verseny miatt, de a részét eltetették vasárnap délutánra, ami persze addigra jócskán megdézsmálva várta.

Felesége almását azonban még a mama főztjénél is többre becsüli. Receptjét már húsz évvel ezelőtt lediktálta a Konyha magazinnak. „Az almáshoz sok minden kell, mindenekelőtt egy férj, méghozzá olyan, mint én, aki az almát megpucolja, ha másfél kilónál több, akkor is.”

Hát így állunk. Sajdik két hónapja tartózkodik a mesevilágban. A különös az, hogy ott is rajzol. „Ugyanazt csinálom, mint a külső világban szoktam. Húzgálom a vonalakat, mindenki csinál valamit az életben, nekem ez jutott.”

Vásárolni nem megy le, hiszen az ő korosztálya csak délig mehet boltba, de hogyan tudna odaérni, amikor 11 körül reggelizik. A lányai mindent beszereznek és felakasztják a szatyrokat a kilincsre. Nem mintha félne. Aki mindig fél, az nyúl. De aki sosem, az ostoba. És hogyha újraélhetné az életét?

„Mindig ilyen csűrcsavarosat kérdezel. Ezen gondolkodnom kell. De azt hiszem, szívesen végigcsinálnám ugyanezt.  No, nem a világokat, amikben éltünk, hanem az életemet!”

„Mennem kell” – bólogatok. Kéne ide egy kapu a külső világba. „Értem én – hunyorít Sajdik –, de nem tehetek semmit, most a mosolygós oldalon vagy, ilyenkor nem én rajzolok, hanem a ceruza rajzol engem.”

Figyelem a görbe ceruzát, ahogy a kilencvenéves Sajdikot rajzolja. És nem tudom, hol kezdődik a ceruza és hol ér véget Sajdik. Csak a derűt érzem és a nyugalmat. Úgyhogy leülök, nekidőlök az Egylábú Tokmánynak és szotyolázunk. Biztonságban vagyok.