Amikor a többi gyerek kóláért meg narancsos lónyálért nyaggatta az apját, én tonikot követeltem – az italomat soha nem akarta meginni más kölyök. Én viszont, ha tehettem kértem, követeltem és kutattam a sajátomat, egyszer még a nővérem arcápoló marhaságába is belekóstoltam, mert az volt ráírva Tini tonik.
Ahogy az évek teltek, úgy lettem egyre kevésbé tonikos, felnőttként már nem ízlett annyira, mint egykor. Aztán amikor először futottam bele egy külföldi bárban a kétdecis kiszerelésű, mixerek által használt változatba, rájöttem, hogy ez az íz hiányzott. Azonnal világossá vált, hogy
nem velem van a baj, hanem a tonikok lettek lassacskán kevésbé markánsak.
Ahhoz, hogy újra rajongó legyek (és tovább lépve már magamnak készítsem otthon kininporból a sajátomat), itthon is meg kellett jelenni ezeknek a kis kiszerelésű speciáloknak – sajnos még most sem túl elterjedtek, de jobb delikátboltokban már elérhetők, és azok a koktélkeverők, akik adnak magukra, csak ilyennel tudják elképzelni a London Dry Gint.
Hogy megtudjuk, mit tartogat a hazai kínálat,
körbeszaladunk a nagy boltokon, diszkontokon és a csemegéken is – azokat vettük meg, amelyeket nem ütöttek föl gyümölcslével,
vagyis igyekeztünk a hagyományos verziókat kimazsolázni. Elvileg a Tescónak is van saját márkás változata, ebből a bevásárláskor nem találtunk, így azok kimaradtak.
Az árak között óriási a szórás: van, amelyikből másfél liter 199 forint, a másik 1,25 decijéért kérnem el háromszázat. Tény, hogy nem is játszanak egy ligában, de a kérdést akkor is fel kell tenni,
van-e akkora különbség az ízükben, mint a hússzoros szorzóval sokkoló árak között?
Mivel az utóbbi évek a gin másodvirágzását hozták el, úgy döntöttünk, minden tonikot tisztán és megegyező arányban ginnel is kóstolunk – természetesen vakon. Az italt, ami egykor a malária legyőzését segítette, most élvezettel kortyolgattuk – bár volt olyan, amiben nem csak a gin volt felesleges, de a pohár is inkább megrepedt volna szégyenében.
Első körben a lakossági, nagy kiszerelésű PET-palackosokat kóstoltuk meg.
Freeway Tonic Water, 1,5 l, 199 Ft, 132 Ft/l
A Lidl tonikja nem csak a natúr-, de az alkohol játszmát is vitte – édes, de nem zavaróan, nagyon jó, hogy nem tolták benne túl a citromsavat sem. A fanyarsága korrekt, ha nem akarunk sok pénzt áldozni egy délutáni gintonikos szeánszra, mi ezt ajánljuk a műanyag palackosok közül.
Cukorral készül, nem glükóz-sziruppal, ezt az ízén is érezni – pozitív, hogy a tartósításért felelős nátrium-benzoáton túl nincs benne semmi adalékanyag. Az ára is korrekt, és a Lidl országos lefedettsége ugyancsak megfelelő – jár a kategória aranya.
Schweppes Indian Tonic, 1,5 l, 349 Ft, 233 Ft/l
Jacob Schweppe nevére ugye még emlékszünk? Ő volt az, aki a szódavíz gyártástechnológiáját megteremtette – a svájci férfi Londonban alapított márkája máig jelen van. A tonikjuk nem rossz, de messze van a tökéletestől, nem eléggé kinines és a cukor is domináns.
Elég kíméletlen a citromsav benne, kevésbé harmonikus – nekem úgy tűnik 33 év tonikfogyasztása után, hogy az évek során azért változott a receptúra. Tartósítószer nincs benne, igaz, itt már az ipari glükóz-szirupot használják, amiről tudjuk, nagyrészt génkezelt kukoricából állítják elő külföldön.
Tonic Water, 1,5 l, 199 Ft, 132 Ft/l
Az Aldiban találtuk, osztrák gyártmány – igazából iható, de nem harmonikus. Alkohol nélkül kicsit jobb arcát mutatta, de amint belekerült a gin, a két komponens nem volt képes felerősíteni egymást – beleszomorodott a pia a pohárba, na.
Csak azoknak ajánljuk, akik sem tartósítószert, sem glükóz-szirupot nem szeretnének fogyasztani – ha más nem, legalább az ára jó.
Kinley Tonic Water, 1,75 l, 345 Ft, 197 Ft/l
A tippünk az, hogy pont a Kinley az, ami a húsz évvel ezelőtti élményhez képest egy geil lötty lett: rengeteg cukor, a kinin csak nyomokban: a gint úgy verte agyon, mint valami tepsinyi légycsapó a megfáradt őszi legyet.
Szesz nélkül sem nagy öröm, nincs benne semmi, am kicsit is összerántaná a szájat – a szemet viszont megkönnyezteti a címkén feltüntetett fruktóz-glükózszirup, kálium-szorbát, aceszulfám-K és szukralóz.
