Az emlékfoszlányokat a Laborfalvy-Jókai házból Feszty Árpádné, Jókai Róza jegyezte le 100 évvel ezelőtt megjelent művében, az Akik elmentek... című könyvében. A leírás során Jókaiék nevelt lánya Laborfalvyt méltatja, majd Jókai Mór is bekerül a képbe.

"Főzni! Életének nagy szenvedélye. Lázasan, izgatottan főzött, belefojtva minden keserűségét. Pedig ő, szegény, gyomorbajos lévén, alig evett, jóformán kávén élt. Papa se volt nagy evő, mégis néha tizenhat fogásból állt az ebéd!

Szakácszseni volt, az igaz. Bárhol utazott, recepteket gyűjtött. Elsőrangú szakácsnőt tartott, azért mindent ő főzött. Főkép a főzelékekre fordított nagy gondot, az ebédnek az urára nézve legfontosabb részére.

Hihetetlen mennyiségű és fajtájú ecetje volt. Tea, rózsa, málna, liliom, tárkony, szeder, stb., stb. Ettünk cibere-levest (beh rossz!), mannát, harmatkását, furcsa színű barabolyt (de nagyon jó!), ostyepka-sajtot, tojásgyümölcsöt, jurgita-tököt töltve paradicsommal, lengyel nyelvet cukorral, mazsolával, mandulával. Százféle gombát, rózsalekvárt, csíkot, csigát, töltött malacot visszavarrva a saját bőrébe, török, szerb, zsidó és tudja ördög miféle sok csodát, a francia és délnémet konyha rendes remekeiről nem is beszélve.

Csak a divatos ételeket nem szerette. Főleg amit kávéházban, cukrászdában vagy más ilyen elítélt helyen árulnak. Például fagylaltot nem volt szabad a házban enni. Csak én kaptam minden nyáron egyszer nevemnapjára Füreden egy adaggal. (Micsoda percek voltak azok! Emlékszem, pont négy órakor ment érte a cseléd.)

Milyen kávéja volt! És hogy főtt az a kávé!

Volt egy vegyi lombikja, hosszú nyakú, abban forrott pont másfél óráig.

Minden reggel öt órakor fel kellett kelni az egész háznak. (Persze papát kivéve.) Körülültük a masinát és, télen gyertyánál, vacogva vártuk, míg elkészült a barna csoda.

Akkor aztán kiosztotta a varázsfolyadékot, papát pedig fölkeltették, hogy azonmód frissiben élvezhesse. Körülbelül tizenkét éves koromtól fogva az én tisztem volt a pörkölés. Komplikált dolog, alapos türelmet és szeretetet igényelt. Kezelni, itatóspapírral frotírozni a babszemeket, nehogy kiizzadjanak, fujni, míg a bab külső vékony hártyája el nem repül, s míg végre tompa egyöntetű világosbarnára nem pirul.

De az azután kávé volt, nagy betűkkel írva!

És pohár, amiből megittuk!

Főleg papáé és mamáé szinte tiszteletet parancsoltak. Serlegszerű, nagy talpas poharak. Olyan komolyan és méltóságteljesen, de azért jóakarattal néztek az emberre, mindig azt hittem, ha meg merném szólítani őket, felelnének.

Szegény nagyanyám! Jó hogy ez a szenvedélye kitartott élete végéig. Másban úgy sem lelte örömét."