Fondüt életemben először Bernben, egy elegáns lakásban ettem. Rég volt. Az echte svájci házigazdákat nem ismertem. Hogy akkor mi módon kerültem a vasfüggöny mögül jöttektől óvakodó asztalukhoz? Kalandosan.
A világ legfurább szerzete vitt el hozzájuk. Ismeretségünk Visegrád alatt, egy dunai hajón kezdődött. Odalépett hozzám, hosszú, csontos ujjaival megragadta a kezemet, és mélyen a szemembe nézve többször elismételte: „I’am Boss… Eduard Boss…”
Nyár volt. Bokáját verdeső nagykabátban, ormótlan bakancsban állt a fedélzeten. Szürke szakállát évek óta nem látta olló, akár cinege is fészkelhetett benne. Eduard német–francia keverék nyelven a tudomásomra hozta, Budapestre a cimbalommuzsika és a szép nők vonzották, s egyúttal meghívott a privátzimmerbe, ahol lakott. Amikor becsöngettem a megadott címen, a gangra nyíló, szélesre tárult ajtóban óriás keblekkel, csábos mosollyal hatalmas termetű, pongyolás hölgy állt. – Már vártuk magát! – fuvolázta.
A régimódi, nagy lakás halljában elszáradt rózsahegyek porosodtak. – Ah, az imádóim… – kacagott keblei fölött a hölgy, dundi keze Eduard bozontos üstökén babrált. Az avítt pompájú szalonban a zongoránál egy hórihorgas fiatalember ült, s ahogy meglátott, a billentyűk közé csapott. A hölgy megrázta ondolált fürtjeit, szenvedélyes pózt vett föl, és felcsendült Cso-cso-szán imája az ő Pinkertonja után. Eduard imádattal nézte hölgyét, aki az ária szünetében szelíden lehajolt érte, és a világ legtermészetesebb módján a karjába vette. Az éneklő Cso-cso-szán dajkáló mozdulattal ringatta a keblein nyugvó Eduard Bosst, míg el nem haltak az ária vágyakozó hangjai.
Annabella – egy hajóskapitány özvegye, valaha operaénekesnő volt – buborékját vesztett pezsgőt kínált. Koccintottunk. – À l’amour! – kiáltotta egy emberként a társaság. Végül Schubert Esti dala zárta az eseményt, senkit sem érdekelt, hogy nappal van, fényes délelőtt.
A berni vendéglátókhoz is Eduard vitt el, miután előbb betuszkolt a helyi Waldorf-iskola euritmiacsoportjába, ahol lila fátylat kaptam és körbelejtettünk a civilben hivatalnokoknak tűnő társasággal. Fondüt a kedvemért készített a háziasszony, akinek első kérdése az volt, hogy ugye nálunk a lakásban a függöny és a bútor is az államé. Megnyugtattam, hogy nem. De hogy valamelyest beavassam a társaságot a hazai valóságba, vicceket meséltem, persze politikai vicceket, ami nem ártott se a fondünek, se a hangulatnak. A mártogatott kenyérfalatokhoz száraz fehérbort ittunk, azt hiszem, moselit. Az estet konyak zárta. A vasfüggöny aznap este örökre legördült, az óvatos svájciakkal húsz évig leveleztünk… A fondue au fromage – a hegyi pásztorok olvasztott sajtja – felejthetetlen volt…
HOZZÁVALÓK
2- vagy 3-féle sajt (én ementálit, goudát vettem), fehérbor, pálinka, 1 k étkezési keményítő, pici fokhagyma
ÍGY CSINÁLOM
A világ legegyszerűbb és leggyorsabban elkészíthető társasági étele. Ma már nem olcsó, mert a sajt drága, viszont csak kenyér kell mellé. A zománcos kis nyeles lábasomat fokhagymával kikenem, fehérbort öntök bele, melegítem, közben beleteszem a keményítőt (liszt is megteszi). Forralom és szép lassan beleeresztem a reszelt sajtot, keverem, kavarom, leégni nem hagyom. Egy korty cseresznyepálinkát öntök a masszára. Két rottyanás és kész. Egy oldalán kitörött, magas falú tál aljára teamécses kerül, fölé öblös tűzálló tálat teszek (épp belepasszol), beleöntöm a kész fondüt, körbeüljük, és lehet mártogatni.
JÁTSZHATSZ
Mással is mártogathatunk: zellerszárral, sárgarépával, dióval, almával, körtével, szőlővel… Aszalt gyümölccsel pikáns!
INTELEM
Készítés közben a keményítő ki is maradhat. A cseresznyepálinkát más alkalmas nedű is kiválthatja. Ja, és ne hagyd az edénybe száradni a fondüt, mártogassátok tisztára. (Mosogatás, brrr…)
Fotó: Bielik István
