1997-ben beszélgettünk vele, az orgonavirágzás havában töltötte be a hetvenet.

Hát, tündérmesékkel igazán nem szolgálhatok. A gyerekkorom sok minden volt, csak tündérmese nem. De a messzeség mindent megszépít. Nem, nem arra gondolok, hogy kiszínezem, megszépítem az emlékeimet, megszépülnek azok maguktól is. 

Budafokon egy olyan barlanglakásba születtem, ami hajdanában borpince lehetett.

Nagyon szegények voltunk, édesanyám takarítani járt, naponta tette meg az utat gyalog Albertfalvára és vissza. Apám egy pékségben dolgozott. Kettejük keresete nem adott lehetőséget semmilyen fényűzésre, pláne két gyerekkel: a bátyámmal és velem. A legerősebb emlékem kislánykoromból, hogy örökké éhes voltam. Nem azért, mert éheztünk otthon, hanem mert imádtam enni. 

A menü hétről hétre ugyanaz volt. Alig vártam a vasárnapokat, mert akkor húsleves került az asztalra, meg rántott hús, ami máig a kedvenc ételem. Hétfőtől aztán – legalábbis az én szememben -–a szomorúbb étkezések következtek: a vasárnapi leveshúsra került paradicsom- vagy kapormártás, esetleg pörköltszaft és így lépett elő főétellé. Kedden bableves, szerdán vagy csütörtökön valamilyen főzelék, pénteken persze főtt tészta, szombaton paprikás krumpli. Emlékszem, anyám egyszer elküldött a boltba, hogy hozzak diót, mert sütni akar valamit, és én megettem az egészet az utolsó szemig. Rettenetesen kikaptam, a fakanál akkoriban fogyóeszköz volt nálunk... 

Imádtam a nyarat, alig vártam, hogy mezítláb lehessen mászkálni egész nap a környéken, a zöldben. És álmodoztam, álmodoztam rendületlenül. Nem arról, hogy színésznő leszek, az meg sem fordult a fejemben, pedig a mozi volt a mindenem. Minden filmet többször is megnéztem. Mozijegyre persze nem telt volna ennyiszer, de amikor vége lett az előadásnak, lebújtam a szék alá és megvártam a következőt. Minden vágyam az volt, hogy szép ruháim legyenek. Sok gyönyörű ruhám. Azt hiszem, szerencsés gyerek voltam, mert nem tragédiaként éltem meg a nyomort, hanem valami könnyű lebegésben, amiben kitalálhattam magamnak meséket, csodákat. 

Sokat segítettem anyámnak, de főzni nem akkor tanultam meg. A lakásunkhoz kis konyhakert is tartozott, akárcsak később, amikor némileg jobb anyagi helyzetbe került a család és a szüleimnek alkalma nyílt egy szoba-konyhás kis ház építésére. Ha rám bízták a borsószedést, abban nem volt sok köszönet, mert mire megpucoltam, meg is ettem. Anyám nagyszerűen főzött. Befőzések idején is ott nyüzsögtem a konyhában, akárcsak az oly gyűlölt heti nagymosáskor. Később, amikor már disznót is vágtunk egyszer-egyszer, a padláson lógó füstölt kolbászt szép lassan megeszegettem. Iszonyú botrány volt, amikor anyám észrevette. A karácsony nem mint csillogó ünnep maradt meg bennem, hanem többnapos, főzéssel egybekötött bolondokházaként. Ha megrepedt a bejgli teteje, anyám nagyon nekikeseredett. Ebben a keserűségben persze benne volt a napi kenyérgondoknak, a két gyerek felnevelésének keserűsége is. Húszévi házasság után elváltak a szüleim. A szegénység kikezdte összetartásukat. Attól fogva anyám egyedül nevelt bennünket. 

A kereskedelmi után egy faárugyárban volt az első munkahelyem, ekkoriban kerültem a Madisz kultúrcsoportjába. Május elsején műsort adtunk, én is felléptem.

A gázsi kukoricaliszt volt és melasz, az akkori időkben a legnagyobb kincsek.

A kollégáim tehetséget fedeztek fel bennem, színésznő lettem. Anyám szegény nem tiltakozott ellene, de haláláig mindössze egyszer látott színpadon. Hiába voltam egyre ismertebb és elismertebb, hiába voltam a Nemzeti Színház tagja, ha valakivel összetalálkozott az utcán és az illető a színésznő lányát kezdte emlegetni, „Jaj, ne is mondja!” felkiáltással szégyenlősen eltakarta az arcát. Nem tudott megbékülni vele, hogy nem „tisztességes polgári foglalkozással” keresem a kenyeret. 

Szinte egész életemben meggyőződéssel állítottam, hogy nem tudok főzni, aztán kiderült, hogy mégis ragadt rám valami abban a gyerekkori konyhában. Van egy tündéri nénim, aki segít a lakás rendben tartásában, főként az ő kedvéért kotyvasztgatok, amióta azt mondta: a művésznő olyan csodásan főz! Jó gazdag raguleveseket, sült húsokat csinálok, de különlegességekkel nemigen próbálkozom. Sokszor és szívesen gondolok a gyerekkoromra, arra a magam teremtette álomvilágra, amiben mára már jól megfér egymással a reggeli cikóriakávé, rajta a forralt tej utálatos „bőrével” és a nehezen beosztott ételporciók állandó megdézsmálásáért kapott fakanalas hurkák...