Tonic, 1,5 l, 199 Ft, 132 Ft/l
Oké, ez az, amit messziről kerüljünk el. Már a címkéje is gyanús volt, de kóstolás után percekig borzongtunk, olyan rossz. Íze maga a kilencvenes évek – akkor lehetett iszonyatosan vacak, cserébe pusztítóan olcsó üdítőket venni lépten-nyomon.
Legalább, ha valami félszívű imperialista vacak, vagy a balkáni hegyekben tömlőben pancsolt ital lenne. De nem, ez magyar, azt mi csináltuk, magunknak! Testvért testvér, apát fiú elad, aszpartámmal kínozzák magukat – mondjuk csak ki, mert megérdemlik: a Maspex Olympos Kft. készítette Nyárlőrincen.
Jön a csillogó burzsoázia
Ugorjunk egyet, térjünk át az üdítőipar high endjére. Ha az árakat nézzük, úgy viszonyul a két csoport egymáshoz, mint a kerti tűzrakás a Mercury Range konyhai tűzhelyhez – főzni mondjuk mindkettővel lehet.
Fever-Tree Premium Indian, 200 ml, 599 Ft, 2396 Ft/l
Nálunk ez nyert – ebben a szekcióban ugyan aránylag kicsik a különbségek, leginkább a harmónia a döntő. Ez tűnt a legkerekebbnek, olyat lökött a ginen, hogy szemünk elé azonnal felugrott a vakáció feliratú tábla: sorra nyíltak a napernyők és elrebbentek a fellegek.
Tekintve azt, hogy mennyire egyszerű és olcsó házilag jó tonikot készíteni (csak ékszerészmérleget és kinint kell szerezni), az árat a nádcukor ellenére is durván túlzónak találtuk – azonban, ha egy bárban ilyenhez nyúl koktélos ember, legyünk hálásak a sorsnak, jó helyre érkeztünk.
Peter Spanton Tonic No. 1, 200 ml, 599 Ft 2396 Ft/l
Ez az egyetlen, amelynél feltüntették a kinintartalmat, a címke szerint 27,5 mg/250 ml vagyis 110 mg/l van benne – ez több szempontból sem hangzik reálisan. Egyrészt a nemzetközi üdítőipari normák szerint literenként 83 milligramm a megengedett felső határ, másrészt saját magamnak készítettem már ennyivel – na, az sokkal szájba verőbb ennél.
Persze van benne bőven, saccra úgy duplája mondjuk a kommersz Schwappesnek, nem is rossz az íze – egy kicsit kevesebb mesterséges adalék és akár nyertes is lehetne – ginnel is remek volt.
Fever-Tree Naturally Light, 200 ml, 490 Ft, 1960 Ft/l
Egyszerű és korrekt, ilyennek képzeli el az ember a jó tonikot. Semmi laca-faca, csak remekül eltalált arányok – érdekes, hogy egy cég ennyiféle tonikot gyárt, ilyen kicsi ízbéli különbségekkel.
Az összetevők listája kellemesen rövid, ha csak ilyet találunk egy menő bárban, bátran igyunk gyümölcs koktél helyett egy klasszikus gintonikot – nem fogunk csalódni benne.
Fever-Tree Mediterranean, 200 ml, 490 Ft, 1960 Ft/l
Igazából itt már nincs szó listáról, nem nagyon tudunk bukunk a luxustonikokkal – simán csak jók, legfeljebb olyat extrák jönnek szóba hogy nádcukros-e vagy csak sima ipari fruktóz.
A Fever-Tree Mediterranean is olyan, hogy megisszuk és kijelentjük, soha rosszabbat. Igazából mindennek hoznia kéne legalább ezt a szintet, tekintve, hogy az összes tesztelt üdítő alapja ugyanaz a növényi alapú, de iparilag por formájában forgalmazott kinin.
Fentimans Tonic, 125 ml, 299 Ft, 2392 Ft/l
Legnagyobb baja, hogy kicsi, csak annak jó, aki a gintonikot kétdecis pohárból szereti. Ha bárki kicsit hosszabban kortyolná, annak 125 milliliter édeskevés, pláne, ha tisztán, szomjoltónak kívánna rá. A pár aromásító gógynövény nem domináns, de valóban kerekíti az ízeket.
A kininessége és édessége remek, kicsit talán savasabb, mit kéne, de nem vészes – inkább az a zavaró, hogy semmilye üdítőital nem ér meg majd’ két és félezer forintot.
Összefoglaló:
A lakossági PET-palackos tonikok meglepetése a Lidl Freeway-e volt, nem csak ár-érték arányban nyerő, hanem az ízére sincs panasz. Ha egy picivel karakteresebb lenne, sosem vennénk mást. A saját márkás termékkel izomból mosták le például a Coca-Colához tartozó Kinley-t, amely az évek során már végleg a cukros jellegtelenségbe süllyedt.
A luxustermékek, mint általában, most is nagyon jók, csak árukkal és elérhetőségükkel fájó messzeségbe vannak a hétköznapi realitástól. Persze isteni az ízük, főleg a nyertes Fever-Tree Premiumé, de ha egy jobb bor árát az ember csak sűrű szemrángatások közben fizet ki egy üdítőért.
